Az igénytelenség nosztalgiája, avagy a kommunista jólét terjedő mítoszai

Az igénytelenség nosztalgiája, avagy a kommunista jólét terjedő mítoszai
A kommunizmus után nosztalgiázók tábora újabb és újabb hülyeségekkel lep meg. Sokszor hittem már azt, hogy ennél nincs lennebb, de újra és újra meggyőznek, hogy az emberi hülyeség határtalan – és hogy mindig van lennebb.

Mottó: A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.   (Winston Churchill)

Huszonnyolc évvel a rendszerváltás után sajnos azt kell látnunk, nemhogy a kihalással csökkent volna ez a tábor, hanem az idő teltével egyre növekszik: ma már nem csak a rendszerváltás vesztesei, akik a kommunizmus idején szocializálódtak, gyarapítják a nosztalgiázók táborát, hanem olyanok is, akik még meg sem voltak születve 1989-ben, de azért meg vannak győződve róla, hogy jobb volt az élet akkor, és  vallják, hogy Ceauşescu nagy államférfi volt. Egy 2014-es felmérés eredményei szerint a legtöbben már őt tartják az eddigi legnagyobb román államférfinak (a lakosság negyede szerint lásd itt, vagy más felmérést ami szerint még népszerűbb, itt ). Ettől a nosztalgiától már csak egy lépés az EU- vagy Amerika-ellenesség, vagy akár az Oroszország iránti rajongás, illetve Putyin és rendszere iránti csodálat, s általában a polgári demokrácia iránti ellenszenv. Ősszel jelent meg egy felmérés, miszerint már csak a románok kevesebb, mint a fele tartja már jónak az EU tagságot ( részletek itt ). Mindezt annak ellenére, hogy többségben vannak azok, akik elismerik, hogy eddig azért hasznára vált az országnak a tagság (bővebb részletek itt ). Nem mintha nem lennének problémák az EU-val és nem férnének rá bizonyos reformok. De ezek a hangok már rég nem az építő kritikáról szólnak (ahhoz eleve nem elég tájékozott és képzett ez a réteg). Kelet-Európában ez az euroszkepticizmus szorosan összefügg a kommunista múlt utáni nosztalgiázással, erre 2015 óta csak egy újabb motivációs ráadást hozott a migrációs krízis és migráns kvóta. Ezt erősíti fel a Kremlből induló populista propaganda is, amire nem voltunk felkészülve (erről itt egy részletesebb interjú a maszol-on.) Ha már nem lehet visszahozni az egyszerű, biztonságos kommunista paradicsomot, legalább gyűlölnek mindent, ami a jelenlegi rendszert meghatározza és az ezzel ellenkező rendszereket próbálják rózsaszínben látni. Egy ideig csak nosztalgiáztak az egyszerű, fekete-fehér, de ezáltal biztonságosan kiismerhető világ után, de most már mindenféle összeesküvés-elméletekre is vevő ez a tábor az egyre bonyolultabb globalizált világban. Ma az interneten bárki megkaphatja a leghajmeresztőbb, de ugyanakkor végtelenül leegyszerűsítő és általánosító magyarázatokat vagy akár egész világképet, amelyek többnyire gyűlöletre vagy/és összeesküvés-elméletekre alapoznak. Mondjuk erre ad is nekik elég muníciót az orosz propaganda – magyar kamuoldalakkal sajnos tele van az internet, s egyre népszerűbbek. (Többek közt ezért is nagyon veszélyes az a játék, amit a magyar kormány űz mostanában a brüsszeli riogatással, mert erre játszik rá, bár szerintem kis esélye van arra, hogy hosszú távon győztesen jöjjön ki ebből. A kádári idők nosztalgiázóit, s egyúttal az amúgy is xenofób és nemzetközi helyzetet, kitekintést illetően tájékozatlan tömegek érzelmeit felkorbácsolva ez hosszú távon visszaüthet és nem csak a Fidesz, hanem az egész demokratikus rendszer ellen fordulhat. Hosszú távon az egyre radikálisabb megoldásokat felvállaló, egyre autoriterebb vezető iránti igényeket alapozhatják meg, ami ha fokozódik, olyan szélsőséges elvárásokat generál, amelyeket maga a Fidesz sem fog felvállalni, mert számára is világosak lesznek a katasztrofális következmények. Valamennyire analóg példa erre a nálunk a 90-es évek elején kormányzó Nemzeti Megmentési Front (FSN) vagy a Román Társadalmi Demokrácia Pártja (PDSR) stílusa: szélsőségesen nacionalista propagandájukból, az általuk generált hangulatból elsősorban Vadim meg Funar pártjai profitáltak.)

A Bukarestben megjelenő Scânteia napilap volt a kommunista párt hivatalos szócsöve

Amikor erdélyi magyarokat hallok nosztalgiázni, hogy bezzeg a kommunizmus idején milyen jó volt nekünk, akkor még tanácstalanabb vagyok: hogyan is reagáljak anélkül, hogy megsértsem őket, hiszen gyengeelméjűeknek vagy legalábbis borzasztóan igényteleneknek tartom az illetőket.

A jólétet, a szabadságot, a jogokat hamar megszokjuk, sokszor annyira természetesnek tartjuk, hogy észre sem vesszük életünkben a pozitív változásokat, s az is az emberi hajlam része, hogy a múltat megszépítjük, csak a jó emlékekre gondolunk vissza szívesen.

