Áthatások térben és időben

Művészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában

Áthatások térben és időben
A hétszáz éves Kolozsvár, William Shakespeare és Vaszilij Kandinszkij emlékének szentelt Áthatások című képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2016. október 20-tól november 20-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza grafikusművész vezette kolozsvári fiókjának szervezésében létrejött tárlaton a hazai művészek alkotásai mellett, immár hagyományosan, Kárpát-medencei kollégáik festményei, grafikái is helyet kaptak. (A borítókép: Kőmíves Andor To be or not to be című alkotása, Horváth László felvétele)

Régmúlt, múlt, közelmúlt, s mindaz, amit ezek az időhatárok számunkra irodalomban, művészetben, építészetben, egyszóval kultúrában napjainkban jelentenek. Talán így tudnám összefoglalni azokat az Áthatásokat, amelyeknek apropóját a 700 éves Kolozsvár valamint William Shakespeare halálának 400. és Vaszilij Kandinszkij születésének 150. évfordulója képezi. S amelyek Székely Géza művésztanár elképzelése és kurátori munkája nyomán ezt a legújabb EMME-tárlatot, az erdélyi magyar művészpedagógusok és Kárpát-medencei kollégáik több mint félszáz alkotást felvonultató seregszemléjét eredményezték.

A kerek évfordulók szolgáltatta véletlen ismét olyan tág mozgásteret biztosított művészpedagógusainknak, ahol mindenki megtalálhatta a beállítottságának és pillanatnyi hangulatának megfelelő tematikát, vagy éppenséggel ezen tematikák kölcsönhatásaiból eredő alkotói indíttatást. 

A kolozsvári születésnap, a hétszáz éves Kolozsvár megunhatatlan és kimeríthetetlen. Nem csupán a történelmi viharoktól megtépázott, de gyökereit fel nem adó városkép nyújtotta esztétikai élmény és szellemi értékkoncentrátum, örökség folytán, hanem azért is, mert Kolozsvár él és életet ad. S mert érzelmileg viszonyulunk hozzá. A mienk. És szeretjük. Életteret biztosít számunkra. Olyat, amilyet a világ legpazarabb metropolisza sem nyújthat. Valahogy ezt vélem kiérezni azokból a munkákból, amelyeknek mozgatórugója éppen hétszáz éves városunk. Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés – aktualizálhatnánk a shakespeare-i dilemmát, aminek megoldása, legalábbis kolozsvári viszonylatban, egyértelműen pozitív. Vagyunk és hangsúlyosan jelen is vagyunk Kolozsváron. Képzőművészeti vonatkozásban is.

A gyönyörűt szaporítani vágyunk,/ hogy így örökké rózsáljon a Szép,/ S emlékét, ha hull érettebb virágunk,/ Őrizhesse a zsenge ivadék” – összegezte Shakespeare mester már jó előre, több évszázaddal ezelőtt eme EMME-tárlat szervezőjének, Székely Géza művészpedagógusnak és a kiállítás résztvevőinek szándékát. Mert örök érvényű gondolatai ma is frissek és találóak, s holnap is azok lesznek.

De tegyünk egy újabb lépést az időben, s állapodjunk meg annál a harmincéves zseniális orosz jogásznál, Vaszilij Kandinszkijnél, aki felfelé ívelő karrierjét és professzori állását felcserélte a művészire. A múlt század elejének művészeti központjába, Münchenbe ment, tanult s szívta magába mindazt az alaptudást és újító szellemiséget, amit a német expresszionizmus, a kubisták, a fauve-ok jelentettek. A klasszikusabb értelemben vett tájképtől eljutott az absztrakcióig s annak a zene és képi megjelenítés szimbiózisára épülő totális művészetnek a hirdetéséig, ami napjainkban éli virágkorát. A színek lélektani hatására, a beszélő színekre és formákra épülő, biomorfikus absztrakcióban kiteljesülő formavilága és művészi krédója azonban kapcsolatát a természettel egy pillanatra sem szüntette meg. Így vall erről: „Ha elszakítjuk a Természetet összefűző kötelékeinket és csak a puszta színek és absztrakt formák kombinációjával törődünk, akkor végül olyan műveket hozunk létre, melyek pusztán dekorációk, legfeljebb nyakkendőnek vagy faldísznek alkalmasak. Szín és forma szépsége önmagában nem elegendő cél.” S ezzel meg is érkeztünk jelenlegi kiállításunkhoz, amely fennen bizonyítja az utóbbi megállapítást. Még akkor is, ha maga Kandinszkij egy, a falra fordítva feltett képe hatására jutott el a színek lelkét kiugrasztó absztrakcióig.

