Demokrácia vagy kirekesztés…
Vissza

Demokrácia vagy kirekesztés…

A magam naiv módján mindig úgy képzeltem, hogy a demokrácia az egyének és az általuk alkotott közösségek szabadságának – ha nem is ideális, de a lehető legrugalmasabb, mert a konkrét történelmi helyzetekhez mindig szinte már késedelem nélkül alkalmazkodni képes formája.

Egy demokráciában mindenki, aki valóban akarja, megtalálhatja a szabadságát, azaz a személyiségének kiteljesítésére többé-kevésbé megfelelő társadalmi pozíciót. Így aztán a demokrácia minden ember számára az adott helyen és időben elérhető legteljesebb szabadságot jelentheti. Azaz egy demokráciában (legalábbis annak újkori változatában) csak és csakis azokat az egyéneket lehet elkülöníteni, akik éretlenségük vagy elmebeli fogyatékosságaik okán magára a demokráciára jelenhetnek veszélyt. Akik tehát a szó pszichikai vagy szociális értelmében nem normálisok.

A demokráciával kapcsolatos problémák nézetem szerint akkor kezdődtek, amikor az antropológia és a szociológia a normalitás fogalmát, mint olyat kezdte illegitimnek tekinteni. Mióta a társadalmi norma, mely korábban (nem csak a demokratikus) társadalmak rendeltetésszerű működését tette lehetővé, fokozatosan érvényét veszítette, csaknem minden lehetségessé vált. Egyébként érthető módon. Ha minden ember egyenlő, mindenki, aki embernek születik elvben szabadon kiélheti veleszületett ösztöneit, hiszen azok per definitionem emberiek. A gyilkosságra, hazudozásra, mások kiszolgáltatott helyzetével való visszaélésre, az idegen tulajdon elsajátítására való hajlam mindannyiunkban ott lappangó, azaz emberi tulajdonság. Tehát azokkal, akik hasonlókat követnek el, még ha időnként kénytelenek vagyunk elkülöníteni őket a normális többség védelmében, továbbra is teljes értékű emberekként kell bánnunk. Ez eddig természetes. A modern társadalomtudományok azonban gyakorta azon a veszedelmes nézeten alapulnak, hogy elnéző magatartásunk, empatikus érzelmeink, sőt szeretetünk automatikusan megjavíthatja a tévelygőket. A korábban abnormálisnak tekintett állapotok ekként a normalitás társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó (és ilyenformán mindig megszüntethető) – rövidzárlataivá alakultak. Ahhoz, hogy minden ember egyenlővé válhasson, a társadalmi egyenlőtlenségeket kell felszámolni. Mámorító tautológia.

Az esendőnek tekintett ember iránti jóság a társadalmat felfelé nivellálja, hiszen a bűnös ember, akit a jók kiemelnek a bűnből, természetszerűleg a jókhoz fog hasonulni, ha egyébért nem, már csak hálából is.

A marxizmusról régóta közismert, hogy az emberiség megváltásának – a történelmi vallásokhoz hasonlóan felemelő – teóriája. Mámorító utópia. Egyetlen gond volt/van vele, az, hogy nem vet számot az emberi természettel. Azaz az ember jó és rossz hajlamaival. A „megvalósult” kommunizmus is abba pusztult bele, hogy a társadalmak önszerveződésének évezredes folyamataiban kialakult társadalmi normák lazulásával párhuzamosan éppenséggel a „jók” kezdtek az időközben gonosszá vedlett nomenklatúrához hasonulni, hiszen ily módon szinte már akadálytalanul olyan előnyökre tehettek szert, melyek képességeik, készségeik és szorgalmuk alapján nem illethették volna meg őket. Így aztán egy idő után a társadalom minden szintjén a „rosszak”, vagy az azokká „nemesedett” jók kerekedtek felül. Ez történt a fasiszta társadalmakban is. S az ördögi uralmat mindkét esetben a fokozatosan lefele nivellálódó társadalom nagyobbik része (legalábbis kezdetben) legitimnek ismerte el.

