Árnyékvilági utazásaink
Nyílt levél Csáky Zoltánnak, a válaszadás jogán
Nyílt levél Csáky Zoltánnak, a válaszadás jogán
Vissza

Árnyékvilági utazásaink

Kedves Csáky Zoltán, egykori (romániai) televíziós kollégám! Fontolgattam, hogy a sajtóban közzétett, személyemet elmarasztaló, értsd: sorozatosan lejárató és tendenciózusan karaktergyilkos megnyilatkozásaidra, állításaidra, hadjáratodra a válaszadás jogán reagáljak-e. Megteszem, hogy olvasóid és te magad is beleláss mindabba, amire az oly következetesen végzett lejárató kampányodban állításként hivatkozol.

1. Mint a Román Televízió egykori, később aztán kivándorolt szerkesztője, tudhattad, hogy az RTV a kommunista pártpropaganda csúcsintézménye volt, ennek megfelelően pedig rendkívül szigorú pártállami irányítás, ellenőrzés és az intézmény mélyrétegeibe történő befolyás alatt működött.

Ennek egyik vetülete volt az a kritériumrendszer, amely alapján az RTV-nél a munkatársakat alkalmazták, alapfeltétel volt a „párt- és rendszer iránti hűség”, az elbírálás személyre szóló, a legapróbb részletekbe menő ellenőrzés és hatósági (értsd: belügyi) elbírálás mentén történt.

Az RTV csúcsvezetése, elnöksége után az intézmény legexponáltabb álláskategóriái közé tartozott a főszerkesztői, szerkesztői, a riporteri, de még az operatőri státus is, amelyek betöltéséhez feddhetetlen bizalmi háttér volt a feltétel. Továbbá az is kötelező kritérium volt, hogy az alkalmazott tagja legyen a Román Kommunista Pártnak stb.

Te a fenti kritériumoknak maradéktalanul megfeleltél és szerkesztőként (vezető szerkesztőként?) dolgozhattál kivándorlásodig.

Az is köztudott volt, hogy az akkor öttagú (szerkesztő, operatőr, hangtechnikus, világosító, gépkocsivezető) forgatócsoport vezetője e beosztás okán maga a szerkesztő volt, mint például te is.

2. Mindezt mindnyájan tudtuk, én a „magam bőrén” is tapasztaltam. Míg te megbecsült, szerkesztői állásban dolgozhattál, én 1990-ig több mint 70 szerzői filmemet a legalacsonyabb, műszaki-asszisztensi (asistent technic) beosztásban készítettem el, ennek megfelelő, a takarítónőéhez mérhető javadalmazással.

És korábban nem voltam párttag. (Lásd munkakönyvem.)

Alkalmazásom éveken át tartó, hatóságok általi megtagadásának körülményeiről akkori főszerkesztőnk, Bodor Pál sokszor tájékoztatott. Írásban is. Ebből kiderül, hogy az intézménybe történő felvételemet „nem engedi a kolozsvári Szek” - így nevezte Bodor a Szekuritátét. (Lásd pl. Bodor levelét Halász Annához, másolata nálam.)

Ennek egyik oka osztályidegen, polgári származásom volt, valamint az, hogy apámat, Kolozsvár egyik legnépszerűbb, ma is emlegetett tanárát fölöttébb gyanús elemként haláláig tartó megfigyelés alatt tartották, ebből adódóan pedig filmkamerával jövő-menő fiát is.

3. Ehhez kapcsolódó kor- és talán sajtótörténeti abszurd: Bodor Pál főszerkesztő irodájába heti rendszerességgel (emlékezetem szerint általában keddi napokon, a délelőtti órákban) rendszeresen járt fel a Román Televízióhoz kirendelt, köztudottan civil-fedésben dolgozó szekuritátés főtiszt, Stoica Meteleanu. Személyesen nem ismertem, de mindnyájan tudtunk kilétéről. (Sajtóhír szerint nem rég temették a bukaresti Ghencea katonai temetőbe, a belügyi főtiszteknek járó katonai tiszteletadással, díszhelyre. )

Ilyenkor Bodorhoz senki nem mehetett be. Emlékszem, kávé helyett mindig teát rendeltek, maradékából a titkárnő egyszer engem is megkínált. A főszerkesztői irodában bizonyára nem csak az időjárásról beszélgettek, nem egyszer órákon át.

