Hihetetlen tehetség volt fiatalon is, közel húsz éves sportkarrierje mindmáig egyedi. Amikor azon gondolkozott, talán vissza kellene vonulnia, a válogatott oszlopos tagjaként nyert még egy egyéni világbajnoki bronzot, egy csapat világbajnoki aranyat és olimpiai bronzot is - mindezt harminc felett! Nem lehetett őt nem szeretni – a kommunista rendszerben nem adatott meg neki a sportvezetői karrier. Pályafutásának három fontos pillanatát elevenítve fel búcsúzunk. Isten nyugtasson, drága Olga!
1956, Melbourne
Orbán Olga még nem töltötte be tizennegyedik életévét, amikor franciatanára, Bartos Katalin – aki maga is vívott – elkísérte osztályát egy vívóedzésre. Férje, Bartos Tibor vezette az edzéseket, ő tanította meg az első lépéseket a fiataloknak. A diáklányok között felfigyeltek a fiatal Olgára, akit elvittek a kolozsvári Haladás edzéseire. Tehetségét azonnal észrevette Ozoray-Schenker Lajos vívómester, Olga pedig irányítása alatt kezdett el versenyszerűen vívni.
Valósággal berobbant a román vívóéletbe. Hamarosan országos és nemzetközi sikerek sorát érte el: 1955-ben alig 17 évesen már országos felnőtt bajnok volt, emellett számos nemzetközi versenyen ért el kiváló eredményt. Az 1956-os női tőrcsapat-világbajnokságon (amelyet ekkor rendeztek meg először, Londonban) a román válogatott a hatodik helyen végzett.
A versenyt követően, 1956 októberében döntötte el a román sportvezetés, hogy a melbourne-i olimpiára Orbán Olgát és Orb Katalint nevezi. A melbourne-i olimpia szokatlanul későn, november 22-től december 8-ig zajlott. A hölgyek tőrversenyét november 29-én bonyolították le. Huszonhárom sportolót neveztek, akiket három selejtezőcsoportba soroltak. Orbán Olga a másodikban indult, 6 győzelemmel és egy vereséggel simán továbblépett. A középdöntő délután volt, Orbán ismét parádésan vívott, és bejutott az esti döntőbe. A legjobb nyolc közé, nagy meglepetésre, nem jutottak be sem Magyarország, sem a Szovjetunió képviselői.
A döntőt Olga a francia Delbarre-rel kezdte. A selejtezők során már kikapott a francia lánytól, most is szoros volt csörte. A francia lány végig vezetett, de Olga edzője, Csipler Sándor támadásra buzdította tanítványát, ezzel sikerült egyenlíteni, majd Olga 4–3 arányban győzött. Második csörtéjét simán nyerte az angol Scheen ellen (4–1). Ez volt a harmadik győzelme az angol hölgy ellen ezen a versenyen, a selejtezőben és a középdöntőben is könnyedén nyert ellene. Az olasz Colombettit 4–2 aránybán, az osztrák Ellen Müller-Preisst pedig nagy csatában győzte le Olga. Következett a francia Renèe Garihle. Olga 3–2-re vezetett, amikor egy szimultán szúrás következtében a gép csak Olga szúrását mutatta érvényesnek. A franciák reklamáltak, hosszas tárgyalások után leellenőrizték a kolozsvári lány mellényét, és végül le kellett cserélnie ezt. Ezután a francia lány két tust ért el és megnyerte a csörtét. Ám Olga hamar összeszedte erejét, és legyőzte a dán Lachmannt, illetve az amerikai Romaryt. Így a döntőt az angol Gillian Mary Scheen és Orbán Olga egyaránt 6 győzelem és egy vereséggel zárta.
A korabeli szabályok értelmében az olimpiai győzelemért a két versenyző egy döntő csörtét vívott, amelyet Scheen nyert 4–2-re, így az övé lett az aranyérem, az Olgáé pedig az ezüst. A bronzot a francia Garihle nyakába akasztották.