Odáig rendben is van a nosztalgiázás, amikor a fiatalsága iránt nosztalgiázik valaki. Akármilyen rendszerben is volt valaki fiatal, akkor is lesz számos emlék, amire szívesen fog visszagondolni. Ez nem rendszerfüggő. Sok mindent hozott a modernizáció, aminek hátulütői is vannak, sok változásra nem voltunk/vagyunk felkészülve. Na, de magát az elnyomó rendszert, a nyomort, a szabadság hiányát visszasírni? Nekem legalábbis nem jut eszembe semmi olyan akkori pozitívum, ami kifejezetten magának a kommunista rendszernek volt köszönhető, s nem lehetett volna anélkül is esetleg fenntartani egy demokráciában.

Mert mit is hallunk sokszor a múlt rendszer iránt nosztalgiázók szájából? Mindenkinek volt munkahelye (a kommunista nagyipar, az akkori gyárak iránti nosztalgia is benne van ebben ilyenkor), illetve lakása és biztonság meg csudajó román-magyar együttélés volt stb. Vegyük csak sorba ezeket. Mert ha azt sorolnánk, hogy mi NEM volt, vagy mik voltak, amiknek inkább nem kellett volna lenniük, mert akkor, ha a teljesség igényével tennénk, külön könyveket tölthetnénk meg.

„Mindenkinek volt munkahelye”, gazdasági sikerek mítosza

Motto: „Mi úgy teszünk mintha dolgoznánk, ők úgy tesznek mintha fizetnének érte.”

Igen, volt munkahely. Az alatt a pár évtized alatt a lehetőségek pedig egyre csak szűkültek. Ha akartad, ha nem, többnyire ott és az volt a munkád, ahol és amire éppen köteleztek.  Az esetek többségében iskola vagy egyetem után valahova automatikusan kihelyeztek, amit kötelező volt elfogadni (kapcsolatokkal, „ismeretséggel” persze más volt a helyzet, de a korrupcióra kitérek lennebb). S ha tetszett az a munkahely, ha nem, minden esélye megvolt az embernek, hogy onnan is menjen nyugdíjba. A rendszer vége felé előszeretettel helyezték a magyarokat a Regátba (1989-ben, amikor végeztem a líceumot, akinek nem sikerült munkahelyet szereznie, azt a Zsíl völgyébe, bányába akarták helyezni, ahonnan nem volt visszaút, mivel Kolozsvárt „zárt városnak” nyilvánították). Ha nem volt munkahelye valakinek, akkor hat hónap után közveszélyes munkakerülőnek nyilvánították, amiért börtön járt. De mivel szükség volt munkaerőre, inkább vitték a Duna-csatornához, bányába vagy a Nép Palotáját építeni. (Ha börtönbe került az ember, akkor is ez volt a sorsa, azokat is hasonló helyekre vitték, csak teljesen ingyen). S mivel a munkavédelmi szabályzat fabatkát sem ért, gyakoriak voltak a halálos kimenetelű munkabalesetek is.

"S ha tetszett az a munkahely, ha nem, minden esélye megvolt az embernek, hogy onnan is menjen nyugdíjba" 

Volt kötelező katonaság is (magyaroknak elég nagy esélye volt a munkaszolgálatra, amivel szintén bányába, Duna-csatornához, illetve egyéb „biztonságos” építőtelepekre kerülhetett bárki). Ahol a megalázás, kiszolgáltatottság (munkaszolgálato­soknál akár a verés is) mindennapos jelenségnek számított. A munkaszolgálatosok ingyenes munkaerőt jelentettek, a szinte másfél éves kemény munka     végén kiszúrták az ember szemét egy minimális összeggel (max. egy-két havi átlagbér). Ha már szóba hoztam a megalázást, ehhez kell még hozzátenném: az állampolgárnak általában alacsony volt a presztízse az állami szerveket képviselők szemében, de leginkább a munkásoknak (pedig elvileg proletárdiktatúra volt). A kommunista uralmat egy szűk, újfajta „értelmiség” gyakorolta, amelynek körülbelül ugyanolyan hatalma és előjogai voltak, mint a korábban megdöntött – az akkori Nyugathoz képest szintén nagyon elmaradt és a társadalmi egyenlőtlenségeket fenntartó – keleti rendszerekben uralkodó arisztokráciának.

Egyre kevesebb volt a választási lehetőség, így az azzal járó felelősség terhét is levette az állam a vállunkról. Az ember nem viselte a választásainak a következményeit úgy, mint manapság, azaz a hatások sem voltak olyanok, mint ma. Annak idején nem volt akkora tétje például pályaválasztásnak, munkahelyváltásnak, cégalapításnak (ez utóbbi akkor eleve lehetetlen volt). Alig volt lehetőség (az én időmben egy magyar fiatal nagyjából aközött választhatott, hogy munkás vagy mérnök lesz egy gyárban/építőtelepen/bányában), s általában onnan ment nyugdíjba a többség, ahol pályafutását elkezdte. Arról a kis fizetéssel járó, de sokszor kevés munkát igénylő munkahelyről. (A „teljes foglalkoztatottság” eredménye volt a kevés munka, hiszen ha volt igény teszem azt 400 munkásra, felvettek 500-at, csakhogy mindenkinek legyen hol dolgoznia). A visszasírt munkanélküliség hiányának többek közt a túlalkalmazás, azaz a rejtett munkanélküliség volt az ára, ami a maga során munkahelyi lazsáláshoz vezetett.