Látva az alkalmazásom körüli folyamatos hatósági ellenállást, és ennek már számára is bosszantó meghiúsítását, egy alkalommal Bodor „mentő ötlettel” állt elő. Közölte velem, hogy Meteleanu elvtárs (amúgy ő csak „Mete”-nek nevezte) szólhatna pár szót érdekemben a kolozsvári hatóságnál, a pártnál és a Szekuritáténál, de ehhez talán jól jönne egy kis figyelmesség, amelyet ő szívesen közvetít majd.

Ekkor tudtam meg, hogy „Mete” főtiszt felesége magyar származású és nagyon szereti a kalotaszegi kerámiát. Ezt követően anyám konyhájának hollóházi tányérjait összepakoltam, elvittem Bodornak, majd ő továbbadta. Alkalmazásomat nyilván ez sem vitte előbbre.

Bodor távozása után már Mag Péter volt a megbízott főszerkesztő, aki személyesen utazott le Kolozsvárra és kijárta, hogy fölvehessen az akkor létező legalacsonyabb beosztásba, technikai asszisztensi állásba.

4. Erdélyi státusomból, családi hátteremből adódóan, s hogy kamerát fogtam a kezembe, már kezdetektől, alig huszonévesen a párt és az állambiztonság célkeresztjébe kerültem. Ennek körülményeit résztelesen leírtam 2007-ben közzétett, erre vonatkozó nyilatkozatomban.

Családunkat folyamatosan figyelték, lehallgatták, apámat korábban többször bevitték és bántalmazták, kétértelmű, burkolt fenyegetések kereszttüzében éltünk. Ez vezetett oda, hogy lakásunkat éjszaka, titkon kölcsönkért sugárzásmérővel vizsgáltuk át, kerestük az ártó forrást, ami nem volt, de amiről mi, több erdélyi értelmiségivel egyetemben azt gondoltuk, hogy létezik stb.

(Lásd a dr.Uray Zoltán sugárbiológussal készült emlékezést, aki a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején állását kockáztatva kölcsönözte nekem, de még Kányádi Sándornak s talán más, paranoiás magyar értelmiséginek a hordozható dozimétert.) De sokáig kerestük a később dolgozószobámban megtalált lehallgató alkatrészeit is.

5. Itt jegyzem meg, ami utóbb számomra világossá vált: az Erdélyben, kolozsvári központtal működő párt és állambiztonsági felügyelet összehasonlíthatatlanul szigorúbb, keményebb és represszívebb volt a bukarestinél, mert mint kiderült, itt egy több megyére kiterjedő, speciális belügyi osztály foglalkozott a magunkfajtákkal egy tollforgatóként is próbálkozó, szekuritátés főtiszt, Florian Oprea irányításával.

Oprea ezredes regényét (Jogos önvédelemből, Dacia könyvkiadó, 1976.) neves erdélyi költőnk, Lászlóffy Aladár fordította magyar nyelvre.

6. Nem tartom magam „besúgónak”, amiért 45 évvel ezelőtt, egy filmfelvevő géppel végzett munkám okán a diktatúra célkeresztjébe kerülve televíziós munkámról hatóságilag elszámoltattak, a megyei pártbizottság épületében kikérdeztek, miután már számomra evidens módon minden részlet birtokában voltak. Általam elhallgatott körülményekre gyakran emlékeztettek, hiszen már mindenről tudtak.

Hogy kitől? Kiktől?

