Akkor kezdtem dolgozni a Polis kiadónál, már volt valamelyes magabiztosságom, de még sok ügyetlenségem is, hogy azt ne mondjam, taplóságom. Orosz Lujza elnézően kezelte a bumfordiságomat. Egyetlen pillanatig sem éreztem magam kicsinek, nyomorultnak, oda nem valónak, pedig igazán az lehettem.
Sőt, tudtán kívül adott is nekem. A kötetben ugyanis elmeséli Köllő Katinak, hogy a gyermeke elvesztése fölötti fájdalmat asszimilálta a Hekabé-alakításában, és én mindig is meg voltam győződve róla, hogy a művész pontosan ezt teszi, nem is tehet másként. Ez a történet megerősített a gyengeségeimben.
Hogy a pályája véget ért, azt sem pózolta körül. Már nem lát, így aztán nem játszik. „Olykor elkezdek sírni, de aztán rájövök, hogy egyedül vagyok, és abbahagyom” – mondta a könyvbemutatón. Azt hiszem, ez a póztalanság sokat segített az 1989 előtti színésznőkön. Sok férfi ivászatáról, bölénységéről, nődöntéseiről legendák keringtek – ők már ettől nagyok voltak. Egy nő mindezt nehezebben tehette meg, több kockázattal járt a számára.
Orosz Lujzának nem is kellett megóvnia magát a pózoktól. Egyszerűségében volt nagy, nagyságában egyszerű. Amikor megjelent, ott volt, és éppen az volt, akinek aznap este lennie kellett.
Egy író, egy festő, egy zeneszerző, egy építész, egy szobrász addig alkothat, amíg csak él, és az agya tiszta. Egy színész azonban – nagyon ritka kivételektől eltekintve – mindenképpen „leesik” a színpadról, és éppen azzal nem foglalkozhat, ami addig élete értelme volt. Orosz Lujza méltósággal viselte ezt a nehéz helyzetet, mely a korszaktól is nehezült, melyben aktív éveit töltötte: a diktatúra zárt, mindentől rettegő, nagyon keveset engedő korszakától.
A trójai nők, Özvegy és leánya, Szerelemeső, A buszmegálló, Az öngyilkos – a lista bízvást folytatható. De hát úgysem a listák fontosak, hanem egy-egy villanás és az az ember, aki ő volt.
Isten nyugtassa békében!
(Borítókép: Orosz Lujza A buszmegálló című előadásban. Fotó forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház)
