Akol és nyáj

Akol és nyáj
Első kép. Bihar megyei falu lakosai összecsődülnek, hogy elűzzenek egy szűk maroknyi bevándorlót. Nem, nem a jobboldali propagandasajtó átokikonná vált “migráncsai” ezek, hanem leellenőrzött, az állam által hivatalosan befogadott, szabályos bevándorlók. Ugyanolyanok, mint tízezerszámra nyugatra vándorló honfitársaink akármelyike. De nincs maradásuk, félelemtől és gyűlölettől mérgezett agyak-lelkek gyűrűjében, fenyegetések közepette távozniuk kell.

Második kép. Szotyoron árva gyerekek ellen ágál a falu. Ide ne jöjjenek – kiáltozzák. Nem kellenek idegenek, maradjanak ott, ahol vannak!

Harmadik kép. Temesvár központjában egy épület tetején hatalmas plakát hirdeti: ha nem jössz szavazni, két férfi örökbe fogadhatja majd a gyermekedet!

Következő soraim papokhoz, lelkészekhez szólnak. És ha az olvasó történetesen olyan pap, vagy lelkész, akit a fentebb említett három kép felháborít, aki nem a szervezetten terjesztett gyűlölködés, kirekesztés apostola, aki nem az ítélkezésben, embertársainak megbélyegzésében, a félelem és a gyűlölet szításában látja papi hivatását, az akár ne is olvassa tovább, hiszen a következők rá nem vonatkoznak. Még akkor sem, ha ugyan nem ért egyet egyháza többségének álláspontjával, de lojalitásból, egyéb elvi okból, avagy akár kenyérféltésből is nem foglal állást ellene.

Megértem, a meghasonulás felvállalása gigászi kereszt.

De akinek inge, az igenis vegye magára!

Nekem sem könnyű leírni a következő sorokat, hiszen magam is istenhívő, vallásos ember vagyok, de ahogy egy másik, nálam mérhetetlenül nagyobb és okosabb hívő ember mondta félezer évvel ezelőtt: itt állok, másképp nem tehetek!

A felsorolt három kép aggasztó tünet. Egy olyan társadalomban, amely a kereszténységet tűzi zászlajára, egyenesen a botrány sarokköve. És sajnos egy munka eredménye, amelyben önök részt vállaltak. Nem az alapvető jó szándékukban kételkedem, hanem abban, hogy még emlékeznek egyáltalán a legfőbb célokra. Olyan vallások nevében, amelyek az árvák, az özvegyek, a jövevények és a kitaszítottak felé kellene, hogy kezet nyújtsanak, behódolva a ma divatos politikai maszlagnak gyűlöletet szítottak, a magyar kormánysajtóval karöltve s annak szólamait ismételgetve oly mértékű üldözési mániát élesztettek híveik egész tömegében, amely a fenti képekhez vezetett és ez, kedves pap és lelkész olvasóim, bizony csőd.

Addig építették az aklot, amíg erőst széledni kezdett a nyáj. Egyik fekete bárány a másik után, majd a többi is lassan. Vaddisznók tapodják az Úr szőlőjét.

Ha a harmadik képet nézzük példának okáért, felmerül a kérdés: milyen érzés papként, lelkészként beállni egy olyan mozgalomba s hátszelet fújni annak, amely ehhez hasonló szemenszedett hazugságokra, félrevezetésre és manipulálásra épül? Én csupán két lehetőséget látok: az egyik az (és nagyon remélem), hogy önök nem értenek egyet az ilyesmivel. Akkor viszont hol van az elhatárolódás, az elítélő nyilatkozat, az önökkel szövetséges tettesek rendreutasítása?

A másik lehetőség az, hogy nagyon is egyetértenek a hazugságkampánnyal, amolyan “cél szentesíti az eszközt” elgondolás alapján örülnek annak, ha az uszítás szerez néhány plusz szavazatot a hétvégén.

De ha már erről van szó, had tegyem fel a kérdést: miért katasztrófa az, ha egy árván maradt gyermeket egy két férfiből, avagy két nőből álló pár nevel fel? Úgy teszünk, mintha tájainkon ez hallatlan dolog volna, mintha nem nevelné amúgy is gyerekek egész tömegét vagy magányos szülő, vagy az anya-nagyanya kettős, olykor apa-nagyapa és ennél sokkal kacifántosabb kombinációk is! Az ilyen gyermekek esetében mi van az ünnepélyesen hangoztatott elmélettel, miszerint a gyermeknek az egészséges fejlődés szempontjából szüksége van mindkét nembeli szülőjére? Megfordult-e a fejükben kedves lelkész és pap urak, hogy ezzel az ágálással mélyen megsértik azt a tömegnyi embert, aki önmagát teljes értékűnek érzi, annak dacára, hogy nem éppen eszményi összetételű családban nőtt fel? Köztük van e sorok írója is, aki gyermekkoráról és családi viszonyairól akár több regényt is írhatna.

