Amalfi – a tengerpart gyöngyszeme
(Borítókép: Látkép Amalfi tengerpartjáról. A fotók a szerző felvételei)
Szót fogadtunk, és másnap újból átélhettük a kígyózó szűk hegyi utak idegtépően félelmetes és mégis csodálatos élményét, „a sziklák óriási ölelésébe szorított partvidék” szépségét, amelyről Szabó Magda így írt a Hullámok kergetése című útijegyzeteiben: „Itt nem pihenhet a szem, és nem érzi az utas a hőséget – egyszerűen elfelejt bármi mást is érzékelni, mint a vidéket. Ez a madáremberek hazája, máskülönben, hogy kerülhettek volna citrom-, füge- és narancslugasok a kopár szirtek közé, s hogy teremne szőlő a hegytetőn, puszta köveken? Itt szárnyuk lehet a lakosoknak, felhessennek, csőrükben hordják fel a földet.”
Amalfi a Lattari-hegység mészkővonulatának déli lejtőiről eredő Canneto-patak – régi nevén Chiarito – által létrehozott völgybe települt kis város, tőle örökölte nevét az egész partvidék. A legenda szerint a várost egy Amalphi nevű nimfáról, Héraklész egyik szerelméről nevezték el, akit ezen a vidéken temettek el. A történészek szerint a várost valószínűleg az első évszázadban alapították, I. Gergely pápa 596-ban írt első hivatalosnak tekintett feljegyzései már Amalfi kereskedelméről szólnak. Mivel Amalfi partja mentén a tenger hirtelen 400 méterig süllyed, alacsony fekvése miatt (átlagmagassága 6 m tengerszint felett) gyakran vált szökőár áldozatává.
Kilátás a tengerre
A városkának nem lévén termőföldje, évszázadokig a tengerészetből tartotta fenn magát. Hajósai, kereskedői és patríciusai messzi tájakon, saját és hozzátartozóik részére pihenőhelyeket, kórházakat létesítettek. Ők alapították a jeruzsálemi ispotályt a Szent Sír közelében. A Szent Jánosról elnevezett 1020-ban épült kórházat a Szent János Lovagrend – a johanniták–, az amalfiak anyagi támogatásával tartotta fenn. A lovagrend címere is (a kerek talpú pajzs vörös mezejében ezüst kereszt) Amalfiból ered, és először a kereskedő hajósok zászlóján volt látható.
Amalfi a középkorban az Amalfi Köztársaság fővárosa és egyben a Földközi-tenger egyik legfontosabb kikötője volt. Az amalfiak nagy hajózási tapasztalata vezetett a Tabula Amalphitana, a világ első hajózási törvénykönyvének megírásához. A 66 fejezetből álló, olasz nevén Tavole Amalfitane hajózási kódexet a part menti sétányon található Palazzo del Municipióban, vagyis a városházán őrzik. Tengerészeti múltjukhoz szorosan kapcsolódik a város szülöttjének, Flavio Gioianak, az iránytű európai felfedezőjének a neve, akinek emlékét a part menti szökőkútnál felállított impozáns szobor (is) őrzi.
Flavio Gioia szobra a szökőkúttal
A köztársaság idején a város gazdag volt, pénzverdéje is létezett. A 17. század világháborújaként is emlegetett harmincéves háborúban, majd az azt követő pestisjárványban a lakosság nagy része elpusztult, a nemesi családok többsége Nápolyba költözött, így a 18. századra Amalfi és környéke szinte teljesen elnéptelenedett. Az „otthonmaradottak” aranyművesek, kovácsok, korallhalászok és hajójavító mesterek voltak. 1807-ben, amikor Joseph Bonaparte nápolyi, majd spanyol király, Napóleon Bonaparte bátyja ellátogatott a partvidékre, a természet szépségei annyira elvarázsolták, hogy elrendelte egy Nápolyból idevezető út építését, ami szinte ötven év fáradságos munkájának köszönhetően 1854-ben, II. Ferdinánd uralkodása alatt készült el. A 20. század újra felfedezte a partvidék szépségeit, Amalfi csakhamar a turisták által kedvelt, a tengerpart gyöngyszemeként emlegetett célponttá vált.