Viszont, ha kiderült, hogy valamire nagy igény van, például exportra kellett gyártani bizonyos termékeket, akkor az illető gyárakban nem volt ritka akár a másik véglet sem: három műszakos beosztás és/vagy a teljesíthetetlen norma, amire ma szintén nem igazán emlékeznek a nosztalgiázók. (Az exportminőség valami elérhetetlen, misztikus etalon volt az átlagpolgár számára, mert hazai fogyasztásra maradt a bóvli.) Az igénytelenebbek és/vagy kényelmesebbek inkább beérnék a kevesebbel, minthogy ma több pénzért többet hajtsanak, s a munkájuk/tudásuk/ambíciójuk valós piaci értéke szerint legyenek megfizetve, de aztán frusztrálja őket az, hogy a szomszéd bezzeg sokkal többre vitte.

Hogy olyan is előfordulhat manapság, hogy a munkaadó visszaél helyzetével, hogy nincsenek jogai az alkalmazottaknak? Persze, de hát ez az alkalmazottakon is múlik, illetve azon is, hogy nincsenek valós, nyugati tipusú szakszervezetek. És az is a kommunizmusnak köszönhető, hogy a szakszervezetek valamikori csiráiból is felülről létrehozott bábszervezetek nőttek ki a proletárdiktatúra éveiben.

„Mindenki egyenlő volt” – egyenlők a szegénységben

A választás szabadságáról az mondana le, akinek a munkahelyét illetően sem igazán vannak igényei (vagy nem emlékszik az akkori munkahelyek körülményeire, lehetőségeire), viszont szívesen visszaruházná a választás felelősségét az államra. Nem veszne el a sok lehetőség között, mint ma. Az akkori egyszerű, fekete-fehér világ nyújtotta képletben sokkal könnyebben el lehetett igazodni, ez adott némi bizonyosságot/biztonságot azoknak, akiket frusztrál a mai világ sokszínűsége.

A napi étel beszerzése sokszor attól függött, hogy kinek hol van protekciója

Ami a munkahelyekkel kapcsolatosan a leginkább hiányzik sokaknak, az megint az egyenlőség illúziója. A jövedelmek között nem voltak akkora különbségek, mint manapság, továbbá megvolt egyféle megideologizált érdem szerinti javadalmazás illúziója is. Ma viszont a piaci viszonyok, azaz a szabad verseny és a kereslet-kínálat alapján egyesek sokkal több megvalósításra képesek, mint mások. Ez egy demokráciában valóban érdem szerint megy, ha az illető tehetségesebb, képzettebb, jobb döntéseket hoz, ambíciósabb, s értékesebb javakat, nagyobb pénztőkét tud felhalmozni.

A szabadság nemcsak a választás felelősségével, hanem annak eredményeivel is szembesít. Az eredményekkel, az anyagi megvalósításokkal szembesülve pedig széttörik az emberi egyenlőség illúziója, ami a múlt rendszer ideológiájának egyik (hamis) alapja volt. Ez az egyenlőtlenség különösen terhes és frusztráló a rendszerváltás vesztesei számára manapság, a fogyasztói társadalom eszméjének a térnyerésével, amikor a reklámok azt sulykolják belénk, hogy mindennek a mértékegysége a fogyasztás, a birtokolt anyagi javak. Hogy a fogyasztott javaknak a mennyisége és minősége (márkája) adja az emberi értéket, az emberi élet minőségét, ez a garanciája az emberi boldogságnak. Persze rajtunk múlik, hogy mennyire fogadjuk el a reklámok világát, a konzumidiotizmust. De úgy tűnik, hogy a kommunizmust megtapasztalt, s a fogyasztásra kiéhezett keletiek különösen vevők erre a materiális értékrendre, hiszen erre vágytak a vasfüggöny mögül. Ez annak a számlájára írható, hogy váratlanul, felkészületlenül ért minket a váltás, kevesebb időnk maradt a reklámokkal szembeni kritikus viszonyulás kialakítására. Tehát megint a múlt rendszerből (is) ered ez a bajunk. A fogyasztói társadalom, a reklámok világa ma globalizálódik, a konzumidiotizmus, mint rossz csatolt áru kisebb-nagyobb különbségekkel terjed rendszertől, anyagi jóléttől függetlenül. Persze van egy-két kivétel, mint Észak-Korea vagy Kuba, ahova ez nem ért el, de oda senki sem vágyik, s ők, amennyiben a cenzúra ellenére tudomást szereznek a világ többi részének életmódjáról, szintén szabadulnának országukból.

El kell viszont ismerni azt a tényt is, hogy a társadalmi átmenetbe ragadt Kelet-Európában „eredeti” demokráciák virágoznak. Vannak olyanok is bőven, akik nem érdemeik szerint, még csak nem is szerencséjüknek köszönhetően, hanem (akár még a kommunista rendszerben kialakult) kapcsolathálóik törvénytelen kihasználásával, korrupció, csalás és egyéb illegális vagy amorális tevékenységeknek köszönhetik boldogulásukat. És ez adja inkább a mai rendszer legitimációs válságát. A nyugati demokráciákban – ami fele indultunk mi is 1989-ben – az emberek hisznek a rendszerben, mert ott ők maguk építették ki azt, ott a sikeres polgárokat tisztelet övezi, követendő példák, míg nálunk sokszor a gyanú az első, ami felmerül valaki vagyonosodásával kapcsolatosan.