Hát éppen ez volt a „helyzet” lélektani csapdája, kedves Csáky Zoltán. Mert mindenki mindenkire gyanakodott. A rendszer pszichológiai struktúrája éppen erre épült. Mert akkori paranoiánk mentén akár még tőled is tudhatott a hatóság munkánk körülményeiről, hiszen beosztásodból adódóan te voltál a bizalmi ember, akit megilletett a szerkesztői poszt, te voltál a forgatócsoport „feje”.

Ki volt ez találva „pontosan, szépen”

Fentiekből adódóan engedd meg jeleznem: nem „feljelentéseket” írtam, ahogyan voltál szíves többször is ártó szándékkal fogalmazni, hanem beidézéseimkor olyan kérdésekre adtam választ, melyeket már mindenki ismert. Példát mondok: igen, Bodor nem akarta az ominózus csángó-filmet, te igen. Ez egy nyilvános szerkesztőségi gyűlésen hangzott el, erről mindenki tudott. Talán a szerkesztőségi gyűléstermünkben felszerelt lehallgatásokból is, vagy a gyűlés tucatnyi résztvevőitől.

Feljelentésnek tartod, vagy közszájon forgó, ismert tények elismétlésének, amikor kihallgatásomkor rám kérdeztek: igaz-e ez? Jó- vagy rosszhiszemű értelmezés kérdése, hogy minek minősíted.

7. Elhiheted: nem jókedvemből mentem kötelező engedélyeket kérni forgatásokra, megjelenni kihallgatásokon, telefonon történő, folyamatos beidézéseken. Nem kívánom neked azokat a perceket, órákat.

Ha egyetlen olyan emberről tudsz, akinek miattam bármiben, a legcsekélyebb mértékben is hátránya származott abból, hogy forgatásaink már jól ismert körülményeit elismételtették velem, úgy jelezd, felelősséggel és emelt fővel állok elébe.

Egyébként minden olyan területet messze elkerültem, amelyről tudtam, vagy sejtettem, hogy a hatóság számára érdeklődésre tarthat számot. Lásd az oly sokszor emlegetett táncházas forgatásunkat: egy alkalommal filmeztem ott, mert oda küldött a szerkesztőség. Egy alkalommal, először és utoljára, mivel erről már másnap kikérdezett, számon kért a propagandaosztály munkatársa.

Hát ezért nem jártam soha táncházba, noha járhattam volna, akár heti rendszerességgel is. Hogy ezzel is elkerüljem a további kikérdezéseket és beidézéseket, kihallgatásokat. Ezt a korabeli táncházak törzsközönsége is tanúsíthatja: kerültem a mozgalmat, soha nem tartoztam a ház alkalmi- vagy törzsközönségéhez.

7. Az utóbbi években arról is megbizonyosodtam, hogy a nekem tulajdonított pártbeszámolókat máshonnan gyűjtött, belefogalmazott információkkal, adatokkal tömték tele, szerkesztettek át és torzítottak kényük-kedvük, stílusuk és igényeik szerint, írtak belőle a hivatal számára megfelelő fogalmazványt s láttak el egy ma nekem tulajdonított álnévvel. Hogy ezt ki vagy kik tették, arról ma konkrét ismeretem van. Egyikük itt él közöttünk ma is, Kolozsváron.

Kutakodásodban keresd fel, talán szóba áll veled és kérdezz rá „áldásos” munkájára. Ez volna hozzád méltó, igazi oknyomozás, újságírói fegyvertény, sárdobálás helyett. Ha elindultál a mocsárban, hát menj végig rajta, a megvilágosodásig.

Egyébként fogalmam nem volt arról, hogy 1989 előtt ma nekem tulajdonított irományokat gyártottak, melyek között több olyan helyszín is megjelenik, ahol soha nem jártam, olyan személyek is, akiket soha nem ismertem s máig sem ismerek. (Nyilván ők sem engem.)