Orbán Olga óriási eredményt el. Amikor erről faggatták, csak annyit mondott: „Elsiettem a dolgot. Amikor megtudtam, hogy aranyérmet is nyerhetek, egyetlen gondolat uralkodott bennem: minél gyorsabban megnyerni. Nem a megfelelő időben támadtam, nem készítettem kellőképpen elő a támadásokat, és a nyugodtabb Scheen győzött.” (Újsport, 1956. december 24.)
Ötvenkét évvel később is hasonlóan vélekedett
Orbán-Orb csörte
„1956-ban nagyon nagy meglepetés volt a második helyezés, de én ennek is annyira örültem. Ha más úgy lett volna második, ahogy én, a haját tépte volna keserűségében. Két nap alatt háromszor megvertem Scheent, de mivel kikaptam Garihletól, volt egy vereségem, az angolnak ugyancsak egy (tőlem), azon a bizonyos holtversenyen pedig kikaptam tőle. Nem emlékszem, hogy a zsűri csalt volna ellenem, de a magyarok, főként Bay Béla, azt állították, hogy elvették tőlem az asszót, a belga bíró ugyanis azt mondta, hogy miért nyerne ez a 18 éves vívó, inkább legyen az angol... Én voltam a legfiatalabb, nem sokat vártak tőlem, már a döntőbe jutásom is meglepetés volt. Sajnos, tapasztalatlan voltam, ugyanis az angol hölgytől, akit két nap alatt háromszor is legyőztem, a negyedik, legfontosabb asszóban kikaptam. Bartos tanárnőmnek a férje, Tibor azt mondta: »Soha nem leszel ilyen közel olimpiai aranyhoz«. Sajnos, igaza volt!” – emlékezett vissza 2008-ban a vívónő. (Sallai Lóránd: Huszonegy évig a vívás csúcsán (I). Szabadság, 2008. december 13.)
1962, Buenos Aires
„Meglepetés volt a hazaiaknak az 1956-os ezüstérem megnyerése, de az 1962-es világbajnoki cím is. Ide csak engem és Maria Vicolt küldtek el, edző nélkül, és ez azért szenzáció volt. Argentínába készültünk a csapattal, és egy-két héttel az indulás előtt meghívták a magyar tőrválogatott második csapatát, hogy ellenőrizzék le, milyen formában vagyunk. Én megnyertem az egyénit, de mégis csúnya vereséget szenvedtünk csapatban. 1962 nyarán fél évvel elhalasztottam az államvizsgám, és szívvel-lélekkel készültem Bukarestben a világbajnokságra. A válogatott vezetősége először azt mondta, nem utazhatok Argentínába, mivel nem küldhetik ki a csapatot, és Pellegrini Angelo nem kapta meg a vízumát. Javaslatomra azonban Vicollal elutazhattam a világbajnokságra. Se pénzünk, semmi… Telefonáltam Vicolnak, hogy hozza a személyazonosságit az útlevél elkészítéséhez. Felkerestük a minisztérium kasszásnőjét, akivel aztán lementünk a városba, hogy pénzt kapjunk. Leadták Buenos Airesben az argentin román nagykövetség telefonszámát, hogy tudjuk meg, hova kell mennünk, mi ugyanis táviratilag lemondtunk a részvételről. Volt már pénz, de nem volt repülőjegy, sőt járat sem. Nekünk hétfőn este el kellett volna utaznunk Párizsból. Egy üres repülő elvitt kettőnket Brüsszelig, onnan Párizsba mentünk egy szállodába, ahonnan mindenki indult. Buenos Airesben nyári papucsban jártunk, azt hittük, jó idő lesz, közben hideg, késő ősz volt. Elmentünk a román nagykövetséghez, de amikor odaérkeztük, az Indonézia Nagykövetség felirat fogadott. Egy lélek nem volt az épületben. Megtudtuk, hogy onnan egy éve elköltözött a román követség. Miután leadták az új címet, és megtaláltuk, kiderült meglepetésünkre, hogy a titkár és a nagykövet is kolozsvári. Felöltöztettek, majd tolmácsot állítottak rendelkezésünkre, akik nagyon rendesek voltak… A döntőben szerencsém volt, ugyanis a két hatos elődöntőből négy sportoló ment tovább. Az első három helyezettet mind megvertem, a gyengébbiktől, egy amerikaitól azonban kikaptam. Utána 2–0-ra vezetett ellenem egy ismeretlen japán, nem ment semmi, én pedig kétségbeesetten hallgattam Bay Béla tanácsát. Végül négy sikeres tus után bekerültem a nyolcas döntőbe, miközben Vicol sírt mellettem, ő ugyanis már kiesett.” (Sallai Lóránd: Huszonegy évig a vívás csúcsán (II). Szabadság, 2008. december 22.)
