Áldott ünnepet!
Létélesztő
Létélesztő
Vissza

Áldott ünnepet!

Textus: Jn 20,8: „Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott és hitt.”

Úgy hagyatkozott, mint akinek kevés ideje maradt, de nem mondhatja ki a valóságot. Mint az anya, kit végső stádiumban visznek a kórházba, de még odateszi a tűzhelyre a holnapi ebédet: ő már nem ehet belőle, de azért maradjon az otthoniaknak.

- Ezt tegyétek az én emlékezetemre…

- Hogyhogy a te emlékezetedre, hiszen velünk leszel még!

- Rendben, de menjünk ki inkább a kertbe! Majd: Ti maradjatok itt, én meg amott egy kicsit távolabb imádkozom. Nem kérdezősködtek. Ismerték furcsa szokásait, magányos félrevonulásait, önmarcangoló imádságait. Elhelyezkedtek az olajfák mellett, fejükre tették a felsőruháikat, s egyre laposabbakat pislogtak a gazdag, ünnepi vacsora után. S – mit tehet az ember – szemhéjuk lassan elnehezedett. Mi tagadás, érthető a helyzet: bárányhúst ettek, bort ittak, elálmosodtak. Ő viszont magányának teljes tudatában végre kiengedhette félelmeit. Senki sem hallotta, senki sem látta, csak a göcsörtös olajfák bólogattak az éjjeli szellő simogatására. Alatta, messze lent egy város aludta bormámoros álmát. Sokezer elringatott és kisemmizett lélek, akik négy pohár bor után elteltek az ünnepi bőséggel. Mellette kicsit távolabb majdnem egy tucat gyermekember, olyan pont, mint te, bóbiskolt, küzdve a ritkán megtelő has álomkényszerével. Közöttük, pont a világ középpontjában pedig ott térdelt ő, az egyedül-józan. Már otthonról való elindulásakor tudta, hogy egyszer majd forró homlokát valahol a város környékén kell a hűs mohán pihentesse, de akkor még olyan távolinak tűnt mindez. Tudta, hogy amint szavát felemeli, olyan folyamatok lépnek működésbe, amelyeket csak ő ért, s amelyek rövidre zárják életét. De most elkezdődött a végjáték legvége, ahonnan már nincs visszaút. Persze az állat menekülne, messzi Egyiptomba vagy Szíriába vagy a szamaritánusok közé vagy végső soron haza. Leülni a szülőház küszöbére, várni a tanítványokat, oktatni a tudni akarókat, s lepergetni békében és nyugalomban azt a néhány tíz hátralevő esztendőt… De akkor az a majdnem egy tucatnyi gyermek, akiket most megint elnyom az álom, újra magányossá válnak vagy – ami még rosszabb – beleszédülnek a hivatalnokok mámorába, ahonnan nincs visszaút. Mester, ma tizenöt klienst szereztem neked. Tizenöt szer hány drachma a bérem?

Nem, ez zsákutca, az igazság perverziója, amit neki és csak neki meg kell tagadni. Mert ha kitart, és nem fél, akkor megint új irányt vesz az élet, s onnantól évezredeken át lesz majd olyan, aki ráhangolódik erre az üzenetre. Feladni nem szabad, kilépni nem lehet, a táncot végig kell járni, a drámát végig kell játszani. Vedd el tőlem e keserű poharat – nyögte a hajbókoló lombok alatt, de ha nem lehet – és tudom, hogy nem lehet – legyen meg a Te akaratod.

Aztán szélcsend lett. Még a fák is pihenhettek. Megbékélt a sorssal, jöjjön, aminek jönnie kell. A tanítás ideje lejárt, elmondott minden fontosat, végigjárta az utat, most már csak tűrni kell. Odalent nyílt a kapu, bőrvértek csikorgását visszhangozták a dombok, mozgásba lendültek az élet fogaskerekei. Ott lent, a városban magukat igaznak gondoló főpapok sorsot vetettek élete fölött. Rájuk sem haragudott, hiszen ők is csak mellékszereplők ebben a játszmában. Ők csak azt teszik, amit tenniük kell. Ősi vérvonaluk tudatában óvják mindazt, amit megértettek ősapáik küzdelméből. Nem hibásak, csak balgák és vakok, de szidni őket már értelmetlen.