Ugyanakkor az EU-ban nálunk a legnagyobbak az anyagi különbségek. Lásd például a Szabadság e témában közölt cikkét (Nagy-Hintós Diana: Egyre mélyül a szegények és a gazdagok közötti szakadék. In: Szabadság, 2017. 12. 05.). Az oktatás és egyéb felzárkóztatási programok révén lehetne ezen segíteni, de úgy tűnik, hogy az ország elitjeit a mélyszegénység nem hatja meg. Pedig ennek az elitnek a túlnyomó többsége nem a rendszerváltás után szocializálódott, tehát ezirányú érzéketlensége nem a mai rendszerből ered. Mint ahogy a nyugati vezetők sem a kommunizmusból merítették a szociális érzékenységüket (bár a szlovén és cseh elit mégsem teljesít olyan rosszul a cikkben hivatkozott statisztika szerint).

A Ceau-korszakban a kenyér sem volt "mindennapi"

Visszatérve tehát: ez a kivételezés, a korrupció sem a demokrácia sajátossága, sőt, minél régebbi és fejlettebb egy demokrácia, ennek visszaszorítására annál több lehetőség van. A kommunizmusban kapcsolatrendszerre, korrupcióra épült még a mindennapi megélhetés is: például a napi étel beszerzése sokszor attól függött, hogy kinek hol van protekciója. Bármilyen sorban állás megúszása, bármilyen áru, engedély, szolgáltatás (előnyös) megszerzése az egyén kapcsolatrendszerén múlott. Általában egy állás megszerzésében, kihelyezésben, előrejutásban szintén nagy szerepet játszott a protekció. Az előjogok a funkciók megszerzésével és a (párt)hierarchiában való előrejutással nőttek. Ez a magatartásforma, morál, társadalmi tudás továbbélt, a rendszerváltás csupán csak más dimenziókba helyezte ezeket a már rég meghonosodott módszereket, rendszerszintű mechanizmusokat. A hiánygazdasággal az alsó szintekről egyre inkább eltűnt, ellenben a felsőbb szinteken sokkal nagyobb, látványosabb lehetőséget nyújtott egyeseknek a piacgazdaságba való átmenet. (Látványosabb, mert a szabad sajtó által láthatóbbá vált az, ami addig is létezett, csak nem lehetett nyilvánosan beszélni róla. Ezért sokaknak úgy tűnik, mintha csak a nyilvánossá válással jelent volna meg.)

Ami a szakmákat illeti, a piacgazdaság és vadkapitalizmus meghonosodásával, illetve a globalizáció terjedésével valóban, egyes (főleg kétkezi) mesterségek tényleg vesztesek lettek. (Mások a technika, az IT fejlődésével, de hát ez mióta technikai fejlődés létezik, mindig is így volt.) Bizonyos termékek már sokkal olcsóbban beszerezhetők olyan országokból, ahol jobb a technológia vagy/és olcsóbb a munkaerő. De a globalizáció hatása a nemzetközi piacokra – kommunizmussal vagy anélkül –, mindenképp bekövetkezett volna. Másfelől viszont számtalan új szakma is létesült, de ezek jó része több képzést igényel. Ugyanide kívánkozik az a megjegyzés is, miszerint az ilyen jellegű pótlásra, azaz a piaci kihívásokra a kapitalizmus sokkal gyorsabban, pragmatikusabban reagál. A kommunizmusban, ahogy Észak-Korea, Laosz vagy Kuba szegénysége is mutatja, az átállás, a globalizált piacokhoz való alkalmazkodás nem valami rugalmas, hiszen minden teljes kontroll alatt van, ez is a felsőbb utasításoktól, a párt vezető bürokratái által hosszadalmasan kidolgozott tervgazdálkodástól függ. Kína nem utolsósorban annak köszönhetően fejlődött óriásit, hogy az elmúlt években – bár politikai rendszerén nem változtatott –, gazdasági téren feladta a kommunista modellt.

Azt is láthatjuk, hogy egyes szakmákból túltermelnek az egyetemek. Ma az egyetemet végzettek száma sokszorosa az 1989 előttinek. Ugyanakkor gyengék a szakszervezetek, kormányaink pedig elég rövidlátóak ahhoz, hogy például a tanügybe, kutatásba, egészségügybe többet fektessenek. Emiatt aztán a nagyságrendileg jóval jelentősebb számú egyetemet végzettek egy részének a szemében az egész mai rendszer igazságtalannak hat, hiszen számos olyan szakma, ami magas képzettséget igényel, alig van megfizetve. De ez sem a demokrácia velejárója, hiszen Nyugaton ott az ellenpélda.

A „Mindenkinek volt lakása” mítosz

A rendszerváltás elején sokak lakását, lakásait elkobozták, s másokat költöztettek azokba. (Az épített örökség pusztulására most inkább nem térek ki.) Ez volt az ára annak, hogy sokan hirtelen lakásokhoz jutottak. A jelenlegi vagy a kommunizmus előtti rendszerek társadalmi igazságtalanságaihoz nem mérhető a nagygazdák kulákká minősítése, meghurcolása vagy a modernizáció motorjait jelentő korábbi polgárság, az iparosok (akik piaci igényeknek megfelelően lettek azzá, akivé) kisemmizése és lakásaiktól való megfosztása. A társadalom számára ezeknek az eljárásoknak az üzenete sokkal kártékonyabb volt. Törvény szerint egy család nem birtokolhatott több lakást. (A 18 évet betöltött gyermek nevére íratta a második lakását az, aki esetleg mégis megengedhette magának.) Ezen a szinten is a visszahúzó, a tömegek azonos szegénységi szinten tartása volt a jellemző, ami minden, csak stimuláló nem volt.

