Az indulás fontosságáról
Vissza

Az indulás fontosságáról

A reggel együtt töltött idő hangulata abszolút meghatározója napunknak. Ebben nevelkedtem, ebben hiszek. Tudatosan készülök a reggelekre, az egykor óvodába, most már iskolába készülődésekre, a békés, mosolygós indulásokra. Hogy valóban hiányoljam, ne csak mondjam, hogy „Hiányozni fogsz, Kincsem!”. Hogy öleléskor, mely egyszer elfogy, valóban rá figyeljek, ne az órára, sem az épp cseperegni kezdő esőre. Hisz megérdemli, a világ összes gyereke megérdemli, hogy az otthona a béke helye legyen, a melegségé és a védettségé. Ahonnan jó elindulni, ahova kedves hazatérni.

Felnőttként erre törekszem,  hogy szeretetünket és figyelmünket érezzék leginkább!

Örömünket, hogy van, vannak nekünk, hogy így lettünk családdá, melynek elsődleges feladata a szeretetteljes megóvás.

Látom magam körül a villámló tekinteteket, hallom az ordibálós indulásokat. A tetthelyről azonnal elrohanni vágyó gyerekeket és felnőtteket. Majd belefeledkezik, gondolja a magát okosnak vélő, később lelkiismeret-furdalástól nyelni is alig tudó felnőtt. A gyerekek meg azt teszik, amit elvárnak tőlük, belefeledkeznek, ha csak tehetik. Pontosan addig, amíg fel nem nőnek ők is a feladathoz, hogy üvöltve repítsék óvodába, iskolába porontyaikat.

Én pontosan emlékszem az ébredésekre, indulásokra. Óvodás voltam, nagyon hideg volt a reggel és a szobánk is. Velünk együtt ébredt a kazánház melege is, ami kis jóindulattal az arcmosásunk alatt emberi hőmérsékletűre melegítette a fűtőtestre  gondosan felrakott harisnyáinkat. Fáztam. Édesanyám előttem térdelt. Markában tartotta, leheletével melegítette a majót, amit majd hirtelen mozdulattal rám adott. Jó gyorsan megsúrólta  a hátamat, s olyan meggyőződéssel mondta, hogy most már nem fázom, hogy a vacogásom abba is maradt. Most jobbra fordulok, s látom a nővéremet, ki akkor már komoly elemis iskolás, hogy szintén melenget valamit. A harisnyámat. Azt a cérnából, géppel kötöttet, amilyen mindenkinek volt akkoriban. Míg huzigálták rám, addig én a jégvirágokat csodáltam az ablakon.

Nagyobb voltam már, amikor édesanyámmal együtt indultunk. Mindig a román szavakat ismételtük, kevésbé nagy sikerrel. De valahogy soha nem borult ki. Pedig becsületesen leült velem tanulni, volt, mikor tudtam is, volt, mikor délután vitáztunk is, meg is értem. De reggel, útközben soha nem mondta, amit mondhatott volna. Tudta, amit ma már én is, hogy a napi szeretettarisnyámat rakosgatja tele reggel épp, mint az asztalra elém tett kakaós kávét, a táskámba süllyesztett tízórait még az érettségi vizsga előtt is.

Pontosan ilyenek a reggel kimondott szavaink is. A tekintetek, a simogatások. Emlékszem a legelső indulásra. Amikor nem volt a csángóföldi szolgálati lakásban sem víz, sem villany, s az én három évét még be nem töltött kislányomat román nyelvű óvodába készítettem. Nyugalmamból tudta, hogy minden rendben lesz, ahogy történt is négy éven át. Nem tartozott rá, kis lelke nem bírta volna el a jelen súlyát. Felnőttségünk nehézségei nem a gyerekeink baja.

Valahogy így lenne könnyebb mindenkinek (A szerző felvétele)

Én készülök a reggelekre. Megajándékozom magam legkevesebb egy saját órával, ami alatt azt teszek, ami számomra kedves. Olvasok, írok, friss levegőre lépek, különleges olajakat szagolgatok, párologtatok vagy csak egyszerűen bambulok, de én teszem, magam, markomban az imádott, elmaradhatatlan kávémmal. És lassan elkezdek unatkozni. Hiányolom a még alvókat, az ébresztésre várókat. Akiknek kedves a reggel eléjük tolt forró kakaó, az előre megbeszélt tízórai, az elismételt versike, a hajfonás, és az elmaradhatatlan ölelés.

Vannak rossz napok. A kiborulósak. Életünk részei. Szerencsénkre, kevés jut nekik belőlük. Mert én nem hiszek a kifogásokban. Hisz pontosan tudom, hogy mily nagy az esélye annak, hogy felnőtté vált gyerekeink egykor majd hozzánk hasonlóan éljenek. Hogy pontosan úgy indítsák útnak a gyerekeiket, ahogy én, mi őt, őket. És ez elképesztően nagy felelősség, kérem szépen! Nem csak azért, mert nincs garancia arra, hogy módunkban áll majd egyengetni az unokáink, dédunokáink útjait, hanem azért is, mert az akkor elénk fordított tükör a teljes múltunkat idézi majd. Akkor késő sóhajtozni. Akkor már nem más a hibás. Nincs már idő retusálni.

 

 

 

 

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
  • Z.
    Z.
  • Kóborka
    Kóborka
  • Parizer
    Parizer
  • Dédileves
    Dédileves
  • Káposztás batyu
    Káposztás batyu
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

A fél országban fennakadásokat okozott ...
Európai Filmdíjak – Öt díjat ...
Győztek a kolozsvári fiúk! Megnyerte az ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