Mindez – manapság kezd nyilvánvalóvá válni –, sajnos, a demokráciákban is bekövetkezhet. A társadalmat alkotó szerves közösségek módszeres szétverésével (a szerves terminus a neoliberális diskurzusban a fasizmus és a kommunizmus jellegzetességének számít) érvényüket veszítették azok a normák is, melyek valamiféle össztársadalmi normalitást megalapozhattak volna. A társadalom megpróbált védekezni. A továbbra is a társadalmi normák érvényességéhez ragaszkodó kisebbségeket (akik immár abnormálisaknak számítottak) erővel kellett féken tartani, hogy fel ne borogathassák a továbbra is demokratikusnak aposztrofált társadalmi rendet. S mivel az állam erőszakmonopóliumának hagyományos formái egy jogállamban (egyelőre?) csak a (továbbra is kesztyűs kézzel kezelt) közbűntényesek ellen alkalmazhatók, a lázongó kisebbség ellen egy jóval hathatósabb eszközt kell bevetni. A manipulációt. A manipuláció ugyanis arra szolgál, hogy a fogalmakat, eszméket, tényállásokat következetesen ellentétes jelentésűvé konvertálja. Így lesz a természetes emberi kapcsolatokra jellemző „szervesség”-ből az államszervezet szétzilálásának forrása, az identitáshoz való ragaszkodásból rasszizmus, a hazaszeretetből idegengyűlölet, a kultúrára való hivatkozásból fasizmus, a férfi és nő közti manifeszt összetartozásból homofóbia, az emberi jogokból az emberi szabadság megnyirbálására szolgáló jogforrás…, a felsorolás elvben végnélküli.

És mivel minden ember egyenlő, de a fentieket nem minden ember képes elfogadni, a „status quo”-t elutasító egyéneket valami módon ki kell iktatni az emberi társadalomból. A megoldás a tételmondatból magából következik: mivel minden ember egyenlő, akik nem azok, azok nem is emberek. Ha túl messzire mennek, le is lőhetők, akár a kutyák. Vádemelés, tárgyalás, bírósági ítélet nélkül, pusztán ún. jogállamok elnökeinek explicit parancsára. (Gyakorlatilag ideológiai különbség nélkül. Lásd: Obama és Trump!)

Ez persze puszta figyelmeztetés. A tiltakozók zömét még csak rácsok mögé sem kell zárni. Egyszerűen csak keresztül kell nézni rajtuk. Ki kell közösíteni őket az emberek közösségéből.

Ennek a Colin Crouch által posztdemokratikusnak nevezett szisztémának a működésére a napokban éppen Németország szolgáltatott beszédes példát. A Szövetségi Köztársaság keleti tartományaiban veszélyesen fölerősödtek a jobb- és a baloldali szélsőségek. A hagyományos néppártok rohamosan veszítettek népszerűségükből. Thüringiában például – melyről az alábbiakban szó lesz – már a korábbi választási ciklusban rot-rot-grün (azaz szociáldemokrata, szélsőbal és zöld) koalíció gyakorolta a hatalmat. A kormányfő, maga Bodo Rammelow is az egykori NDK Kommunista Pártjának funkcionáriusából vált a Szabad Állam (Freistaat) első emberévé.

A szövetségi kormányzat ballépéseinek és a thüringiai kormányfő uralmának „eredményeként” az utóbbi években azonban az AfD, az Alternatíva Németországért nevű, zömmel értelmiségieket tömörítő pártalakulat is veszedelmesen megerősödött. Az elemzők okkal tartottak attól, hogy a tartományi választásokon (itt is, akárcsak Szászországban, Brandenburgban és másutt) az AfD veheti át a hatalmat. Egymagában. Mert hiszen minden más párt elzárkózott a (sokak szerint nem minden ok nélkül) szélsőjobboldalinak minősített párttal való együttműködéstől. A thüringiai AfD azonban 27 százalékkal csak a második legerősebb politikai alakulatnak bizonyult, közvetlenül Ramelow szélsőjobboldali Linkéje után. Kiderült azonban, hogy nélküle nem alakítható koalíció, kisebbségi kormányzás is csak akkor lehetséges, ha a kormány elfogadja az AfD eseti támogatását.

