A kijevi parlament annak idején megszavazta, az ukrán alkotmánybíróság pedig idén júliusban – egy évig tartó mérlegelés után – abszolút rendben találta a jogszabályt, amely gyakorlatilag ellehetetleníti a kisebbségek nyelvének a közösségi térben való használatát Ukrajnában. Nemcsak az ott élő oroszokét, hanem a magyarokét, románokét és más közösségekét is.
A 2017-ben elfogadott és fokozatosan hatályba lépő törvény célja – válaszként a krími eseményekre – mindenekelőtt az orosz nyelv használatának korlátozása. (A korábbi rendelkezések értelmében ugyanis ott, ahol egy kisebbség számaránya meghaladta a lakosság 10 százalékát, az illető közösség nyelve hivatalos nyelvnek számított.)
Ebben az ukrán–orosz csatározásban a többi nemzeti kisebbség afféle járulékos áldozat. Minden tiltakozás a jogszabály megszorító intézkedései ellen, amelyek az oktatásra is kiterjednek, eddig sikertelennek bizonyult. A mintegy százezres, széles körű anyanyelvi oktatási rendszert kiépített kárpátaljai magyar közösség az egyik legérintettebb. Hiába ígérte a törvény újragondolását a 2019-ben hatalomra került Zelenszkij elnök, radikális változásokra nem került sor. Született egyféle kompromisszum, miszerint néhány tantárgyat az EU-tagállamok hivatalos nyelvein is lehet tanítani, de ez nincs pontosan szabályozva.
Megoldást jelentene, ha a Zelenszkij által kezdeményezett másik törvény, amely az őshonos kisebbségek státusát szabályozza különböző kedvezményeket biztosítva számukra az anyanyelvhasználat terén, a kárpátaljai magyarokra is kiterjedne. Ezt azonban az ukrán elnök azzal utasította vissza, hogy például az őshonosnak tekintett krími tatárok esetében Ukrajnán kívül nincs más állam, amely nyelvüket, hagyományaikat védelmezné, míg a magyaroknak, oroszoknak, románoknak, zsidóknak és görögöknek van anyaországuk, ahol kultúrájukat ápolják.
Budapest és Kijev közt jelenleg is folyamatos az egyeztetés. A magyar kormány álláspontja: addig is, amíg az ukránokat sikerül jobb belátásra bírni, blokkolni fogják a NATO és Ukrajna közeledését.
Romániában a hozzáállás ettől nagyon különbözik. Amit nyelvtörvényügyben Bukarest művel, az nem más, mint felelőtlen struccpolitika – derül ki a contributors.ro portálon közölt cikkből is. A szerzőnek, Vasile Ţiplének nemcsak nemzetközi jogászként, hanem Ukrajnában született románként is pontos rálátása van a kialakult helyzetre. „Azok számára, akiknek ez még nem világos: Ukrajnában az elmúlt három évben olyan törvényeket fogadtak el, amelyek a nemzeti kisebbségek védelmét szolgáló rendszer teljes felszámolásához, a nyelvi asszimiláció felgyorsításához vezetnek, ebben pedig Románia – tétlensége által – cinkos” – írja Ţiple, megjegyezve: az Oroszországgal való hadakozás teljesen elvakulttá tette az ilyen szélsőséges megoldásokhoz folyamodó ukrán vezetést.
„Nemcsak jogilag értelmezett, államhatárok közé szorított politikai nemzet van, hanem kulturális nemzet is, a közös nyelvet, értékeket, kultúrát magukénak vallók közössége. Amikor pedig a kulturális nemzethez tartozók érdekei sérülnek, a politikai nemzetnek kötelessége ezek érdekében fellépni” – fogalmaz a szerző hangsúlyozva az anyanyelven tanulás fontosságát az oktatás minden szintjén. „A nyelv és a kultúra szerves része lényünknek. Az ehhez való hozzáférés korlátozása az ember alapjogainak megsértésével ér fel” – írta korábban is.
Ţiple elmondja, kért ugyan audienciát a külügyminisztérium illetékeseinél, de sikertelenül. Válaszul egy bikkfanyelven fogalmazott, aláírás nélküli állásfoglalás érkezett a címére, ebből azonban világosan kiderül a román diplomácia nyelvtörvénnyel kapcsolatos véleménye. Mivel – írják – néhány tantárgyat az EU-tagállamok hivatalos nyelvein, így románul is lehet oktatni, Bukarest nem értékeli úgy, hogy Ukrajnában megtagadnák a román nyelven való oktatáshoz való jogot. Ez a válasz gyakorlatilag azt jelenti – összegez a szerző –, hogy Bukarest számára teljesen rendben van, ha az amúgy is gyenge lábakon álló ukrajnai román nyelvű oktatást felszámolják, és a románok az anyanyelvüket idegen nyelvként tanulják.
Az ukrán nyelvtörvénnyel kapcsolatos román stratégia – vagy annak hiánya –, bár úgy érezzük, közvetlenül nem érint, sok mindenre rávilágít – ami viszont rajtunk is csattanhat. Egyrészt arra, hogy mennyire amatőr a román diplomácia, amikor konfliktusos helyzetek kezelésére kerül sor. Másrészt pedig arra, hogy a bukaresti vezetés valójában mennyire „érzékeny” a nyelvi jogokra. Merthogy semennyire. Úgy tűnik, akkor is hiába magyarázzák-magyaráznánk az anyanyelven történő oktatás szükségességét, fontosságát az illetékeseknek, ha a románról, vagyis saját anyanyelvükről van szó. És ez az, ami igazán félelmetes ebben a történetben. Totál értetlenség, totál „nyé znájú”…
