Létélesztő
Fáradtan esett be az ajtón. Munka után még elszaladt a boltba, hogy megvásároljon ezt-azt, s amint lenni szokott, megint súlyos táska húzza le a vállát. Belép, nagyot sóhajt, kifújva magából a nap porát. Leveszi a hátizsákot a zsibbadt válláról, le a cipőt, de ideje sem marad szusszanni, hiszen apró karok tekerednek nyaka köré. Az izmok még ki se engedhettek igazán, s feszülhetnek újra, mert a kicsit kell magasba emelniük. Nézik egymást, de olyan közel vannak, hogy itt a szem már nem tud tiszta képet nyújtani. Nem is kell, mert igazából nem is néznek, hanem látják egymást. A találkozás pár másodpercig tart csupán, de több nem szükséges. Egy-két szippantás, a bőr egymáshoz simulása, s már meg is történt az összehangolódás. A gyermek tovaszalad, s ő katonás léptekkel veszi birtokba birodalmát. Utasításokat oszt, kérdez, számonkér, sóhajt, akár szid is, de még korholó szavai is nyugalmat és visszaszerzett békét árasztanak. Nyugalom terjed szét ebben a mikróvilágban. Nem a rend, nem a tudat nyugalma, hanem ennél mélyebb, titokzatosabb, amolyan földszagú nyugalom.
A test szövetségét nem lehet elszakítani. A sejtek műszerrel fel nem fogható rezdüléseken keresztül is tudják, hogy együvé tartoznak. Különböző emberek, teljes, fejlődő, növekedő, önálló és autonóm entitások, és mégis együvé tartozó, egymással kapcsolatban levő organizmusok. A hús szövetsége mélyebb a tudat kötelékénél. És ez a mély, álmos, de elszakíthatatlan kapcsolat mindig pezsgéssé válik, amikor a testből való test egymáshoz közel kerül. Táncra perdülnek az elektronoknál is rejtélyesebb részecskék, és kötésekké tömörülnek, amelyek visszaállítják a születés előtti rendet. Bár a tudat megfeledkezett már erről, a hús, a sejt tudja, hogy valamikor nagyon régen, ezek a szövetek még egy testet alkottak.
Tenyerembe véstelek – mondja az Úr Sionnak, a népet megjelenítő városnak. Fájdalomban, vérben írtam be a nevedet az életbe, az én életembe, mondja az Úr, nem apaként, hanem édesanyaként. És ezt látom, tapasztalom valahányszor a kicsi karok ráfonódnak az anya nyakára. Az a gyermek testéből vésett test, életéből kihántott élet, a lét egyik legmélyebb szentsége.
Én ott voltam! Háromszor is láttam ezt a csodát, amint négy formát öltő élet szakadt ki az eredeti testből. S valahányszor láttam, amint vérben és fájdalomban felsírt az élet, mindig a teremtés jutott eszembe. Valahogy így szakadt ki a világ is az isteni méhből valamikor, így öltött testet és szakított magának ki tudatot egész valóságunk a valaha volt egységből. S ahogy a teremtő és teremtmény közötti kapcsolatot nem lehet elszakítani, úgy nem lehet megfeledkezni az anya és gyermek viszonyról sem. És persze, jaj az árvának, mert ő sosem tud visszahangolódni az eredeti anyaritmusra. Ez az árvaság nagy tragédiája, a hús harmóniájának a lehetetlensége…
A sok heroikus férfi, a megannyi háború, politika, slágvort harsogása elnyomta ezt a mélyszintjét a létnek. Istenképünket és világunkat férfiassá szögletesítettük, miközben a teljességhez szükségeltetik az anyaság intimitása. Gondolj csak bele, nyájas olvasó, mennyire más, amikor így mondod a mindenki által ismert imát: „Mi anyánk, aki a mennyekben vagy…” Pillanat alatt átalakul az egész hangneme, formája, a szavak zamata, a szólás muzsikája. Az a távoli, sokszor rejtőzködő, okoskodásra és felfedezésre szólító mélymorajlása az életnek hirtelen közelivé és személyessé válik. Az Isten immár nem a messze trónoló nagyúr, nem a hatalmas erő, nem a rend, nem a szó, hanem a tapintás, a közelség, az illat, a melegség lényévé testesül. És az égből karok lendülnek feléd, ölelő karok, amelyek a magasba emelnek, magukhoz ölelnek, melyeknek illatuk, formájuk van és amelyek személyesek, az enyémek, a miénkek.
Ma gondoljunk arra, hogy az Isten anya, aki a testéből vésett ki minket, s akitől nem szakíthat el semmi! Bóduljunk bele a másképp csengő szavak új orkánjába, és engedjük, hogy körülöleljen végre a teremtés csodája. Isten az anya, aki testében hordozta a világot, tápláva a mindenséget saját vérével. Az anya, aki szenvedve szakította ki önmagából, és aztán ölelte fáradt keblére ezt a mindenséget és benne téged. Anya, aki lényével táplált, aki révedve nézte tejbuborékos ajkadat, aki veled ujjongott első sikeres lépéseid után, amikor elcsigázva borultál újra keblére. Anya, aki melletted volt, s aggódva figyelte lázas álmodat, akinek bőre a te bőröd, s ezért, amikor megsimogat, olyan, mintha lelkedet simítaná, nemcsak arcodat. Aki, mikor szid is, tudod, hogy minden kemény szava mögött a féltés melegszik, s mérge múltával magához von, s megfelezi bánatod.
Ha Isten az anya, milyen másképp szól e szó: gondviselés. Hisz immár nemcsak keretet jelent, törvényt, hanem féltést, óvó kezeket, aggodalmat és az elesettségben is megértő biztonságot. Nem falszilárd védelmet, hanem illatos álmot. Évezredek óta keresi, kémleli az ember az epifániát, az isteni megnyilvánulását a világban. Pedig elég lenne megnézni, amint a gyermek elalszik az anya karhajlatában, hogy meglássuk Őt.
Létünk a kiszakadás és visszavágyódás jegyében zajlik. Kiszakadunk az anyai testből, formát öltünk, eltávolodunk, önmagunkra ébredünk, csak azért, hogy vágyakozzunk az ölelésre. Hát aki teheti, ölelje át kicsi gyermekként az édesanyja nyakát, szorítsa magához, s amikor érzi, hogy az az ősillat áthatja egész valóját, akkor mondjon rá egy áment, mert ennél mélyebb imát amúgysem fog tudni mondani. Aki már nem teheti pedig, hunyja le a szemét, hívja elő a tudatából azt, ki immár benne él, és köszönje meg, hogy még így is van. Eközben pedig mindenki tudja és érezze és tapasztalja, hogy egy anya vigyázza ezt a világot, aki gyönyörködve, néha aggódva, de mindig szeretve öleli magához a hazatérőt. Ámen!