Csakhogy Németországban még ez sem lehetséges. Thüringiában meg, ahol egy Björn Höcke nevű „minősített fasiszta”, a párt frakcióvezetője (a „minősített” terminusra még visszatérek), végképp nem. A probléma csak az, hogy a demokratikus jobboldal, a CDU viszont a helyi kommunista utódpárttal, a Linkevel nem hajlandó együttműködni. (Nyilván ők is tudják, miért.)

Így aztán a múlt heti miniszterelnökválasztáson – legalábbis szimbolikusan – „összeomlott a német demokrácia”. A sajtó úgy értékelte, hogy „átszakadt a gát”, a demokratikus pártok „elárulták” a demokráciát, „lefeküdtek a fasisztáknak”, und so weiter. Az történt ugyanis hogy a CDU, FDP (magyar nevükön a Szabaddemokraták) és az AfD a jeles történész, Heinrich August Winkler által is „kriptokommunista” gyanánt emlegetett Ramelow helyébe (mellesleg egyetlen szavazat eltéréssel) a szabaddemokrata jelöltet, Thomas Kemmerichet választotta miniszterelnöknek. Nem az AfD-st, Christoph Kindervatert (aki egyetlen szavazatot sem kapott), hanem (ismétlem) a szabaddemokratát.

A leggyakrabban „tabusértésként” emlegetett politikai játszma az egész német belpolitikát a feje tetejére állította. A CDU elnöknője, Annegret Kramp-Karrenbauer (közismertebb nevén AKK) ugyanúgy a támadások kereszttüzébe került, mint Christian Lindner, a Szabaddemokraták elnöke. Mindkettejük pozíciója megingott. Az volt a vád ellenük, hogy képtelenek voltak kézben tartani tartományi pártszervezeteket, következésként alkalmatlanok a vezetésre. Lindner egyfajta bizalmatlansági indítványt nyújtott be önmaga ellen, AKK hivatalosan lemondott kancellári ambícióiról, s a pártelnöki tisztséget is csak addig fogja betölteni, amíg a kancellárjelölt sorsa eldől.

A szövetségi kormányt is csupán a Dél-Afrikai Köztársaságból hazaérkező Angela Merkel tudta (úgy-ahogy) megmenteni. Első lépése az volt, hogy felfüggesztette állásából a keleti tartományokért felelős (egyébként thüringiai) kormánymegbízottat, mivel gratulált liberális honfitársának, Kemmerichnek a megválasztáshoz, és merészelte kimondani, hogy a döntés által a közép (Mitte) diadalmaskodott. Maga Kemmerich is, aki közben letette az esküt és átvette a hatalmat, „uralma” harmadik napján azonnali hatállyal visszalépett, és a helyzet „demokratikus” rendezéséig ügyvezető miniszterelnökként ügyködik.

A botrány szinte már leírhatatlan, így én már kísérletet sem tehetek arra, hogy méreteiről képet alkossak (vagy alkottassak az olvasóval). A német sajtó a legkisebb lapoktól a legnagyobbakig dugig van a szörnyülködéssel. Legtöbben a harmincas évek visszatérését, a Weimari Köztársaság bukását, Hitler és Hindenburg promiszkuitásra alapozott „államcsínyének” ismétlődését vizionálják. Mások, mint Winkler is, ezeket az asszociációkat merőben történetietleneknek tekintik. Több okból is. A harmincas években a baloldal megosztottsága, a szociáldemokraták és az Ernst Thälmann-féle kommunisták konfrontációja tette szabaddá Hitler számára a terepet. (Olyan is volt, hogy a kommunisták és a nemzeti szocialisták Berlinben közösen sztrájkoltak a szociáldemokrata kormány ellen.) Másrészt Hitler xenofób demagógiáját a közember össztársadalmi megalázottsága, a bosszúszomjas francia arrogancia alapozta meg. 

