Az ókori Dacia és az erdélyi magyar ókorászok
Vissza

Az ókori Dacia és az erdélyi magyar ókorászok

Nemrég kaptam ajándékba egy igényes kis kötetet, amelyet a neves és igen termékeny német ókortudós, Kai Brodersen írt az ókori Dacia történetéről (Kai Brodersen, Dacia Felix. Das antike Rumänien im Brennenpunkt der Kulturen, Philipp von Zabern, Darmstadt, 2020). A kötet a német nyelvterületen egy ritkán érintett témát dolgoz fel: az egykor Erdély területét is magába foglaló ókori Dacia római provincia történetét és későbbi recepcióját, emlékezettörténetét.

A 210 oldalas kötetet olvasva azonban ugyanazzal az ürességgel és hiányérzettel maradtam, mint az elmúlt két-három évtized nagy Dacia-monográfáinak olvasásakor: Brodersen kötete ugyan sokkal jobb, mint az eddig írt német nyelvű összefoglalók a témában, sajnos csak az irodalmi forrásokat elemzi. De hasonló hiányosságokra bukkanhat az olvasó, ha a Román Akadémia 2001-es vagy 2010-es szintézisét olvassa (Istoria Românilor II. kötet). Valamivel részletesebb, holisztikus képet ad a témáról Radu Ardevan és Livio Zerbini olasz nyelven megírt 2011-es szintézise, vagy a 2004-ben angol szerzőgárda által összeállított Dacia tanulmánykötet, ám ezek is sajnos számos pontban ma már elavultak és nagyon sok témát nem érintenek. Brodersen kis kötetét olvasva elgondolkodtam azon: hol vannak az ókori Dacia kutatástörténetében a magyarok? Mikor és miért maradt el ennek a témának a magyar kutatástörténete és van-e értelme, esélye ezt még feléleszteni?

Brodersen kötetének már a címe és bevezető fejezete is jelzi, hogy valójában enyhén anakronisztikus és kissé talán”turisztikai” céllal íródott a művelt német nagyközönségnek: „ókori Romániáról” ír, ami eleve egy anakronisztikus fogalom, igaz, Dacia fogalmát már a XIX. század óta egybekötötték a majdani Nagy-Románia területének vágyálmával a román pasoptisták. Brodersen azonban aligha ilyen, historiográfiai, emlékezettörténeti megfontolásból választotta ezt a címet, hanem sokkal inkább németországi olvasóit akarta segíteni, akik számára Dacia nem a legismertebb ókori provinciák egyike, még szakmai körökben sem. Brodersen a kötetben vérbeli ókortörténészként és Németország egyik legtermékenyebb fordítójaként, a Dacia római provinciára vonatkozó szinte összes elérhető irodalmi forrást német nyelven, saját maga fordításában adja vissza, ami valóban monumentális munka. Hasonló vállalkozásra csak az 1960-as években került sor a Fontes Historiae Dacoromanae sorozat ókorra vonatkozó kötetében. Ez tehát valóban lenyűgöző teljesítmény. A német szerző elemzi röviden Dacia recepciótörténetét, a románság etnogenezis-történetében játszott szerepét, kortárs mítoszát is, ám nagyon röviden és felületesen érinti ezt. Nagyon kevés szó esik a régészeti forrásokról is, amely nélkül ma már nehéz megérteni egy római provincia életét és történetét. A bibliográfiát fellapozva láthatjuk, hogy Brodersen szinte kizárólag német, román és angol szakirodalmat olvasott, tehát a Daciáról keletkezett, magyarok által írott munkákat nem tartotta idézésre érdemesnek. Ennek két oka van: a magyar szerzők által írt munkák sajnos nyelvi sajátosságaik révén nem idézettek a nemzetközi szakirodalomban, másrészt a magyar ókortörténészek, klasszika-régészek az elmúlt évtizedekben ritkán foglalkoztak ezzel a témával, messzemenően román és külföldi kollégáik mögött maradva ezáltal. Míg Dacia római provincia kutatástörténetének elmúlt 2-3 évszázadában sokáig a magyar kutatók voltak az élvonalban, 1990 óta ez a tendencia megváltozott. Dacia provinciáról szóló első tudományos igényű monográfiát Király Pál, a dualizmus korának neves régésze, ókorásza írta, amely sokáig a legidézettebb munka volt a témában.  Ugyancsak fontos munkákat írt a témában Alföldi András ókortörténész, aki a 30-as és 40-es évek ideológiai és politikai revizionizmusától fűtött tudománypolitikai harcban is aktívan részt vett Constantin Daicoviciu, a kontinuitás-elmélet egyik neves hirdetőjével szemben. A provinciáról egyik legjobb összefoglalót 1986-ban írta Tóth Endre a híres-neves, és a Ceausescu-rezsim számára is nagy gondot okozó háromkötetes Erdély történetében.