A lakosság jelentős része ma kereskedelemmel és turisztikával foglalkozik, kis hányada halászatból él, és egyes manufaktúrákban két helyi különlegességet, limoncellót és merített papírt készítenek. Az itt termő Sfusato Amalfitano nemesített citromfajta óriásira nő – nagy méretüket Csók István Amalfi című festménye is hűen tükrözi –, aromás, vastag héja nyersen is ehető, kandírozva a cukrászatban van nagy keletje. A lédús termés kevésbé savanyú íze nem húzza csókra a szádat, így az egyéb fajta citromkészítményeknek is kedvez: citrom alakú cukorkáknak, csokoládéknak, szappanoknak, gyertyáknak, limoncellónak, pasta-féleségeknek, apróságoknak, amelyekbe Amalfi kis boltocskáiban minduntalan belebotlasz. Bár sok olasz városban készítenek citromlikőrt, de Sorrento után Amalfit tartják az egyik leghíresebbnek a limoncellogyártásban. A citromlikőr főleg a nők kedvence – az enyém is! – édes-kesernyés ízén túl hatással van az emésztésre és jókedvre derít. Gyártói minden igényt ki akarnak elégíteni, így a féldecistől a 7 decisig, különböző alakú és tetszetős címkével ellátott üvegekben árusítják.
Az egykori híres papírgyártásnak inkább csak az emléke maradt, jelenleg csupán két papírmalom működik a Chiarito-patak által kialakított Valle dei Mulini nevű szurdokvölgyben, vagyis a Malmok völgyében, ahol az 1800-as években 16 papírmalom látta el a Nápolyi Királyságot papírral.
Még kora reggel volt, amikor megérkeztünk, de Amalfi főterén már „bábeli zűrzavar” uralkodott, mindenféle nyelven beszélő turisták százai várták, hogy a város leghíresebb látnivalóját, a Cattedrale Sant’Andrea, azaz a Szent András-katedrálist kinyissák. A téren számtalan „piccolo és piccolina” kávézó, étterem, cukrászda és emléktárgyakat kínáló magánbolt csábította az arra sétálókat, de sokan a katedrális bejáratáig húzódó hatalmas lépcsősor egy-egy fokán ülve vártak. Bőven volt még időnk, így az egyik Szent András-kúthoz közelebb eső teraszon egy villásreggeli és egy espresso mellett vártuk a „bebocsátást”. Azért előbb megstudíroztuk a dómtér oldalán álló Sant’Andrea-díszkutat, amelynek talapzatára a város lakói virágokat helyeznek, így köszönik védőszentjüknek, hogy annak idején meghallgatta imádságukat, és a tengeren nagy vihart kavarva megmentette a várost a hírhedt Hayreddin, ismertebb nevén Barbarossa, azaz Rőtszakállú által vezetett szaracén kalóztámadástól.
Hatvankét lépcső vezet a dóm bejáratáig
Tíz órakor a lépcsőkön békésen várakozó tömeg mozgolódni kezdett, hát mi is nekilendültünk a katedrális bejáratáig vezető 62 lépcső megmászásához. A dóm hatalmas épületegyüttesének csodáival ismerkedve, az időutazás érzése kerített hatalmába. A ma Feszület-kápolnaként emlegetett északi templom, a katedrális legrégebbi része a 9. században, az előcsarnok és az arab és normann építészeti jegyeket magán viselő harangtorony pedig a 13. században épült. Volt mit nézni, volt mit csodálni! A dóm homlokzata a 19. században teljesen megújult, jelenleg színes mozaikok, valamint Jézus és tanítványainak bizánci stílusú ábrázolása díszíti. A székesegyház Jézust, Szűz Máriát és szenteket ábrázoló 11. századi bronzkapujának, az arany színben pompázó pazar díszítéseinek, a sokszínű mozaikpadlók, szobrok, vitrók, faliszőnyegek, és a felbecsülhetetlen értékű festmények, freskók – közöttük a csodálatos Madonna a gyermek Jézussal 14. századi ismeretlen szerző falfestményének és a Szent András passióját ábrázoló hatalmas aranyozott freskójának – szépségétől csak ámul és bámul az ember.