Miért nagyobb tragédia az, ha egy gyereket egy egynemű pár örökbe fogad, mint az, hogy a gyermek árván marad, szülei cserbenhagyják és intézménybe kerül?

A napokban kedvenc olvasmányommá vált Máté evangéliumának huszonharmadik fejezete. Mert jön a pénz, épülnek a templomok, közösségi házak, intézmények, egyebek. S ez jó dolog kétségtelenül. Muszlim müezzinektől féltjük a harangokat, az iszlám erkölcsről szóló agyontorzított pletykákon s egetverő butaságokon borzalgunk, rettegünk a Sariától. Ugyanakkor önök azon ügyködnek, hogy a görögkeleti egyházzal és az Amerikából idehurcolt irracionális, fundamentalista, neoprotestáns hátterű kezdeményező mozgalommal karöltve (megjegyzem, „békeidőben” az ilyen gyülekezeteket önök minden további nélkül szektának nevezik, s létüket fenyegetésnek tartják), megszorító vallási törvényt ültessenek kényszerrel, tekintélyelvvel és a manipulált többség szavazatával a laikus társadalom nyakába! Mi haszna az épületeknek, az intézményeknek, ha lemondanak az emberekről, az emberszeretet mélyen keresztény értékéről?

Önök erkölcsről beszélnek, de ezt hosszú ideje már csak a szexualitással kapcsolatos dolgokra értik, a homoszexualitás, a házasság kérdése, a nemiséggel, gyermeknemzéssel kapcsolatos különféle kérdések oly könnyedén kiütik a biztosítékot, amilyen lazán nem izgat sokakat önök közül a már említett árvák és jövevények sorsa! Ha ez nem lenne igaz, akkor nem vonulnának karöltve (igen, még jó pénzért sem) azokkal a haszonlesőkkel, politikusokkal, ideológiai kalandorokkal, akik a kirekesztést tették meg sikerük kulcsává, s akik önöket is magukkal rántják majd a történelem szemétdombjára.

Ennyi lett a kereszténység? Egyfajta szexuális rendőrség?

Jézus egyértelműen visszautasította a politikai szerepvállalást, mert Isten szabad akaratot adott az embernek. Igen, Isten úgy döntött, hogy nem akadályozza meg az embert abban, hogy bűnt kövessen el! Megtehette volna. Akkor miért gondolják azt a követői, hogy a laikus állam törvényeivel kell erőszakot tenniük?

Nem próbálkoztak ilyesmivel már elégszer a történelem folyamán?

Milyen érzés vallásos emberként, sőt, egyházi emberként visszatekinteni az inkvizíció, a boszorkányégetések, a vallásháborúk hagyatékára, s mindarra a rettentő szennyre, ami olyankor zúdult a “keresztény” Európa nyakába, amikor a vallás hatalomként viselkedett, vagy a világi hatalommal karöltve, azzal forgattatta a kardot (Ecclesia horruit sanguine)? És ha nem kellemes érzés, akkor miért piszkálgatjuk a dolgokat ugyanebbe az irányba?

Kedves népszavaztató papok és lelkészek, önök ma asztalsarkokon és nyíltabb körökben is buziznak, homokosoznak, migráncsoznak!

Tényleg nem érzik, hogy a helyzet ismerős? Tényleg nem rémlik, hogy nem is olyan régen ugyanilyen kaján összeröffenéssel zsidóztak, a tengeren túl pedig niggereztek? Avagy úgy gondolják, hogy ha megváltoznak a főnevek más lesz a mondatok értéke?

Az sem tűnik fel önöknek, hogy a zsidózó, niggerező, rabszolgaságot és szegregációt pártoló, inkvizítor stb. elődeiknek ugyanolyan meggyőző bibliai érveik voltak, mint amilyeneket önök tűznek zászlójukra? Amikor felvállalják a hazug kampányt és a tömegek hergelését, akkor Kaifás méltó utódai lesznek, aki szintén hamis tanúkkal és felbőszített tömeggel érte el aljas szándékát! És ne feledjük, őt is a közössége, a nemzete iránti buzgó felelősség vezérelte, amikor úgy döntött: jobb, ha egy ember hal meg a népért! Ő is meg akart felelni az aktuális politikai széljárásnak, amikor egy ártatlan ember ellen fordult!

Kedves népszavaztató papok és lelkészek, önök nem szokták meg azt, hogy bírálattal szembesüljenek, és ha ez olykor megtörtént, a szokásos reakciójuk mindeddig az volt, hogy egyházellenességet s vallásellenességet kiabáltak. Erre számítok én is, hiszen e sorok után nem hinném, hogy túl sok olyan templom marad, amelyben még szívesen látnak. De ezek a sorok nem a vallásról, nem az egyházakról, hanem a lelkiismeretemről, ezenfelül pedig önökről szólnak, személyesen. Önökről, akik régesrégi könyvek lapjai közé temetkezve, rég fejbesulykolt dogmák, érdekek és fentről szabott irányelvek alapján már nem látják az önök előtt álló embert, s az egyre széledő, elvadított nyájat. Talán még nem későn.