Az elmúlt harminc évben a magyar és román történetírás között feszülő sarkalatos különbségek – így Dacia provincia társadalomtörténete és a kontinuitás-elmélet – ma már feloldódtak a klasszika-archeológia és a humántudományok globalizálódásával, az új társadalomtudományi elméletek elterjedésével és az ókori tárgyak és emberek etnicizálásának fokozatos elhagyásával. Ezek a tendenciák érzékelhetőek a fiatal román és magyar kutatóknál egyaránt, ám sajnos a nagy szintézisek szintjén sajnos nem érzékelhetők, ahogy a tankönyvekben és tudományos-ismeretterjesztő munkákban is csak ritkán. Míg román és magyar kollégák ma már együtt dolgoznak, nemzetközi projektekben vesznek részt, ugyanazon nemzetközi konferenciákon tartanak előadást, és a fél évszázada még politikai ideológiának alapját képező témákat ma már nemzetközi perspektívákban értelmezik, az akadémiai történetírás nem követi ezt a tendenciát, és a nagyközönség által elérhető kötetekben, tankönyvekben nyoma szinte nincs ennek az újfajta ókortörténetnek. A fiatal román régészek és ókortörténészek jelentős munkákat írtak, különösen Dacia régészeti anyagát és annak újraértelmezését gyarapítva az elmúlt harminc évben, de munkásságukat három alapvető tényező csorbítja: az 1918 előtti és 1940-45 közötti magyar nyelvű szakirodalom mellőzése, a téma historiográfiai kontextualizálása és recepciótörténeti értelmezése, és a nagy szintézisek megírásához szükséges bátorság hiánya. Ezek hiányában sajnos munkásságuk csak a szűk szakma számára válna elérhetővé és nevükkel kevesek találkozhattak. A nagy szintézisek – különösen a Román Akadémia által kiadott munkák – szisztematikusan mellőzik az elmúlt harminc év román régészei által elért eredményeket is. Elég itt Dacia provincia formájának és kartográfiai ábrázolásának történetét végigkövetni a történeti munkákban: az egykori „Burebistai királyság” formája és a Tiszáig nyúló Dacia mítosza még mindig sok munkában elérhető, pedig ezt ma már a Nemzeti Limes Bizottság is egyértelműen megcáfolta az elmúlt évek terepbejárásai és geofizikai méréseinek eredményeivel.

A fent említett három alapvető hiányosságot leginkább az erdélyi magyar ókorászok és római korral foglalkozó régészek tudnák kiküszöbölni. Tóth Endre 1986-os munkája bár jó szintézis, de ma már számos pontjában elavult, így azt csakis egy olyan kutató vagy csapat tudná átírni, aki ismeri mind a magyar, mind a román és nemzetközi szakirodalmat, és részletes historiográfiai és recepció-történeti ismeretekkel is fel van vértezve. Nagy munka, amely Kai Brodersen forráskritikáját éppúgy fel kell használja, mint a kortárs társadalomtudományi elméleteket, posztprocesszualista és kulturális antropológiai megközelítéseket és a kortárs globális római kutatás („Roman studies”) eredményeit.

Talán ez a nagy teher és elvárás rendszer az oka, hogy az erdélyi magyar régészeti iskola római koros hagyománya – amely Király Pál, Buday Árpád, Ferenczi István és indirekt módon Alföldi András és Paulovics István nyomdokán – 1990 óta kezd újraéledni és jelentős részeredményekkel dicsekedhet ma már, sajnos még nem tudott egy ilyen jelentős munkát alkotni. Minden új Dacia monográfia kézbevételekor ez a feladat jut eszembe, amellyel tartozunk az erdélyi és egyetemes történetírásnak egyaránt. Reméljük, ha egy ilyen munka megíródik majd a közeljövőben, az kétnyelvű, magyar és angol nyelvű lesz, ahogy az manapság elvárható egy magára valamit adó tudományos közösségtől, és ahogy ezt száz éve Buday Árpádék már gyakorolták.

Borítókép: Porolissum ókori római város maradványai a Szilágy megyei Mojgrád és Zsákfalva között. Készítette: Saturnian – wikimedia.org


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Okosan játszó CFR 1907 az Európa Liga ...
Rendhagyó Szent Mihály-búcsút ...
Bajnokok Ligája: a Juventus, a Barca és ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