Anyai paradoxon

Anyai paradoxon
Van az úgy, hogy huzamosabb ideig besűrűsödnek a mindennapok, újabb és újabb programok foglalják le a hétköznapi délutánokat, s nem sikerül úgy haladni a házimunkával, ahogy szeretném. Hiába is kelek hajnalok hajnalán, ezt az aranyidőt nem töltöm és nem is tölthetem takarítással. A többiek még mélyen alszanak, inkább kihasználom az időt egy kis olvasásra, s arra, hogy szalonképessé tegyem magam az előttünk álló napra.

Este, miután sikerült ágyba bújtatni az aprónépet, újra csak nem foghatok neki porszívózni, mert a befektetett munka kárba vész, kezdhetem elölről az altatási ceremóniát. De azt is be kell ám vallanom, hogy se kedvem, se erőm nincs már ebben az órában a takarítási, rendrakási akciókra.

Erre már csak ráadás, ha a hétvége is betáblázódik, s a várva várt nagybetűs hétvégi takarítás, rendezés is elmarad. Ilyenkor rendszerint már ott tartunk, hogy a szárítóból kiszedett ruhahalmot kell újra meg újra áttúrnom egy-egy tiszta zokni párjáért, ami nem kis feladat, ha öt-hat rend mosás eredményéről beszélünk. Az el nem pakolt ruhákkal vívott csaták közben pedig titkos kívánságot mormolok: csak egyetlen szabadnapot, csak egyetlen egyet, amikor utolérhetem magam.

Olyan napra vágyom ilyenkor, amikor nincsenek itthon a gyerekek, hogy még utánuk is újabb adagokat kelljen elpakolni, kinti játszásra öltöztetni, majd ismét bentire vetkőztetni, kézimunkázásra mindent előszedni, majd segíteni elpakolni, etetni, itatni, altatni stb. De a legjobb, ha Apa sincs itthon az ilyen napokon, hogy ne kelljen számára se biztosítani a kaját, én ugyanis a pástétomos kenyérrel igazán jól megvagyok.

Történt nemrég, hogy újra ilyen helyzetbe kerültem, csak úgy tornyosultak a teendők, mire a szentlászlói nagyszülők elkérték a gyerekeket egy kis hétvégi unokázásra. Nehéz szívvel engedtem el őket, ugyanis az azt megelőző héten igencsak foghíjasra sikeredett az együtt töltött minőségi idő. De nagyon megörültem, amikor arra gondoltam, hogy most aztán uccu neki, kifordítom sarkából a világot – akarom mondani, a lakást –: takarítok, vasalok, mindent helyre pakolok.

Ha olyannak mesélem, akinek nincs kisgyereke, hogy a legnagyobb vágyam egy szabad hétvégén a házimunka, biztos bolondnak néz. Visszatekintve magamra, én is csak ámulok és bámulok, hogy hova jutottam. Anno ugyanis az ilyen kiváltságos hétvégéken ki se bújtam az ágyból, biztos ledaráltam egy-egy jó regényt, eszembe nem jutott volna a takarítás – „ráérünk arra még!” alapon.

A szóban forgó hétvégén aztán a szombati későig alvást ugyan megengedtem magamnak, de utána teljes gőzzel belevetettem magam a teendőkbe. Egész nap szorgoskodtam, s estére – jól kifáradva – elégedetten szagoltam bele a levegőbe: friss ágynemű-, tisztaságillat, sehol egy ujjlenyomat, maszat, pár nélküli zokni, láb alatt lévő legódarab vagy vasalatlan ing. S micsoda csend! És ebben a tökéletességben micsoda üresség… Ezek nem is mi vagyunk, ez a díszlet nem is rólunk szól. Tisztára természetellenes. Képes lettem volna azon nyomban, késő este a gyerekekért menni, annyira hiányoztak. Itt el is párolgott a rend felett érzett kérészéletű öröm utolsó maradéka.

Másnap újra végigmentem mindenhol, gyönyörködni munkám eredményében. Elégedetten nyugtáztam: mihelyt estére hazaérkezünk a gyerekekkel, perceken belül nyoma sem lesz mindennek. Csak újra itthon lennének már!