Madonna a gyermek Jézussal - freskó
A dóm épületegyütteséhez tartozó kriptában őrzik Szent András egyik koponyacsontját, a kripta falait a szent életének fontosabb eseményeit megörökítő freskók díszítik. A 13. században az egykori Amalfi nemesség temetőjeként épített Chiostro del Paradiso, azaz a Paradicsom-kolostorban fényképezésre csábító csodálatos látványban van részed, amint a kettős oszlopsorral körbevett kerengő udvarának égbe nyúló pálmái közt bújócskát játszik a magasztos harangtorony. Innen nehéz elmenni!
Fényképezésre csábító látvány
Olaszországban nagy hagyománya van a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó presepének, vagyis a jászolépítésnek, ahol a középpontban Jézus születéstörténete áll. A feljegyzések szerint az első presepe megjelenése Assisi Szent Ferenc nevéhez fűződik, de aranykorát a 18. században élte. A nápolyi hagyomány szerint a kézi készítésű presepében a központi helyet ugyan a Szent Család, a kis Jézus, a pásztorok és a háromkirályok foglalják el, de mellettük az olasz élet mindennapjainak figurái is megjelen(het) nek. Amalfiban több helyen év közben is láthatók a „születési jelenetet” megörökítő presepék, de a Szent Család és a kis Jézuska alakját megörökítő szobrocskákat csak karácsonyt megelőzően építik bele az általában kutakban, sziklaüregekben elhelyezett „ágyakba”.
A dómtértől néhány lépésre, közel a Piazza Spirito Santóhoz, a La Fontana De Cape ‘E Ciucci érdekes „építményét”, figuráit csodáltuk meg. A 18. század folyamán kőből készült utcai kút a hegyről, Pogerola faluból Amalfiba érkező gyümölcsöt, zöldséget és fát szállító szamarak pihenő- és itatóhelye volt, innen a „szamárfejek kútja elnevezés.” A kút „ölében” 1974 körül jellegzetes presepe „kiságyat” hoztak létre, amelynek a mészkő és tufakövek segítségével megalkotott bozótos kis „hegyeit” miniatűr alakokkal népesítették be. A Szent Család és a kis Jézus a jászolban csak karácsony előtt kerül(het) a helyére, de az ünnepkör hagyományos állatai és a vidékre jellemző állatvilág egymás mellett „éli világát”: a tevék, bárányok, ökrök és szamarak társaságában libák, nyulak, csirkék, kacsák, halak, rákok…
La Fontana De Cape' E Ciucci
A kőágyat egész évben sűrűn „lakják” a környéken élő emberek foglalkozását megörökítő szobrocskák. Van itt pék és pizzasütő, halkereskedő és hentes, ács és kovács, gyümölcsárus, kőműves, szabó, csónakos, libapásztor és hajós… a szökőkút jobb és bal oldalán egyegy márványból faragott emberi arc – nem szamár! – emelkedik ki, szájukon folyamatosan folyik ki a patakvíz, ami a szökőkút „kiságyának” több figuráját is elárasztja. A kút aljában meggyűlt vízben kagylók, kézi készítésű tengeri csillagok és csikók társaságában aranyhalak úszkálnak, vízbe dobott pénzérmék csillognak, ugyanis a hiedelem szerint aki pénzt dob a kút vizébe, visszatér. Nekem ugyan nem volt egy euróm, még centem sem, de annak örülök, hogy álmaimban mégis visszatér(het) ek a tengerpart gyöngyszemeként emlegetett Amalfiba.
Tengerparti panoráma
Élményekben felejthetetlen, de nagyon zsúfolt, fárasztó napunk volt. A nagy hőségtől elcsigázva már szinte szólni se tudtunk egymáshoz, és kora délután még várt reánk egy kihagyhatatlan kaland, egy rémlátomásos hegyi út a tengerparttól messzebb, az éghez közelebb eső csodálatos Ravellóba, onnan meg vissza Sorrentóba, a citromillatú kis „ékszervárosba.”