Nem szabadtéri színházi előadásra készülődik a tömeg, hanem a hússorba

Majd az iparosítással egyre több tömbházlakást építettek. A lakbér elég olcsó volt, ezek a lakások többnyire az állam tulajdonában voltak, megvásárlásukra – igaz, viszonylag olcsón –, csak a rendszerváltás után volt lehetősége a lakosság nagy részének. Elvileg akármikor kitehette az állam a lakosokat ezekből (a rendszer vége fele ez inkább „csak” „kihelyezés” révén valósult meg).

Egy 2014-es összehasonlító elemzés szerint (Cinci mituri false despre economia de dinainte de 1989, www.analizeeconomice.ro, 2014. 10. 08. ) míg 1989-ben a lakások egyharmada (városi környezetben 56%-a) volt állami tulajdonban, addig 2013-ra ez az arány 1,16%-ra csökkent. Úgy, hogy közben kb. 10%-kal, azaz 800 ezerrel nőtt a lakásállomány (ami azért nem ugyanaz, a minőség és méreteket illetően sem lehet összehasonlítani a korábbi lakásokkal a később épült átlagot).

Az akkori rendszerben épült lakások komfortjukat tekintve egyre igénytelenebbek, lakhatatlanabbak voltak: egyre zsúfoltabbak, egyre gyakoribb volt az áramszünet, viszont kevesebb a meleg víz, fűtés (ez utóbbinak a hiánya a rendszer vége fele „divatozó” előre gyártott betonelemes technológiájú tömbházakban a minimális szigetelés miatt sokkal érezhetőbb volt). Mai napig is tapasztalható az infrastruktúra (gondoljunk csak a parkolókra: az akkori negyedeket úgy tervezték, hogy 30-40 lakásra számoltak egy autót), a kommunális épületek, intézmények tervezésének a hiánya az akkor épült lakónegyedekben.

Persze sokak most is hálásak azért, hogy az állam betelepítette őket az elmaradott, minden komfortot és állami fejlesztést mellőző szegény falvaikból a kolozsvári vagy más erőteljesen iparosított betonrengetegbe (s számukra ez egyáltalán nem volt pejoratív megnevezés, sokaknál mai napig imponál a nagy épület, a beton: a nagyság az esztétikum mértéke). Ahol csodát láttak: a falból jött a víz! Még mindig keringenek ironikus legendák azokról, akik csak jó pár nap után ismerték meg a vécéhasználat módját, s lassan szokták meg, hogy a lakásban is elvégezhetik a dolgukat, nem kell a tömbházkörnyéki bokrokba járni, vagy akik a szemetet hetekig az ablakon dobták ki, első napokban még a konyhában tartották a lovat, majd pár év múlva végül a játszótéri disznóvágásról is leszoktak. De a modernizálást, a komfortot még ha többe is kerül, falun is meg lehetett volna oldani, a mezőgazdaságot is lehetett volna fejleszteni az ipar és városfejlesztés esztelen erőltetése helyett. S akkor elérkeztünk a munkahelyek, az erőltetett iparosításhoz is.

„Jobban teljesített a gazdaság”

Mottó:  a kommunizmus hét csodája: 1. Mindenkinek volt munkahelye. 2. Bár mindenkinek volt munkája, senki sem csinált semmit. 3. Bár senki sem csinált semmit, a tervet 100% fölött teljesítették. 4. Bár a tervet 100% fölött teljesítették, mégsem lehetett semmit kapni. 5. Bár nem lehetett semmit kapni, mindenkinek megvolt mindene. 6. Bár mindenkinek megvolt mindene, mégis mindenki lopott. 7. Bár mindenki lopott, mégsem hiányzott soha semmi.

A fentiekkel szorosan összefügg a kommunista gazdaság teljesítményeinek a mítosza. A kommunizmus meghonosodásának idejében Románia nagyon elmaradt agrárország volt, elég nagyszámú írástudatlan népességgel, fejletlen infrastruktúrával, óriási társadalmi egyenlőtlenségekkel. (A Nyugathoz képest még Magyarország is nagyon elmaradt volt). Ötven év alatt Románia sokat behozott a Nyugathoz viszonyított lemaradásából. De mindezt el lehetett volna érni valós gazdasági reformmal a gyilkos rendszer bevezetése, a teljes kisemmizések és kegyetlenkedések nélkül is. Akkor rövid távon egyszerűbb volt a drasztikus reformokat, változtatásokat erőszakkal meghonosítani, de hosszú távon gyalorlatilag öngyilkosságot jelentett. (Konkrétabban: a teljes kisemmizéstől, a fizikai ellehetetlenítésig vagy a kulák réteg kitalálása-megbélyegzése semmikép sem a gazdaság igényeit vagy a társadalmi igazságosságot szolgálta, hanem csakis az akkori politikai hatalom akár terror általi megszilárdítását.)

