Villámvignetták
Az arabok csak úgy repültek kifelé a szökőkútból. A gazember belesüppedt a folyékony aranyba. Alain Delon tört lábbal ült a kórházban.
MÁS volt a mozi: zsúfoltság, tolongás, tódulás. Hosszú sorokat álltam egy-egy jegyért. Egyszer édesanyám utánam jött, kiabálni kezdett, mert nem látott a pénztárig kígyózó tömegben: Petike! Petikeeee! És a felharsanó nevetésre: Ce, dumneata nu ai copii? Úristen, hogy szégyelltem magam.
A Mărgelatu-filmeket inkább a Victoriában meg a Steaua Roșie-ben láttam, a rajzfilmeket a Timpuri noi-ban, az indiai filmeket pedig a 23 Augustban. Nemigen törődtem én a nyelvműveléssel. Annál sokkal izgalmasabb volt a napraforgóhéjat köpködő Florin Piersic, holott még nem is tudtam, hogy Clint Eastwood paródiája.
De hát van jobb cím annál, mint hogy Drumul oaselor???
A videó a nagykorúsításom jele lett volna, ha a szüleim elengednek. Édesanyám el is engedett, aztán hazajött édesapám, és ő mégsem, mert „úgyis miket fogsz ott nézni”? Nem tudtam válaszolni, noha alig vártam, hogy úgyis azokat nézzem. Rendkívül zokon vettem, hogy anyám nem tart ki mellettem. Azt hiszem, el kellett volna engedniük, de hát apaként én sem tudtam olyan okos lenni, mint ahogy tőlük elvártam.
A Repcsi azonban a miénk volt, nem egy mozi a sok közül. Ott láttuk a John Wayne-sorozatot, a Roi Bravo-beli éneklésre ma is szinte könnyesen emlékszem. A Van, aki forrón szereti a bájdús Marilyn Monroe-val!
Itt láttam a Csak semmi pánikot meg A Pogány Madonnát is, ebben Hernáditól kopogott a szemem. Jó sokat bunyóztak különben (ezt a szót szerintem Ötvös Csöpitől tanultam, mint azt, hogy girnyó). A Topolino-akció már nem érintett meg annyira – közben megnőttem. Most látom, hogy nem is az a címe, pedig megesküdnék, hogy így adták.
A forradalom győzelmének az volt az egyik legszomorúbb jele, hogy a mozik kiürültek. És az egyik legbájosabb tünete, hogy ma sem hiszem el, hogy akik játszanak, velem egyidősök. A Dallas színészei mind idősebbek voltak, akárcsak Gojko Mitic, akinek a könyvét egyszer mellettem mutatták be a könyvfesztiválon. Nem néztem arra: a múlttal jobb írott emlékekben találkozni.
Repülő tojások
Volt néhány nyár, amíg Dănuț volt a legjobb barátunk. Ha jól emlékszem, Almășan-nak hívták, különben annak a hentesnek az unokája, aki nagyanyámmal akart hancúrozni. Nem tudom, merre jár, már ő is túl van a negyvenen, hiszen öcsém és köztem volt. Bármit lehetett vele, sőt, ő vezette a bármit.
Az F blokk II. lépcsőházának 4. emeletén lakott a nagyapja, az utcára néző oldalon. Ez azért kiemelten fontos, mert innen dobáltunk tojást a gyanútlan járókelőkre. A negyedikre csak képzett FBI-osok néznek fel a Gyilkos számokban, ilyenek azonban ritkán jártak arrafelé. Az emberek elképedtek, körülnéztek, mi viszont már visszahúzódtunk az újabb töltényekkel.
A játékot Dănuț kezdte, ez a szőke, albinó román srác, aki olyan két évvel lehetett kisebb nálam. Focizni nemigen tudott, de ilyen hülyeségekben eminens volt. Azt hiszem, azt is ő találta ki, hogy csengessünk be a szomszédokhoz. Mire ajtót nyitottak, mi persze már messze jártunk. Az egyik leköpött dühében a korláton át. Micsoda manírok!
Dănuț mellett lettem én felnőtt. A városi strandon, a municipalon, a Sport szálló mellett le akartunk ugrani a trambulinról. Amikor azonban felkapaszkodtunk, ijesztő magasság tárult a szemünk elé, percekig tanakodtunk, hogy ki ugorjon le előbb. Te vagy a legnagyobb, de te mondtad, hogy jöjjünk fel ide... Végül megmérgelődtem, és leugrottam. Túléltem. És milyen remekül éreztem magam utána! Aki fél, nehezen bátor, de akkor nagyon.