Miután a hatóság bizonyára felmérte mozgásteremet, ismeretségi köreimet megírták fogalmazványaikat, hiszen én filmesként bárhol, bármikor lehettem.

Számomra ez ma vitathatatlan evidencia.

8. Ehhez kapcsolódóan jegyezném meg: gondolod, hogy amennyiben én magam egy fedőnév mögé próbáltam volna megbújni azért, hogy ismeretlen, pontosabban felismerhetetlen maradjak (mert ugye ez volna egy fedőnév logikája!), úgy a legapróbb részletekig menően „körülírom” magam, hogy itt és itt, ekkor és ekkor ezt és ezt forgató, kolozsvári magyar filmes vagyok, munkám és kilétem körülményeit evidens módon, kétséget kizáróan így „dekonspiráltam” volna?

Zoltán, ez már tényleg IQ kérdése, mely minden logikát nélkülöz és legalábbis abszurd… De egyeseknek, mint neked így is jól jön, mert más a cél, melyben szentesül az eszköz.

9. Igen, többször elismételtem: a megyei pártbizottságnál beszámolási kötelezettségnek vetettek alá minden olyan forgatással kapcsolatban, melynek körülményeiről már korábban értesültek, s melyeket a bukaresti központ a megyei hatóságon napokkal később számon kért, bizonyára a fővárosba visszautazott stáb-tagok jelentéseinek nyomán.

Engem azért is kezeltek megkülönböztetett figyelemmel, mert a filmfelvevő, a forgatott anyag nálam volt, kolozsvári illetőségű, rossz származású, huszonéves, a hatóság bizalmát nem élvező, technikai asszisztensnél. Akkortájt pedig egy kamera (akár egy szerencsétlen írógép is) stratégiailag érzékeny, megfigyelendő eszköznek számított, gazdáját pedig hatóságilag számon tartották!

Hiszen azt is tudhattad: a bukaresti forgatócsoportban legkevesebb egy, de gyakran kettő vagy három fedett jelentéstevő is volt. Ezek bukaresti, magyarul is értő „kollegák” voltak, akiknek a forgatócsoport megfigyelése volt a feladata, s akik minden filmezést követően megírták jelentéseiket. Ez nyílt titok volt.

A hangtechnikusok magnója gyakran magánbeszélgetéseinken is forgott, bizonyára ezt is tudod, mert nem egyszer láthattad, tapasztalhattad. Ez lehetett az oka annak, hogy az Erdélybe küldött, bukaresti stábok személyi összetétele nagyjából mindig azonos volt, éveken át „törzstagokból” állt. De olyan szerkesztő kollegám is akadt, aki kérkedett azzal, hogy ő az „őrzőnk”. Tudnék neveket is mondani, bizonyára neked is vannak sejtéseid.

Itt és akkor én vagy így dolgozhattam, vagy sehogy. Ha pedig sehogy, akkor ma én is „kintről” osztanám az igazságot és filmjeim nem készültek volna el. Kivándorolni pedig soha nem akartam. Habitusom, életcélom és neveltetésem erre alkalmatlanná tettek, mindmáig.

10. Gyakran hivatkozol előszeretettel egy általam korábban ismeretlen „jelentésre”, melyet igaztalan módon nekem tulajdonítasz, amelyre tendenciózusan nem egyszer visszatérsz, melyre hivatkozol, melyet lobogtatsz, mellyel vádolsz. Írod, mondod, állítod, hogy ”írógépem máris kopogott” egy brassói, botrányos és rossz emlékű forgatásunk idején.

Hogy nem az én írógépem kopogott itt sem, hanem a hatóságé, arról alábbiakból a szelektív memória frissítése céljából értesülhetsz, a „részben az egész”, a „pars pro toto” jegyében - az általad elhallgatott igazság kedvéért.

