Csak magamról beszélek

Villámvignetták

Csak magamról beszélek
A Riportnál azzal a szomorú tapasztalattal gazdagodtam, amelynek a bűzét már a Krónikánál is megéreztem: mindegy, ki vagy, a lapod alapján ítélnek meg. Olyan könnyedén neveztek fideszesnek, amilyen könnyedén később szocinak. Én viszont mindig én voltam, és bár kétségtelenül kilengtem erre meg arra, azt hiszem, én is maradtam.

Úgy irigylem azokat, akik minden kilengésüket el tudják magyarázni, meg tudják ideologizálni, és mindig azt hiszik, hogy elvszerűen viselkednek. Holott az ember megbánja, ha aláír egy nyilatkozatot a barátja ellen, bár az elvek mellett cselekedett, és megbánja, ha nem írja alá, mert szeretne hű lenni az elveihez; az ember szomorúan nézi, mi lett XY-ból, de hát élete egyik szép időszakához tartozik, és nem vakarhatja ki onnan; arra vágyik, hogy minden egyértelmű és egyszerű legyen, de ahogy telik az idő, rájön, hogy semmi sem az.

Az biztos, hogy a hallgatás törvénye mindig és mindenkor zavart, akárcsak a relatív mércék folytonos emlegetése. Annyit emlegették őket, amíg mércékből mentséggé váltak.

Az őszinteség nemcsak ajándék – mondta egy barátom, és nagyon pontosan látom, hogy nemcsak az. Inkább egy furcsa traktor: beletaposhatsz másokba is, akkor is, ha csak a saját életedről van szó. Mert nincs olyan, hogy „csak” a saját életed.

Nemcsak ajándék; az őszintétlenség azonban mindig teher. Értem azt is, hogy ez a társadalom minden szeletében évtizedekig hallgatni kényszerült – de legalább azt értené meg, hogy ez veszélyes! Most már igazán megérthetné, mégsem érti. Szolidaritás, igazság, valóság, barátság; minden önmaga ellen fordul, ha nem tudunk beszélni; ha nem dolgozzuk ki a beszéd módozatait. Az igazi beszéd módozatait, nem a gyűlölködését vagy a locsogásét, nem is az üres szeretetét.
Nyugodjon meg mindenki: csak magamról beszélek ez után is.