A helyzetet nagyon jól parodizáló rengeteg vicces mém[1] közül a fenti az egyik örök kedvencem. Talán azért, mert gyakran tudok azonosulni a farmeres anyuka kettős érzésével.
Amikor reggelenként ébresztem a gyerekeket, először mindig megcsodálom, ahogy mélyen alszanak, majd végignézem, ahogyan ébrednek, odabújok, simogatom őket, s annak drukkolok, hogy jókedvűen ébredjenek. Egy kis mosoly, egy félálomban elmondott jó reggelt, Anya, egy ölelés máris melegséggel tölt el, igazán jól indul a nap, s nagyon nehéz őket elengedni.
De van olyan is, hogy inkább lerázzák magukról a hátsimit, hisztisen, rosszkedvűen elküldenek, mert ma úgyse megyek oviba – ilyenkor aztán újra próbálkozom valami bevált trükkel, mesével, s van, hogy még ez sem segít, igazán durcás kismalackákká változnak. Az ilyen reggeleken alig várom, hogy lepakoljam őket az ovinál, s a suliba érve olyan gyerekekkel foglalkozzak, akik nem hisztiznek. Legalábbis velem nem. De nem telik el sok idő, s máris lelkifurdalásom van amiatt, hogy örültem annak, hogy lepasszolhatom a saját porontyaimat.
Akadnak olyan napok is, amikor én alig győzöm kivárni a délutánt, hogy végre értük mehessek az oviba, s otthon legyen végre egy kis minőségi együtt töltött idő, mire ők nagy durcásan a szememre vetik, hogy miért jöttél már megint ilyen korán értünk, nem volt időnk játszani! Innen pedig nehéz fenntartani a lelkesedésemet, főleg, amikor Matyi már nagyfiúsan lenézi a programot, amit kitaláltam: az úgyis uncsi, Anyaaaa!
Belátom, ilyenkor bennem is kiakad valami, s azt kívánom, bárcsak nyugis kis délutánt tölthetnék el egyedül, egy jó könyv társaságában. Miért is akarok én vagány programot szervezni két ilyen hisztizsákkal?
Legtöbbször aztán csillapodnak a kedélyek, otthon hamar jó hangulatba kerülünk mindannyian, s az estig együtt töltött, sok-sok huncutsággal és nevetéssel teli idő rettenetesen rövidnek tűnik, amikor ágyba kell bújni. Amikor azonban a vagánynak ígérkező délutánok tesóvitával, durcáskodással telnek, biza alig várjuk, hogy mindenki a saját szobájába menekülhessen, legyen végre csend és nyugalom. Bennem pedig újra ott a lelkifurdalás, hogy mielőbb szabadulni akartam tőlük.
Ilyenkor mindannyian érezzük, hogy nem jól van ez így, s vagy mi megyünk át hozzájuk kibékülni, vagy ők totyognak át hálózsákban hozzánk: leszünk barátok megint? Szeretlek Anya, szeretlek, Apa! Jóéjtpuszi, nagy-nagy családi ölelés, s mindenki lelkében béke, alig várjuk a következő közös programot.
Az idei anyák napja közeledtével az anyaságomban megélt kettősség az igazán aktuális érzés, amit már az első pillanattól megélek, hiszen amikor megtudtam, hogy élet növekszik bennem, akkor is egyszerre éreztem magam áldottnak és roskadozónak az óriási feladat/felelősség alatt. A terhesség kilenc hónapja alatt se volt ez másként: egymást váltották a boldog, pocakot simogató élmények és a félelmek, hogy mi lesz, ha nem fogom tudni (jól) csinálni?
Miután megszülettek, ugyanúgy megéltem a békésen szunyókáló, gügyögő babás pillanatokat, mint azokat, amikor semmivel nem sikerült megnyugtatni őket, végtelennek tűntek az éjszakai ébrenlétek, s azt kívántam: bárcsak vége lenne már, bárcsak letehetném már az ölemből. (Manapság pedig már rendesen kunyerálnom kell a nagyfiam öleléseit.)
A kérdés pedig, ami az elmúlt lassan hat évben a legtöbbször felmerült bennem: vajon jó anya vagyok-e?
Azt már nem is kell részleteznem, hogy az erre adott válaszaim szinte óráról órára változnak. Talán gyakrabban kellene emlékeztetnem magam arra, amit Panna egyszer babázás közben mondott nekem: ha megnövök, én is olyan anya akarok lenni, mint te, Anya!
Ezek szerint neki(k) így jó (vagyok).
[1] A Wikipédia meghatározása szerint az internetes mém olyan szimbolikus jelentéssel bíró kifejezés, fogalom, eszme, viselkedés vagy stílus, ami divatszerűen terjed az interneten