Brassó, a nyolcvanas évek elején, közös forgatásunk idején, közel 40 éve:

A veled és Beke Györggyel készülő csángó-riportfilm forgatásakor, melynek operatőre voltam (asszisztensi beosztásban) az akkori teherautógyár kapujában a reggeli váltásba igyekvő embereket filmeztük. Ott voltál, így biztosan emlékszel erre, az ARO szállodában laktunk, kora reggel onnan indultunk. Néhány perc múlva a gyárkapuban négy civil ruhás vett körül bennünket, a hangtechnikus Nicu Bocșát, Ion Moisescu rendezőt és emlékeim szerint téged, a szerkesztő Csáky Zoltánt is.

Mindnyájunkat bekísértek a gyár egyik irodaépületébe, egymástól elkülönítve, más-más irodába. Mindez reggel 7-8 óra körül történt majd késő délutánig hallgattak ki, két váltásban, miközben kapcsolatot kerestek az akkori főszerkesztőnkkel, Bodor Pállal, valamint a Román Televízió akkori alelnökével, Fejes Iuliuval is.

Igen, ott be kellett számolnom arról, hogy mit kerestem egy filmfelvevő géppel a hadiipari üzemnek számító autógyár kapujában, milyen filmen dolgozunk, ki adott erre jóváhagyást, ki tud róla.

Bizonyára ezt kérdezték a kollegáimtól is, talán tőled is, a szomszédos irodákban.

Igazolványom szárazpecsétjét nagyítóval vizsgálták. Mindez hatósági kihallgatás volt, belügyi igazolványt felmutató kikérdezőkkel, hogy ne mondjam, vallatókkal.

Így készítették el később azt a filmmel kapcsolatos jelentést, melyet magam nem láttam, nem gépeltem le, nem írtam alá, s amit te minden fenntartás nélkül nekem tulajdonítasz. Ezalatt gépkocsivezetőnk, Panait Alexandru késő délutánig várt ránk a gyár előtt, addig, amíg kiengedtek. A forgatásokat azonnal felfüggesztettük.

Tudatom veled, több mint három évtized távlatában, hogy itt sem a Xantus írógépe kopogott, mint ahogyan azt állítod. Az írógépem ma is megvan, kérhetsz róla betűmintát.

Ezt követően, Kolozsvárra történő visszautazásom másnapján telefonon keresett Oprea ezredes, aki reggelre beidézett a Szekuritáté épületébe. Közöltem vele, (félelmemben), hogy oda nem fogok elmenni, de amennyiben ez hivatalos idézőnek minősül, úgy megjelenek a Kolozsvári Rádió igazgatójának, Vasile Rebreanunak irodájában. Ez meg is történt, ahol kérdésekre elismételtem a brassói kihallgatáson elmondottakat, ekkor már a rádió igazgatójának jelenlétében is.

Kedves Zoltán, tényleg nem emlékszel erre az egyébként emlékezetes epizódra? Hiszen memoárjaidban sajnos erről a körülményről már nem teszel említést, elhallgatva és így torzítva a körülményeket, mert ártó szándékodban jól kezeled az árnyalt rágalmazás eszközeit, de az elhallgatást is, mint fentebb. Pedig egy ilyen epizód már-már a kommunizmus világának magyar sajtótörténeti adaléka is lehetne, ha felidézésében nem nélkülözné a hitelességet.

11. Jelezném, hogy én 1989 előtt is letettem valamit az asztalra, itthon maradtam, vállalva a diktatúrában az alkotással járó körülmények minden ódiumát, akadályversenyt futva, kanosszát járva a lelkiismeret és a hatósági csapdák útvesztőjében. Te ezt nem vállaltad, s ez nem baj, de kivándorlásodból ne kovácsolj ingatag lábakon álló erényt.

Négy évtized munkájával megalkotott filmjeimet, “életművemet” tőlem elvitatni nem tudod, legföljebb megpróbálhatod kompromittálni azt. Több mint 300, erdélyi magyar szerzői filmemet, ezernél több hosszabb-rövidebb alkotásom mindegyikét, azokat is, amelyeket 1990 előtt készítettem, ma is emelt fővel vállalom, mert vállalhatom.