Kölcsönökből a kommunista Románia szinte a semmiből építette fel a nagyipart. De ezek az ipari létesítmények az elején még úgy, ahogy korszerűnek számítottak, idővel azonban egyre elavultabbá váltak. A kommunista gazdaság sehol sem tudott versenyképessé válni. A magántulajdon eltörlésével nem tudta motiválni az innováció irányába a gazdaságot, technológiát. Sem a feltalálók, sem a bürokratikus apparátus nem volt igazán érdekelt az újításokban. Amint korábban is írtam, a munkaerő alkalmazását sem a reális igények diktálták, hanem az ideológia: nem az számított, hogy hány alkalmazott lenne gazdaságilag ésszerű ahhoz, hogy nyereséges legyen a cég, hanem hogy mindenki legyen valahogy alkalmazva. A diktátor álma az volt, hogy Románia ipari országgá váljon, élen járjon az acéltermelésben stb. Ennek szintén semmi köze nem volt a valós lehetőségekhez és piaci igényekhez, hanem az egyéni ambícióihoz, függetlenül attól, milyen árat kellett fizetni érte. Mindennek az egyik máig „kisugárzó” hatása, hogy a vidéket, főleg infrastruktúrájának a fejlesztését messzemenően elhanyagolták, ami óriási aránytalanságokat eredményezett az urbánus és falusi környezet közötti fejlettséget tekintve, és ez a különbség azóta is behozhatatlannak bizonyult.

De nézzünk pár konkrét adatot is. A fent említett 2014-es gazdasági elemzés szerint a 2013-as bruttó hazai össztermék (GDP) dollárra átszámolt értéke (az inflációs kiigazításokkal) legalább a háromszorosa volt az 1989-esnek. Azt persze előre kell bocsátani minden hasonló statisztikai adatnál, hogy az inflációs kiigazításokkal, vásárlóerő, a valós valutaárfolyammal szemben nincs az a kiigazítási alap, módszer ami az akkori statisztikák szándékos csalásait helyre tudná hozni. Mert aki akkor élt, tudja, hogy számos területen mindig többet jelentettek, az adatokat kikozmetikázták, nehogy a pártvezetők felelősségre vonják, megtorolják az alulteljesítést. (Lásd, Hofi Géza híres jelenetét, Mennyit fial a malac? https://videa.hu/videok/vicces/hofi-14-malac-humor-kabare-vicc-NXGaRGWQzyp8lZBs) Így születtek papíron a szocialista ipar nagy megvalósításai, s ennek köszönhető, hogy sokan mai napig sem hisznek a statisztikai adatokban. De tekintsünk most el ettől, s jobb híján vegyük ezeket alapul. Az eredmény, a mai gazdasági adatokkal összehasonlítva még így is lesújtó.

A hatékonyságot, technológiai fejlettséget illetően: 1989-ben az ipar a GDP 46%-át adta, ami konkrétan 24,6 milliárd USD volt. Az ipar GDP hozzájárulása 2013-ban viszont 30% és 29,6 milliárd USD volt (az ipar csökkenése és a szolgáltatások növekedése a gazdaság szerkezetében és a GDP-ben a fejlett technológia jele). De ha azt is hozzászámítjuk, hogy míg 1989-ben ezt 3,84 millió alkalmazott produkálta, s a 2013-ast 1,36 millió, akkor a különbség óriási. Egy mai munkás háromszor annyi értékű árut termel, mint az „átkos” idején, annak utolsó évében. S ha marad a régi rendszer, akkor az ipar automatizáltsága, számítógépes felszereltsége és az alkalmazottak ezirányú képzettsége messze a mai színvonal alatt maradt volna. A Nyugattal szembeni elmaradásunk okai között ma is fontos tényező az új technológiák megvásárlásához/fejlesztéséhez/kezeléséhez szükséges tőke és tudás hiánya.

Közszállítás - azok a "régi jó" Ikaruszok

Innen már csak egy lépés az akkori export mítoszának a megdöntése: 1989-ben 10,5 milliárd USD értékben 2013-ban 65,8 milliárd USD értékben exportáltunk. S ne feledjük, hogy az akkori hivatalos valuta árfolyamra van átszámítva, s az akkori lej értéke köszönőviszonyban sem volt a valós piaci árfolyammal.

 „Mindenünk megvolt”

Ez talán a legelképesztőbb múltszépítő hazugság. A párttitká­roknak és a rendszer szűk elitrétegének talán nem voltak anyagi gondjai. Sokszor hallom azt, hogy „ma hiába van minden, mert nincs pénzünk megvenni azt, amit szeretnénk”. Igen, az egyre csak növekvő vágyak, igények ritkán találkoznak a lehetőségekkel. Az viszont tény, hogy akkor akinek pénze is volt, sokszor sok mindent nem tudott megvenni. Óriási sorokat kellett kiállni még a jegyre adott fejadag kiváltásáért, s nem ritkán megmaradtak a húsadag, tojás, vagy egyéb alapélelmiszerekre feljogosító havi jegyek, mert egész hónapban nem volt alkalmunk kiváltani őket.

Sajtó, szabadság végképp nem volt, de akik annyira nosztalgiáznak, azoknak nem is nagyon hiányozhatott. Tulajdonképpen az az érzésem, hogy a széles tömegeknek itt Keleten még elég alacsony a demokráciára való igényük: ha lett volna cirkusz és kenyér, akkor nem lázadtak volna fel a mai napig sem. Azaz ennivaló, netán áram, melegvíz, a fizikai alapszükségletek és némileg gazdagabb tévéműsor a szórakoztatásra. Persze azért maradt volna továbbra is a csendes sóvárgás a nyugati jólétre, szabadságra.