Az Áthatások, a korokon és műnemeken átívelő, egymással harmonizáló vagy éppenséggel az ellentétekből kikristályosodó jelhagyások, a megannyi, itt látható műalkotás olyan, a maga összetettségében is egységes kiállítást eredményezett, amelyben a Madarász Gyula-féle klasszikus hangvételtől a Haász Ágnes képviselte, kilencvenes években született elektrográfiáig a művészi megjelenítés legváltozatosabb formáival találkozhatunk.

Közülük is kiemelkedik mozgalmasan vibráló, sajátosan összetett, egyedi formavilágával, kompozíciós erényeivel Kőmíves Andor Lenni vagy nem lenni-je és a vele harmonizáló Forró Ágnes-féle Fekete utcai emlékezetfoszlány. Formavilágának nemes eleganciájával tűnik ki Nagy Endre Shakespeare-adaptációja, míg Sipos László a maga összetéveszthetetlen stílusában állít érzékletesen mély értelmű, maradandó Oltárképet Kolozsvárnak. És Kolozsvár ihletésű Horváth Gyöngyvér sajátos, kollografikus emlékeztetője, az egymást metsző síkokkal érzékeltetett emlékképekből összeálló, ötletesen kivitelezett Elfelejtett utca, amivel formailag összecseng Kozma Rozália A sors dossziéja című tempera  munkája. Bordy Margit körkörösen áramló, ezoterikus hangvételű, formailag letisztult, mély zengésű, az erdélyi pasztellhagyományokat modern köntösben felvillantó, igényes művészi megfogalmazása egy másik dimenzióba enged bepillantást, míg Gally A. Katalin magasságokat megcélzó, felfelé ívelő Igyekvéssel fogalmazza pasztellbe érzelmeit, a rá jellemző, éppen visszafogottságában megkapó kifejezőerővel, mívességgel. Balló Andrea sejtelmesen suttogó színekkel és sokat ígérő tömörséggel érzékelteti olajban a Kizökkent időt, s Az idő sodrában alkot sajátos színharmóniákat felvonultatva Gonda Zoltán. A Koncz Münich házaspár pedig ezúttal is kitett magáért. András mély értelmű, lényegre törő, nemesen egyszerű, Kőbe zárt múltú kerámiáival, míg Judit kiemelkedően ötletes, telitalálatnak minősíthető tartalmi, formai bravúrjával. S nem hagyhatjuk szó nélkül Gedeon Zoltán Háborúban hallgatnak a múzsák című találó szín- és formajátékát, Hornyák Evelin aprócska, de annál kifejezőbb akril munkáját, Petca Ovidiu látványos számítógépes grafikáit és Keszthelyi György hasonló technikával készült alkotásait, Lendvai Péter Időárnyék című, mély értelmű, sötéten nemeslő szitanyomatát, Katona György míves Időlenyomatait, M. Lovász Noémi Áthatások című, tömören kifejező, modern festői megfogalmazását, Vízi Katalin látványos, konstruktivista formavariációt, Gyurkovics Hunor Feltámadás című akvarelljét, Tompos Opra Ágota figyelemfelkeltő, dinamikus szín-forgatagát, Fejes Soma Bogát sajátos aqua grafikáját. A fiatal anyaországi művész munkájával egyébként Sepsiszentgyörgyön, a negyvenegy ország grafikusainak részvételével megnyílt, nagyszabású Székelyföldi Grafikai Biennálén is találkoztam, akárcsak az EMME-tárlatokról elmaradhatatlan Ábrahám Jakab rézkarcaival. Rézkarcokkal remekel ezúttal is Székely Géza, Fátyol Zoltán, Tamus István és Lőrincz Róbert, s a 2013-ban elhunyt Feszt László grafikáját is megtekinthetjük. Kandinszkijra emlékeztet triptichonjával Drozsnik István, s az áthatások sajátos változataival találkozunk Durucsko Zsolt, Éles Bulcsú, Boros György, Subicz István, Kentelki Gábor, Láng Eszter, Molnár Imre művészi megjelenítéseit szemlélve. Essig K. Klára és Pócsai András valósághű, kolozsvári ihletésű munkái mellett, Kocsis Ildikó, Boár Szilvia, Vitos Hajnal, Tóth Ildikó Ilona, Gárdonyi Sándor s a szobrász Kovács Géza és Hunyadi László alkotásai sem hiányoznak a tárlatról. Amelyre a koronát Tudoran Klára Lívia textilmunkái teszik fel tartalmi mélységükkel, megkapó színvilágukkal, harmonikusan összecsengő, egyedi formavariációikkal. 

(Elhangzott 2016. október 20-án, az Apáczai Galériában, a kiállítás megnyitóján. A tárlat november 20-ig tekinthető meg, munkanapokon 14-19, szombaton 8-19 óra között.