A házi feladat kényes téma. Leginkább azért, mert egészen kicsi gyerekektől, bajuszos kamaszokig egy nagyon érzékeny, nagyon kiszolgáltatott és rendkívül befolyásolható réteget érint - drámaian fogalmazva - életbevágóan. (Jó, tudom, a tanárokat is, nyílván, de nem ugyanolyan „szenvedő ragozásban”.)
Hogy a szándék nemes - az valószínű. Örülnünk kellene neki - bizonyára.
Mégis, ha picit is elgondolkodunk a házi feladat eltörlésének kivitelezési lehetőségein, nagyon hamar kiderül, hogy bizony ez becsapás. És a gyerekeket, fiatalokat becsapni nagyon csúnya, és nagyon veszélyes dolog.
Miért gondolom ezt?
Elsősorban azért, mert azok, akik ezeket a kijelentéseket, ígéreteket tették, nálam is jobban kellene tudják, hogy a házi feladatot sem eltörölni, sem leszabályozni nem lehet. Hadd tegyem hozzá, már az nagyon sokat elárul a bombasztikus kijelentések félkész, átgondolatlan voltáról, hogy a házi feladatok amolyan mértékegységének az arra fordított időt tették meg: „Napi négy óra házi feladat túl sok.” Vagy „Az elemisták maximum egy óra házi feladatot kaphatnak”.
Nos, ha eddig ez nem jutott volna eszükbe, akkor hadd mondjam el, hogy a házi feladatot nem lehet sem percre, sem órára mérni. Ugyanis, a feladatmennyiség, amit Peti negyed óra alatt old meg, az lehet, hogy Marinak háromnegyedbe kerül, sőt, Jancsi képes egy egész órát piszmogni vele. (Ne piszmogjon?! Szedje össze megát, és zárkózzon fel?!)
Aztán az sem látszik különösebben kivitelezhetőnek, hogy az előre megszabott időintervallumokat a tanárok betartsák. Esetleg, ha tanári bizottságokat hoznának létre, ahol majd napi szinten lehet egyeztetni, hogy melyik tantárgyból hány percnyi, órányi házi felaladat adható. (Én már el is képzeltem, ahogy Kovács tanár úr hajba kap Szépligeti tanárnővel, mert a hölgy már múlthéten is túllépte a keretét, holott tudhatná, hogy a matek sokkal fontosabb, mint a latin.)
Végül, beszéljünk magáról a mumusról. A házi feladatról. Amely igaziból lehetne akár élvezhető is. És van olyan, hogy az! Amikor játékos, amikor kreatív, amikor nem kell az egész család a gyerek helyett megbütykölje. Mert ő akarja megcsinálni, egyedül, mert élvezi a kihívást, és egyértelmű, hogy Ő EZT MEG TUDJA CSINÁLNI. És milyen jó érzés másnap felolvasni egy fogalmazást, bemutatni egy rajzot, felírni egy igazán eredeti megoldást, és bezsebelni egy dicséretet, a többiek elismerő pillantását, és elkönyvelni, hogy szép munka volt, hogy van értelme, hogy képes rá!
Persze, ezek a ritkább esetek. Az igazán elhivatott, lelkes és profi tanítók és tanárok diákjai, a valóban gyerekbarát iskolákban szokták ezt az érzést megtapasztalni.
Sajnos, azt nem akarja senki szabályzatba írni, hogy minden tanár és minden iskola ilyen kellene legyen, pontosan azért, hogy az oktatás, végre az legyen, aminek lennie kell: egy lehetőség arra,hogy a következő generációnak átadjuk azt, amit eddig tapasztaltunk, amit eddig megtanultunk a Világról úgy, hogy ő majd a saját kíváncsiságát, képességeit hozzáadva újabb felfedezéseket tehessen.
Ezért én úgy érzem, becsapják gyerekeinket. Még ha rendeletben törlik el a házi feladatot, akkor sem lesz jobb nekik. Mert az a rendelet ugyanolyan lesz, mint a többi: kivitelezhetetlen, valós helyzetben értelmezhetetlen a fentebb már említettek miatt.
A tananyag nem lesz érthetőbb, az elvárások nem fognak jobban közelíteni a valósághoz. Az oktatás célja továbbra is a tökéletesség marad, miközben a felnövő kamaszok majdnem fele funkcionális analfabéta. De lesz még egy kirakat rendelet, amit majd lobogtatni lehet, bizonygatván: minden el lett követve, ami elkövethető.
Azért egy dolgon gondolkozzanak el kedves kampányszakértő emberek és tanügyi szakértő urak: jelenleg az iskola nem börtön, nem kínzókamra, nem katonaság, nem kaloda, nem Prokrusztész ágy. A tanárok nem rabszolgahajcsárok. Ha ez így igaz, akkor a házi feladatot sem lehet kínzóeszközként bevetni. Akkor most mégis mitől akarják megmenteni a gyerekeinket?