De visszatérve azokra, akik az akkori állapotokat sírják vissza, azt állítva, hogy akkor jobban éltek, s jobban kijöttek anyagilag: ha ma is megpróbálnának az akkori igénytelen szinten élni (már amennyire a mai keretek közt ez lehetséges lenne), akkor biztos továbbra is megmaradna havonta annyi megtakarításuk, mint annak idején. Vagyis ha nem néznének ma sem tévét, nem kellene fizetni mobiltelefont, és ma is annyi melegvizet, áramot használnának, mint akkor. Az ételeket illetően is a legolcsóbbakat, illetve hasonlókat fogyasztanának. Azért csak hasonlókat, mert ma már egyszerűen betiltanák, vagy legalábbis senki nem venne például olyan kétes minőségű zavaros étolajat, mint amiket akkoriban forgalmaztak, a szalámit, felvágottat ma esetleg a kutyáknak szánt termékek közt találhatna. (Akkoriban azt hittük, csak legendák, hogy Nyugaton még a kutyáknak is gyártanak húskonzervet, szalámit. Mint ahogy hihetetlennek tűnt az is, hogy létezik egyszerhasználatos tű az egészségügyben, de erre inkább nem térek ki.) Hasonlóan nem kapna ma a dohányos szűrő nélküli cigarettát és számos hasonlóan silány terméket. Ma a legszegényebb rétegeknél is azt látom, hogy amikor pénzhez jutnak, jó minőségű cigarettát, sört és élelmiszereket vásárolnak. Ha nem így lenne, akkor a nosztalgiázók fenntartották volna a régi márkákat, s ma is lenne Carpaţi, Bucegi, Mărăşeşti cigaretta, akkori vodka, Monopol stb. Valamint szójás szalámi, csicseriborsós kávé és a cukrászdában kávézaccos béka süti. De valahogy mégse maradt fenn semmi ezekből. Hacsak nem számoljuk ide azt, hogy pár szektorban jó érzékű vállalkozók ráérezve a nosztalgiahullámra nemrég elkezdték gyártani újra – de immár feljavított minőségben – a Rom csokoládét vagy például a Săniuţa vodkát. (Magyarországon hasonló próbálkozás a Tisza cipőmárka, illetve a Traubisoda üdítő újraélesztése, amelyek viszont a múlt rendszerben sem voltak rossz minőségűek.)

Ami viszont tény, akkor kevesebb térfogatnövelő adalékanyag volt a kenyérben, konzerváló az akkori húsokban. (Ha egyáltalán húshoz jutottunk.) Egzotikus gyümölcsöket szökőévben láttunk, s akkor szinte verekedés tört ki érte. Ellenben a hazai növények közt nem igazán voltak ízetlen hibridek. De ez is a mi döntésünk, hogy inkább ezeket választjuk, a jó élelmiszereket ma is meg lehet találni csak maximum meg kell keresni, s esetleg többe kerül. De megvan a választás lehetősége, rajtunk múlik, mit fogyasztunk.

A biztonság, nagyság mítosza és a sajtó

A mai sajtó, főleg a bulvár szenzációhajhászása előtérbe helyezi a véres sztorikat, a különböző gyilkosságokat, mert ez növeli a nézőszámot. Az akkori cenzúra éppen ezeket eltitkolta, pontosabban száműzte a sajtóból. Ezzel is sugallva, hogy a párt kézben tart mindent, biztonságot nyújt. Ráadásul tévéadó egy volt, s az is a vége felé már csak napi két óra nézhetetlen műsort sugárzott a rendszer nagyszerűségéről, óriási megvalósításairól. Innen tehát sokaknak az az érzése, hogy az akkori közbiztonság mennyivel jobb volt.

Mások az ország tekintélyét, haderejét, függetlenségét sírják vissza. Halljuk, hogy „Komolyan vettek minket.” „Tekintélye volt az országnak.” „Nem volt ekkora bűnözés.” Ez szintén a pártpropagandának, cenzúrának köszönhető. A külpolitikai hírek arról szóltak, hogy Ceauşescu újabb és újabb sikereket ért el a nemzetközi diplomáciában. Milyen fontos személyiség a nemzetközi porondon és mekkora tisztelettel és szeretettel fogadják mindenhol. S azt kell tapasztalnunk, hogy vannak olyanok, akik ezt tényleg bevették és ma szembesülve Románia valós súlyával és helyzetével (illetve ennek elferdítésével), visszasírják ezt a képet, amit a nagyságról hazudozó önámító propaganda kreált. Pedig a nyolcvanas évek végére nagyjából tisztában volt a világ azzal, hogy mi folyik nálunk, s Ceauşescu a nemzetközi politika páriája lett, már csak a harmadik világbeli vezetők paroláztak vele. A XII. Kongresszusra a meghívott vezetők közül is csak a palesztinok vezetője, Arafat jött el, akit a világ civilizáltabb részén akkor még közönséges terrorista vezérnek tartottak. Ma viszont – még ha nem is az élmezőnyben – azért mégiscsak NATO- és EU-tagok vagyunk, azaz a régió nagyjainak a ligájában játszunk.