A döntő mezőnyébe négy szovjet, két magyar, egy olasz és egy romániai versenyző jutott. Olga rosszul kezdett: nagy meglepetésre kikapott a látszólag esélytelen Nicole Ragnotól és Juhász Katalintól. A szovjet Valentina Rastvorova 3-0-ra vezetett ellene és úgy tűnt, szertefoszlanak az éremesélyek. Ám ekkor Olga fordított, megnyerte a csörtét 4-3-ra, majd a másik három szovjet versenyzőt (Galina Gohorova, Valentina Prudskova és Alexandra Zabelina) egyaránt 4-1-re győzte le, Rejtőt pedig 4-2-re. Így Orbán, Juhász és Gohorova egyaránt öt-öt győzelmet gyűjtött, s egy hármas holtverseny következett, ahol mindkét ellenfelét legyőzte 4-1 arányban, elhódítva a világbajnoki címet. Második helyen Gohorova, harmadikon pedig Juhász végzett. A budapesti Népsport kiküldött tudósítója, Sákovics József ezt írta Olgáról: „jól érezte a tempót, a távolságot, s idegileg is nagyon együtt volt. A hármas holtverseny során sem ingott meg egy pillanatra sem, s biztosan, megérdemelten lett világbajnok.” (Népsport, 1962. július 22.)
Ami a verseny végén történt: miután a versenyt megnyerte, s felállt a dobogóra, a zenekar a „Trăiască Regele” kezdetű, a két világháború közötti román himnusz kezdte játszani. A nagykövet rohant a karmesterhez, hogy álljanak le, hiszen ez botrányos. Az erdélyi születésű Bay Béla pedig csapkodta a kalapját, úgy kacagott.
1969, Havanna
Az 1969-es vívó világbajnokságot Kuba fővárosában, Havannában rendezték. A nőknél mind az egyéni, mind a csapatversenyben (tőr) Romániát az esélyesek közé sorolták. Érdemes megemlíteni ezen válogatott néhány tagját: Szabó (szül. Orbán) Olga, az 1956-os olimpia ezüstérmese, 1962-ben egyéni világbajnok; Gyulai (korábban Drîmbă, később Jenei) Ilona, a Martni-kupa végleges tulajdonosa, a nemzetközi szövetség Oscar-díjával vonult vissza. Stahl (szül. Jencsik) Katalin egyéni világbajnok (1975), ifúsági világbajnok (1965). Ardeleanu (szül. Tassi) Zsuzsa a 70-es évek kiváló vívója, az 1980-as olimpia után vonult vissza.
