Deák Angéla képreflexiói hagyományról, családi életről, holokausztról és az almafáról

Deák Angéla képreflexiói hagyományról, családi életről, holokausztról és az almafáról
Már gyermekként is folyton fényképezett, a család hétköznapjainak egyfajta naplóját örökítve meg. Németországi éveiben felértékelődött számára a hagyomány, a családi élet, érdeklődéssel fordul az emlékezetkultúra irányába. Deák Angéla kollégiumi némettanár első fotókiállítása nyílt meg csütörtökön Kolozsváron.

Deák Angéla németet tanít a kolozsvári unitárius kollégiumban, kolléga, akivel jó beszélgetni, kirándulni, aki partner egy-egy probléma kreatív megoldásában – vázolta a Reflexiók című fényképkiállítás megnyitóján Jakabházi Annamária, maga is tanár. Mint mondta, a fényképek keltette élmény pontos megfogalmazása érdekében keresni kezdte a lát és néz szavak szinonimáit, de nem sikerült megtalálnia a legmegfelelőbbet. A lát, néz jelentheti a fizikai látást, de azt a pillanatot is, amikor rácsodálkozunk a mozdulatra, tekintetre, életérzésre, ami számunkra nagyon ismerős, de valami miatt eddig nem vettük észre. „Lehull a fátyol, kitisztul a kép, és felismerem, majd megismerem igazi fényét. Ez az isteni pillanat. Köszönjük az élményt, hogy betekinthetünk világodba, hogy megismerhetjük azt, ahogyan látsz, érzel, az első látás pillanatát.” ‒ értékelte Jakabházi Annamária, majd átadta a szót Drăgan-Chirilă Diána művszettörténésznek, aki Angéla életpályáját ismertette: német nyelvet és vallást okat, gyerekekkel foglalkozik, tanít és játszik.

„Német nyelvet és vallást oktat, gyerekekkel foglalkozik, tanít és játszik, most másfajta találkozásra hív minket, feltárva előttünk fotográfia iránti érdeklődését. Az elénk tárt anyag több mint fotó. A kiállítás címe is ezt tükrözi: a Reflexiók rálátás a világra, a fényre, a tájra, az emberekre és önmagára, az alkotóra.” – mondta Drăgan-Chirilă Diána művészettörténész a kiállításmegnyitón, majd Susan Sontag író, filmrendezőt idézte: „A csúf vagy a torz is lehet megindító, mert felmagasztosítja a tény, hogy a fotós figyelemre méltatta. A szép is lehet elszomorító, ha megöregedett, tönkrement vagy megsemmisült. Minden fénykép egy-egy memento mori.”

– Ha az esemény véget ér, a kép megmarad és olyan halhatatlansággal és jelentőséggel ruházza fel témáját, ami máskülönben sosem jutott volna osztályrészéül. Az itt bemutatott képsorozatokat darabonként is értelmezhetjük, kirajzolódnak a hétköznapok helyenként ráncos, elmosódott, bántó vagy simogató árnyékai. A természetes és mesterséges környezet változásaira, annak megjelenítéseire figyel fel, bepillantást nyújt a kollektív és személyes tér ritmikus váltakozásaiba. Ha a fotóra úgy tekintünk, mint a megismerés eszközére, figyelembe kell venni a valósághoz való viszonylatot, a rácsodálkozás forrásából indulva gondolkodunk, képzelődünk, álmodozunk, látunk. Filozofálásra és meditációra késztet: hogyan hát ránk a fénykép, de hogyan hat az alkotójára is? A fénykép lenyomat, de minek is a lenyomata? Annak, amit le akarunk fényképezni, vagy annak, amit előzetes szándék, akarat előz meg? – értelmezte a művészettörténész.

Ezután a fotográfus testvére, Deák Ferenc művészettörténész közös élettörténetükből merítve szólt Deák Angéla fotográfiáiról. Mint mondta, testvére már gyerekkorában is folyamatosan fotózott, akkor negatív filmes kamerán örökítette meg a család tevékenységeit, képsorozatokat készített az évszakok váltakozásaival ismétlődő rituális cselekedetekről, de a disznóvágásról is.

– A megfelelő fényviszonyokat kihasználva a munkafolyamatok közben meg-megálltunk egy-egy pillanatra, hogy fotózhasson minket. Angéla tíz évet Németországban töltött, ahol felértékelődött számára a hagyományos családi élet, ott is állandóan kereste a fotótémákat. Egy idő után mikroelemeket kezdett felnagyítani, közben bibliai motívumok kutatásába kezd, az emlékezetkultúra, a holokauszt felé irányul, a kollektív metaforákat keresve megtapasztalta a német nép közömbösségét, kollektív bűntudatát a holokausztról. Berlini tartózkodása alatt felerősödött benne az otthoni, székelyföldi tradíciók emlékhagyása, azok megörökítése iránti vágyakozása. Németországban tapasztalta a tradíciók és ezen belül a szimbólumok perifériára szorulását, például azt, hogyan szabadul fel a tradicionális életforma a kitelepített szászok részéről, ezt keresi, kutatja, fotózza. Képein a holokauszt-emlékparkok labirintusa, a sínpárok egymásmellettisége emlékképek formájában rögzül, vagy a kereszt és a Dávid-csillag egymásra vetülése, a nyíl és kereszt egymásra tevődése egyfajta jelképrendszert hoz létre – ezzel is hangsúlyozva azt, hogy a német templomok más funkciót kapnak, elveszítik szakralitásukat az erdélyiekhez viszonyítva. Technikailag nem dolgoz bele a képekbe, inkább kivárja a kattintással a megfelelő pillanatot, hogy a tér metaforikus jelentést kapjon. Az elemek ritmikus ismétlődése néhol absztraktba megy át, a székelykapu fedőlécei a fény és árnyék hatására csipkévé alakulnak. Tükörmotívumok is megjelennek munkáiban, a megállított, kimerevített magány pillanatának elemei. Biblikus motívumokat gyakran felfedezhetünk a kortárs városképekben, de a természetfotókban is, otthon az almafát fényképezi állandóan. Elvontabb, metaforikus fotói fekete-fehérek, amelyekben nem oldódik fel a szín, így kontrasztosabbá válnak az elemek – fejtette ki a művészettörténész.

A kiállítást az unitárius diákok zenés produkciója színesítette, Veres Rita zongorán játszott, Loghin Anett és Kocsis Barbara Kis-Küküllő menti dalokat adtak elő. A kiállítás június 11-ig látogatható az unitárius egyházközség tanácstermében (Brassai u. 6. szám).

Deák Ferenc művészettörténész testvérével, Deák Angéla fotóművésszel a kiállításon FÉNYKÉPEK: HORVÁTH LÁSZLÓ