A nyugatellenes frusztrált hangok egyik érve az, hogy Nyugaton is ugyanúgy van korrupció, hanyatlás stb. Ez a felületes tájékozódás eredménye (illetve lendít ezen egy nagyot az orosz propaganda is, ami ezt emeli ki, illetve jól elszórja a független profi hírek közt, amint a cikksorozat elején hivatkozott interjúból is kiderül). Mert az a korrupció, ami Nyugaton kivétel, az nálunk szabály, a dolgok menetéhez, rendjéhez tartozik. Idáig a sajtóban megjelenő kivételes, szenzációs esetek híre jut el. Meg az élhető mindennapoké, ami inkább frusztrációval tölti el a keletieket, de odáig már kevésbé jutnak el, hogy összekössék a két dolgot: az ottani jólét többek közt annak is köszönhető, hogy kisebb a korrupció, az emberek, cégek érdemeik szerint, valós pályázatokon nyerik el az állasaikat, a cégek az állami szerződéseket stb...

A bűnözést, korrupciót illetően pár gondolat még ide kívánkozik. Máig is kihat az az erkölcsi fertő, ami akkor teljesen normális volt, mert a mindennapi élet része volt, feltétele a túlélésnek, boldogulásnak. Ha nem számoljuk az akkori üzemi lopásokat, munkahelyi fusizásokat, sikkasztásokat, a hatalommal, funkcióval való visszaélést, összeférhetetlenséget, egyéb gazdasági bűncselekményeket és korrupciós eseteket, amelyek a rendszer szerves részei voltak, akkor talán kijelenthető, hogy kisebb volt a bűnözés. Az a gond, hogy ez annyira meghonosodott, hogy a rokon alkalmazását közpénzen, az ismerőssel való kivételezést egy pályázat elbírálásánál, „protekció” igénybevételét és számos hasonló dolgot még a mai napig sem tartanak bűncselekménynek, hanem az ügyintézések természetes velejárójának. 

Továbbá van egy másik hozadéka is a szabad utazásnak: számos bűnözőtől szabadult meg az ország a Nyugatra utazás lehetőségével. Mert az tény, hogy bűnözők kitermelésében élen jártak a keleti országok, így Románia is (főleg erőszak, lopás, koldulás, csalás, prostitúció, általában ami a szervezett bűnözéshez köthető). S ennek a keserű gyümölcsét most a nyugati országok „aratják le”.

A nosztalgia netovábbja

Szeptember végén meghalt Iulian Vlad, a kommunista terrort fenntartó titkosszolgálat, a Securitate utolsó parancsnoka. A rendszerváltás idején sajnos nem történt valós igazságszolgáltatás, mert elmaradt az igazi rendszerváltás, megúszta pár év börtönnel. Egy normális rendszerváltás esetén a nürnbergi per mintájára halálra ítélték volna viselt dolgai miatt, és kivégezték volna a hozzá hasonlókkal együtt. Ha másért nem, hát legalább a forradalom idején a parancsára kivégzett emberek halála miatt (Mădălin Hodor: Adio, bătrâne asasin!, revista22online.ro, 2017. 10. 02). De adott elég alkalmat pályafutása idején rá, jutott bőven a terrorból az egész lakosságnak, jó páran meg is haltak a politikai foglyok, letartóztatottak közül az elszenvedett kínzások miatt. De nem, ehelyett kapott 25 év börtönt, majd négy év után kiengedték, és ahogy az összes hasonló magas rangú erkölcsi hulla, óriási nyugdíjból éldegélt élete végéig. A halálakor meg nem akartam hinni a szememnek: számos lapban ódákat zengve siratták el, mint a modern kori román történelem nagy hősét, a nagy hazafit (a siratók meg gondolom ujjongtak, amikor Tőkés Lászlótól visszavonták a temesvári forradalomban játszott szerepéért kapott kitüntetést). Az országos tekintélyes lap, az Evenimentul Zilei amnéziás ámokfutásában odáig ment, hogy nekrológja nemzetmentő hősként, egyenesen az ország szétesésének a meggátlójaként tünteti fel (Aurel Rogojan: Generalul Iulian N. Vlad a murit! Istoria unui om, un om pentru Istorie. In: evz.ro, 2017. 10. 01.). A gátlástalan paranoiás szerző nem kevesebbet állított, mint azt, hogy Magyarország és Oroszország be akart avatkozni a forradalomba és már megvolt az ország feldarabolásának a terve is (részletesen le is írja, melyik rész hova került volna), egyedül a hazafi Iulian Vladon és Ştefan Guşăn múlott, hogy ez nem következett be.

Most, a forradalom évfordulójának a közeledtével valószínűleg megint sokan fognak nosztalgiázni, akár Ceauşescu sírjához is kilátogatni, és könnyes szemekkel sóvárogni a régi szép idők után. Kíváncsi lennék, hogy ha az időutazás lehetséges volna, s a nosztalgiázók visszamehetnének az időben, vajon hány napi ottartózkodás után könyörögnék vissza magukat a jelen körülményeibe. Ahhoz pedig, hogy az akkori rendszer pokollá tegye bárki mai személynek a napjait egy ilyen képzeletbeli időutazás során, ahhoz az akkori rendszer bármelyik intézménye hozzájárulna. Bármennyire problémásak is a maiak (mert a mai lehetőségekhez és igényekhez képest ma is nagyon alulteljesít sok intézményünk), de mégse tudok olyan akkori intézményről, amely ne maradna el fényévekkel a maiaktól. Legyen szó akár az akkori oktatásról vagy egészségügyről, de akár még a közlekedési lehetőségekről is.