Visszalép hát felrezzenő kicsinyeihez: ébredjetek, elkezdődött. Tudata tiszta, mint a rákosnak, akihez morfiuminjekcióval lép be a nővér. Tudja, hogy közel a vég, és kész a próbára. Együttérzéssel néz az árulóra, sajnálattal a bilincset szorongató, kakaskodó katonácskára. A nagytanács már csak nevetséges játék. A főpap teátrális ruhaszaggatása csupán szükséges, de lényegtelen epizód, a helytartó előtti kihallgatás pedig már-már megnyugtató beteljesülés. Az a tudat, hogy minden pont úgy zajlik, ahogy történnie kell. Nincs kihágás, nincs mellébeszélés, minden halad a maga természetes medrében. A centurio ostorcsapásai fájdalmasak és mégis megnyugtatóak. Ennek pontosan így kell lennie…

Másnap a tömeg örömittas üdvrivalgása amely „feszítsd meg”-et kiált pontosan olyan, mint egy héttel ezelőtti hozsannázása: mámoros emberek értelmetlen karattyolása csupán. Aztán az út a Golgotára, a vasszegek fájdalma, a könnyek, az ecet, a vér, az ordibálás – kellék csupán. Milyen szép innen fentről a világ – gondolja magában, amint szemében hunyni kezd az élet. Ajkán fájdalomcsillapítóként fogalmazódnak meg zsoltárszavak, mindaddig, amíg a halálfelhő lezárja szemhéját: elvégeztetett. A meghaló elme lázálmában magasra emelkedik a város felé. Tekintete alatt az ország térképpé törpül, az idő viszont kitágul, még az ég is megnyílik, s szabaddá váló lelke rigóként száll a keresztfa ágáról felfelé. Ajkán elgyötört mosoly, mert most érzi igazán azt, amit korábban csak sejtett. Most teljes bizonyossággal tudja, hogy nem fog meghalni, hiszen milliók életében dobog tovább útként igazságként és életként. Szemét végképp lehunyja, s közben tudata szupernóvák robbanásaként ivódik bele kitörölhetetlenül a lét szövetébe. Ez az igazi Veronika-lepel, amelyet nem lehet laboratóriumban vizsgálni, ám mégis milliók számára nyújt bizonyosságot és lehetőséget.

Az ünnep után elfátyolozott arcú nők sietnek a sír felé. Kezükben illatos olaj, keblükben olajos bánat. Mint a Moldamin, sajog bennük a veszteség. A sírhoz érve zsibbadtan néznek maguk elé. És bennük megy végbe a világtörténelemben először a csoda: mit keresitek a holtak között az élőt? Villan át lüktető agyukon az evolúciós kérdés. Nem halt meg, mondja egy angyalinak vélt hang. Tovább él, s egyszerre tűzként szikrázik végig vérereiken a felismerés. Jézus él! Mint beálló nyári vihar vagy az őrület lila ködje önti el őket a felismerés öröme. Futva szaladnak a tanítványokhoz, akik kőlélekkel bámulnak a padlóra: „Láttam az urat!” – mondja eszelősen a magdalai Mária. Mi is láttuk, hirdetik a többiek, és a kór járványként terjed a tanítványok között. Péter és János futva szaladnak, és látnak és hisznek. Megbizonyosodnak afelől, hogy tényleg él. Ott van velük, nem ismerik fel, de mégis egyfolytában ott van velük. Immár nem ígéretként, hanem beteljesült valóságként ott marad közöttük az ember, aki már nem Jézus, a történelmi férfi, hanem Krisztus, a történelem fölötti végtelen embernyi lélek egybecsengő tudatában megmoccanó életerő.

Húsvét az eszelősek ünnepe. A hitben sült lelkek sercegő illata. A nem a halálra és igen az életre. Az élet ünnepe, de nem a halál megcsúfolásának árán, hanem önmagában, a létkettősségtől függetlenül. Húsvét mámor és eksztázis, beteljesülés és kihívás, halál és élet. Húsvét a másképp-lét lehetőségének a felkarolása és a hinni tudásra mondott igen, a halál nemlegességének ellenében.

Ezek után pedig már csak egy mondat marad: Áldott ünnepet!   


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Első fokon ismét öt év börtönre ítélték ...
Különös karácsony
Adventben vagyunk – az Úr ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