Egyetlen kérdést próbálok megérteni, mit is jelent az oly gyakran hangoztatott tabuszegés. Az számomra is nyilvánvaló, hogy egyetlen demokrácia sem tűrheti el a demokrácia felszámolására tett kísérleteket. Azaz a tolerancia magára az intoleranciára nem terjedhet ki.  

A tabuszegés tételét (csaknem) minden általam olvasott kommentár (vannak józanabbul mérlegelő kivételek is) azzal az érvvel támasztja alá, hogy Björn Höcke a Hesseni közigazgatási bíróság egy döntése által is „hitelesített” fasiszta.

Előkerestem a bírósági döntésre vonatkozó tudósításokat. A bírósági döntés az AfD feljelentésére vonatkozott. Az AfD az ellene szervezett tüntetés résztvevői által hangoztatott fasiszta minősítést kifogásolta a bíróságon. A bíróság döntése úgy szólt, hogy a fasiszta minősítés, ha az megalapozott, a közbeszédben (következésként tüntetésen) is használható. Márpedig Höcke beszédeiben, interjúiban és írásaiban egyebek közt „180 fokos emlékezetpolitikai fordulatot követel”, „ezeréves jövőről” beszél, és helyesnek tartaná, ha a Hitlerről alkotott fekete-fehér képet árnyaltabb portréval helyettesítenék. A minősítés hermeneutikailag akár megalapozottnak is tekinthető. Igaz ugyan, hogy Höcke Hitlerrel explicite soha nem azonosul, inkább a Hitler-ellenes merényletet megszervező Stauffenberg-féle nemzeti szocialista ellenállókat érzi elődjeinek. A fentiek alapján – mivel „a politikai véleményharcban az ellenfél túlzó és általánosító megbélyegzései ugyanúgy megengedettek, mint az éles, drasztikus, tapintatlan és udvariatlan megfogalmazások” -, az antifasiszta tüntetők nem sértettek törvényt. A fasiszta vád is belefér a „véleményszabadság” fogalmába. Azaz Höcke nevezhető ugyan fasisztának, de az, hogy valóban fasiszta-e, az csak az AfD vezetésének és tagjainak cselekedetei alapján lenne eldönthető.

A Die Zeit-online-on Natascha Strobl A félelelemkeltő (Der Angstmacher) című tanulmányában Höcke beszédeiből és írásaiból válogatott szövegrészekkel igyekszik bizonyítani, hogy szerzőjük valóban fasiszta narratívákat működtet. (Zeit-online, 2019. december 30.) Az idézetek kommentárjait a szerző hat kulcsfogalom alá sorolja. Az első az álszerénység. Höcke önnön személyiségét másodlagosnak tekinti, „belső parancsra, a közösség iránti felelősségtől hajtva cselekeszem”. Ekként maga a nép szólal meg általa. Második az önstilizálás. „Nem tekintem magam politikusnak. A német jövő miatti aggodalom kényszerített a politikába (….) Vállalom az ellenségeim által rám aggatott nemzeti romantikus minősítést.” A harmadik a pátosz. „A nép a mi oldalunkon áll, még akkor is, ha folytonosan a közvélemény manipulálóinak céltáblái vagyunk.” A negyedik a leegyszerűsítésekre való hajlam. „Ellenfelünk a fennálló elidegenedett politikai-mediális hatalmi rendszer (establishment).” Az ötödik a végső összecsapás perspektívája, a (kommunista Internacionáléból is ismert) „ez a harc lesz a végső” eszméje. A hatodik az áldozatszerep. „Ami a bevándorlás körül történik, minden aspektusában hamis: túl sok bevándorló érkezik. Túl rövid idő alatt. És akik jönnek, túlságosan is idegenek a német kultúrától. Ráadásul egy olyan államban, mely saját kultúráját mindinkább megkérdőjelezi. Mindebből semmi jó nem következhet. És ha Németország elesik, Európa sorsa is meg van pecsételve.”