A csapatverseny elődöntőjében Románia legyőzte Lengyelországot, a másik elődöntőben pedig Szovjetunió múlta felül rendkívül szoros mérkőzésen Magyarország csapatát. A döntő esélyese látszólag a Szovjetunió csapata volt, amely az elmúlt négy egyéni világbajnokkal lépett pástra: Gohorova (1965), Samusenko (1966), Zabelina (1967) és Novikova (1969). Románia Vicol, Szabó, Gyulai, Ardeleanu felállásban (a csapatnak tagja volt Stahl Katalin és Ana Ene is) lépett pástra. A döntő közel három órát tartott, a győztes kiléte pedig mindvégig kérdéses volt. Románia többször előnyre tett szert (4-1, 5-2, 6-3), ám a szovjet lányok egyenlítettek. Ekkor Vicol (aki mellesleg a döntőben minden mérkőzését megnyerte) győzelmével Románia ismét átvette a vezetést, ám két szovjet győzelem után, az utolsó asszó előtt a Szovjetunió vezetett (8-7). Az utolsó asszót Szabó és Samusenko vívta. Az orosz lány szerzett először pontot, erre Olga két tussal válaszolt. Ekkor viszont az orosz lány véletlenül megszúrta ellenfele jobb karját, így Olga megsérült. Ám hihetetlen önkontrolljának köszönhetően két villámgyors pontot szerzett és megnyerte mérkőzését. „Még ma is megvan a seb nyoma. Eltalálta Samusenko a karomat. Vérzett is. Ha sokáig húzom az időt, a vér átüt a ruhán, szükségszerűen ápolni kell. Az volt bennem 2-1-es vezetésnél, ha gyorsan adok két tust, akkor vége a meccsnek. Nem volt egyszerű a küldetés, mert három találattal kellett nyerni a végső sikerhez. Samusenko tudta ugyanezt, a 4-2 neki kedvező vereség. Fájdalmat nem éreztem, egy döntőben az adrenalin tompít. Szóval 2-1-re vezettem, ha kiesek abból a jó svungból, elhagynak a gondolataim, és elkezdenek ápolni, ki tudja, mi történt volna. Egyszerűbb volt adni két tust.” (https://index.hu/sport/2018/11/29/orban_olga_interju_kolozsvari_vivo_vilagbajnok/) Végeredmény: Románia-Szovjetunió 8-8, tusarány 50-49.
Mi volt Szabó-Orbán Olga titka? Mi emelte ki őt tehetséges csapattársai, ellenfelei közül? A válasz egyszerű és ugyanakkor példaadó: rendkívüli tehetsége, amelyet mindvégig kamatoztatni tudott. Villámgyors volt, ami fantasztikus tempóérzékkel társult, erős idegzete pedig fegyelemmel és szerénységgel ötvöződött: sohasem hisztizett, távol álltak tőle a jelenetek, az ellenfeleit mindig tisztelte. Különleges tehetség, különleges személyiség – talán ettől emelkedett ki a többi sportoló közül, és ezért tartják máig is a világ egyik legsikeresebb vívójának.
Sákovicsné Dömölky Lídia világ- és olimpiai bajnok magyar tőröző szerint „nemes ellenfelünket azt hiszem, a legjobban úgy tudom méltatni, ha elárulom, hogy mindig azt mondtuk: ha Olga velünk, a magyar csapatban vívhatott volna, verhetetlenek lettünk volna…”
Szenvedélyesen szerette a vívást
Búcsúzni egy szeretett baráttól, egyben sporttárstól az egyik legfájdalmasabb kötelesség. Nehéz megválni valakitől, akit szinte egy egész életen át ismertünk, szerettünk és csodáltunk. A kolozsvári vívók két nemzedéke tekintette sajátjának Olgát, aki a vívást még az 1950-es ével elején kezdte el Ozorai Schenker Lajos tanár úrnál.
„Szenvedélyesen szereti a vívást, a szellemi és testi ügyességnek, erőnek azt a pontos, rugalmas, a pillanat ezredrésze alatt működő összehangolását, amit ez a sport megkövetel. Szereti nemes vetélkedésben leküzdeni az ellenfelet. Szeret harcolni, akar és tud győzni.” – írta róla a melbourne-i olimpia után Szántó Irén újságíró.
Orbán Olga valóban kimagasló tehetség volt. Fizikai és szellemi adottságainak köszönhetően már 1954-től a román női tőrcsapat tagja. 1956 és 1970 között az olimpiai játékokon egyéniben egy ezüstérmet, csapatban pedig két bronzérmet szerzett; a világbajnokságokon egyéniben egy arany-, két ezüst- és egy bronzérem, míg csapatban egy arany-, három ezüst- és három bronzérem volt a mérlege.
Mindezeken felül kolozsvári sporttársaival számtalan hazai és külföldi versenyen képviselte a várost és az országot. Nagyszerű élmény volt egy csapatban vívni Olgával, aki emberként, barátként, tanárként és sportolóként egyaránt példaképül szolgált számunkra.
A Kolozsvári Vívók Baráti Társasága nevében búcsúzunk most tőled. A városi vívótermet a te neved fémjelzi.
Nyugodj békében.