A ceaușescui pártállam politikai csúcsintézményében, propagandagépezetében egyetlen olyan filmet sem készítettem, mely ma politikailag, világnézetileg, magyarságunk vonatkozásában nekem felróható lehetne. Állításom igazára ott van az RTV archívuma.

Hogy ezek milyen áron készültek, ma jól láthatod!

12. S ha már itt tartunk, kérdezném tisztelettel: kedves Csáky Zoltán, te hol voltál 1989. december 21. és 25. között? Tettél-e valamit a diktatúra bukásáért? Én tettem. Bizonyíthatóan. Életveszélyben. 1989 decemberének zűrzavaros, első napjaiban újraindítottam a korábban elnémított Kolozsvári Rádió magyar adásait, majd néhány nappal később letettem az Erdélyi Magyar Közszolgálati Televízió alapjait. Te hol voltál akkor? Netán te is életveszélyben. Csak nem itt, hanem Budapesten?

(Mert a fekete humor mentén tényleg perceken múlhatott az életed: átmentél az utcán, aztán öt perc múlva jött a villamos… valahogy ilyen csavarral alkotod meg irományaidat is.)

13. Felhívom szíves figyelmed arra, hogy munkatársaimnak, közöttük a független filmalkotó fiamnak és a már másfél évtizede általa vezetett stúdiónak (az Erdélyben 1990-ben elsőként létrejött, 26 szakmai díjjal elismert, magyar filmes-televíziós alkotóműhelynek) hírbehozása nyilvános fogalmazványaidban egyértelműen rosszhiszemű, ártó és hitelrontó szándékodnak megfelelő. Egy alkotóműhely diszkreditálására alkalmas írás, ennek pedig nincs helye a közöttünk levő. A stúdió munkatársai feddhetetlenek, még egy mocsárvilági rágalomkampány terepén is.

Summa summarum: a fentieket azért írtam le, mert sejteni vélem: nem igazán emlékszel már arra, ami korábbi munkahelyed, az RTV kulisszáinak árnyékvilágában, így vagy úgy, de sokunkkal megtörtént, a rendszer lélekromboló forgatókönyvei szerint. S mielőtt mérgezett nyilaidat szétlövöd, meg kellett volna hallgatnod a másik felet is, az „audietur et altera pars” jegyében. Megtehetted volna.

Jó ízlés dolga: ne a nehézségektől megfutamodott törjön pálcát az otthon maradottak fölött, akiknek sorait helyben maradásoddal ma te is erősíthetnéd.

Most talán az a baj, az fáj neked, hogy olykor én még alkotok s te már nem, illetve te „csak” rágalmakat alkotsz, mert úgy tűnik, másra már nem futja. Hát dögöljön meg a szomszéd kecskéje is – mondod és kívánod. Tedd, ha árthatsz! Tedd, ha neked többre már nem telik, kedves Csáky Zoltán!

Végezetül biztosítalak arról, hogy korábbi filmes utazásainkon oly sokszor kért diszkréciómra még mindig számíthatsz, hogy erkölcsi feddhetetlenségeden csorba ne essék. S ha pedig máskor valaki megtisztel azzal, hogy lakásán fogad és terített asztalához vacsorára invitál, ne kommentáld memoárjaidban, nyilvánosan vendéglátóid otthonának, legbensőbb magánvilágának körülményeit, vendégszeretetét.

A kamerám pedig tovább forog, minden igyekezeted ellenére, mert mint tudjuk, az alkotás örök és konjunktúráktól, széljárásoktól független.

Minden, további polémia, levélváltás, válaszadás részemről ezzel lezárva.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Filmtettfeszt: díjátadó kézfogás és ...
Szexedukáció, utcai okoskönyvtár, ...
Nyári túrákon: Árnyas erdők, kék tó és ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