Mindebben Natasha Strobl annak a messianisztikus elhivatástudatnak és az ellenfél végső megsemmisítésére irányuló szándéknak a bizonyítékát látja, mely a fasisztákat jellemezte. Annak, hogy mindez a kommunistákra is pontról pontra jellemző, mintha a szerző nem lenne tudatában. Sőt annak sem, hogy a legtöbb liberális politikust is hasonló messianisztikus eszmék vezérlik. Gondoljunk csak az uniós LIBE-Bizottság Sargentini-jelentést elfogadó liberálisainak messianisztikus pátoszára. Például.

Strobl véleménye szerint Höcke ideológiájának meghatározó eleme mindazonáltal a völkisch értelemben vett nemzet lázadása a jelenlegi rendszer ellen. Nos, ebben valóban van némi igazság. Höcke valóban nem határolódik el egyértelműen és minden vonatkozásban Hitlertől. Csakhogy ez az alapállás nem mindenben alaptalan. A háború utáni német emlékezetpolitika súlyos egyoldalúságain alapul. Azoknak az okoknak a máig tovább élő ismeretén, melyeket a fasisztának semmiképpen sem nevezhető magyar Bibó István Az európai egyensúlyról és békéről című tanulmányának II. fejezetében (A német hisztéria okai és története), illetve Előadás a német nemzetiszocializmusról című munkájában máig szóló érvénnyel megfogalmaz. Hitler korántsem pusztán a német nacionalizmus és rasszizmus terméke, hatalomra jutásában a nyugati demokráciák bosszúszomjának és szűklátókörűségének is meghatározó szerepe volt.

Höckével lehetne és kellene is elfogulatlanul, nyílt kártyákkal vitázni. Ez azonban csak akkor tehető meg, ha a szélsőjobbot, akárcsak a szélsőbalt a rendszer szerves részének tekintjük. Ha nem kirekesztjük a politikából, hanem érveiket indulatmentes ellenérvekkel próbáljuk ellensúlyozni. Több százezer ember által megválasztott pártokat kirekeszteni a politikai közösségből nem pusztán a demokrácia ellen elkövetett bűn, megbocsáthatatlan hiba is. Ami éppen ezért pusztán kontraproduktív lehet. Ma már Európa államainak zömében, Olaszországban, Franciaországban, sőt még Németországban is olyan kormányok vannak hatalmon, melyek már régen elveszítették a választóközönség támogatását. A mai közvéleménykutatások eredményeiből ítélve már Angela Merkel szociáldemokratákkal kötött koalíciója sem kerülhetne a hatalom közelébe sem. Ennek ellenére továbbra is jogot formálnak arra, hogy uralkodjanak, miközben a széleken – Adyt parafrazálva – mindenfelé „…valami készül, rongyos hadak, roppant hadak sereglenek vígan, vitézül”.

Hogy mennyire veszedelmes „játék” zajlik, azt jól mutatja, hogy a napokban lezajlott írországi választásokon az ír terrorizmus politikai szárnya, a Sinn Féin nyerte meg a választásokat. S ez a fejlemény szinte már bárhol bekövetkezhet. A fasisztának aposztrofált szélsőjobb kiközösítése sajnos korántsem gyengíti, minden jel szerint inkább felfokozza az antidemokratikus indulatokat. Az egymással szemben álló politikai alakulatok közti gyűlölködés szinte már polgárháborús pszichózist teremt.

És nem csak itt-ott. Még Amerikában is.

Úgy tűnik, világos társadalmi normák, konszenzusokra alapozott értékhierarchiák hiányában a demokrácia is működésképtelen. Nem pusztán Björn Höcke nézetei minősíthetők „staatzersetzend”-nek (azaz államot bomlasztónak, amint azt a német belügyminiszter véli), hanem legalább annyira a demokratikusan megválasztott, de fasiszta pestis terjesztésével megvádolt állampolgárok kirekesztésének (egy demokrata szemében kétes legitimitású) gyakorlata is.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Nyughatatlan természetű volt Hollywood ...
VIDEÓ – Szigorú közúti ...
Hova fordulhat fogorvosi ellátásért?

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