Akik már háromszor harminc évet ünnepeltek: a Finta házaspár
Vissza

Akik már háromszor harminc évet ünnepeltek: a Finta házaspár

Érdekesen állnak össze időnként a témáink, riportjaink, az újságban megjelenő anyagaink. Úgy jut el hozzánk egy adott téma, hogy valaki felhívja rá a figyelmünket, hallunk róla valahol, meglátunk egy képet, szembetűnik egy szöveg, érdekesnek találunk valamely történetet. Mindezekből van bőven, és aztán igyekszünk utánajárni, ismerős ismerősén keresztül, hogy eljussunk a tálalt vagy kitalált téma megírásáig. Valahogy így történt ez most is.

Kedves ismerős mesélt a házaspárról, akik biza még kilencven éven túl is megrendelik és olvassák a Szabadságot. A férj szeme ugyan már gyenge az apró betűkre, de felesége melléül, és minden nap felolvassa az újságot az elsőtől az utolsó lapig. Ez számukra a nap fénypontja. Ugyan ki ne hatódna meg munkája ilyen elismerésén, ez esetben az újságíró, lapszerkesztő… Aztán kiderítettük, hogy a Finta házaspár az, aki ragaszkodik töretlenül harminc éve a Szabadsághoz. A kegyes sorsnak köszönhetően pedig ők már háromszor harminc évfordulónak is örvendhettek. A házaspárt otthonukban látogattuk meg.

Hamar kiderült, hogy tulajdonképpen ismerősökhöz készülünk. Hiszen Kolozsváros olyan város, hogy a nótán túlmenően, miszerint kilenc záros, itt most már mindenki ismeri egymást - valakin keresztül legalábbis. Így van ez a Finta tanárházaspár esetében is. Egyik, másik szerkesztőségi kolléga a név hallattán sorolta is, őt mikor, vagy melyik hozzátartozóját tanította Finta tanár úr és a felesége, de Hajni néni díszlettervezői munkájára is emlékeznek sokan. Sőt, a szinte mindenkit ismerő, mindenről értesülő fotós kollégánk mesélte, hogy a nagyapjának tanítványa volt Hajni néni a Ion Andreescu képzőművészeti egyetemen, még a múlt század ötvenes éveiben, amikor oroszra tanította a diákokat. Mi tehát már ismerősként csengettünk be olvasóinkhoz.

A kinti téli csípős hideg után, a nappali szoba otthoni melege, vendéglátóink barátságos kedvessége hamar közvetlenné oldotta a hangulatot. A szép szőttesek és varrottasok, a falon a festmények Hajni néni választékos ízléséről, szépérzékéről árulkodnak. A jó meleget sugárzó fehér csempekályhát is a szép kék díszítéssel ő tervezte. Az asztalkán a Szabadság aznapi száma, már átlapozták érkezésünk előtt. Megnyugtat az érdeklődésünkre adott válaszuk, hogy a lapkihordó rendszeresen és idejében házhoz viszi az újságot, örvendünk, hogy hallunk jó példát is a kézbesítésről. Hiszen a lapterjesztés jó ideje szinte állandó napi problémát, nehézséget jelent a szerkesztőségnek. Az újságot egyrészt a posta terjeszti, és a vállalat évek óta bizonytalan meg változó működése, az alkalmazottak folytonos cseréje miatt sem az előfizetések begyűjtése, sem az újságok rendszeres kézbesítése nem garantált. Másrészt magánlapterjesztő révén juthatnak hozzá a laphoz az olvasók, több ilyen vállalkozó csődje után jelenleg egy cég próbálja meg cseppet sem könnyű körülmények között házhoz vinni az újságot, hiszen a munkaerőhiányt itt is megsínylik.

- Minden nap elolvassuk az újságot – kezdi a beszélgetést Finta Hajnal, Hajni néni. És valóban a gyakorlott olvasó megfigyelésével magyarázza, hogy tetszik neki a lap összeállítása, miszerint az első oldalon a legfontosabb helyi és országos híreket szoktuk megkezdeni, röviden összefoglalni. De elégedett a további oldalakkal, a politikai magyarázatokkal, gazdasági témájú anyagokkal is, szerinte minden fontos meg közérdekű témát megtalál az újságban, sőt, a napi horoszkópot is elolvassa, amivel biztosan sokan úgy vannak, ha hisznek benne, ha nem. Értékelte azt is, hogy nem érez semmilyen téren részrehajlást, hogy például bármelyik vallási felekezetet esetleg előnyben részesítené az újság, hiszen mindenkiről megtalálja a fontos híreket, beszámolókat.  Hallgatnak rádiót is, tévét is néznek természetesen, de a szó elszáll, az írás megmarad – mondja, és persze, hogy ez megnyugtatólag hat annak, akinek az írás a munkája. Nem meglepő egyébként ez a fajta érdeklődés részéről, hiszen a szülei is rendszeres újságolvasók voltak, már gyerekként hozzászokott a napilap jelenlétéhez otthonukban, a fontosnak és érdekesnek talált cikkeket kivágták a lapból, ezek mára megsárgult lapjait meg is őrizte.             

Finta Gyula egy latin mondást idéz: verba volant, scripta manent – a szó elrepül, az írás megmarad. Ezt akár mottóként is értelmezhetnénk. Mert így igaz, ahogy a tanár úr is folytatta magyarázatát, hogy az újság megmarad, amit ellenben látunk, hallunk az elszáll, eltűnik. Az újságot pedig elővehetjük bármikor. Érdeklődését a közélet iránt Finta tanár úr sem vesztette el, és újságolvasóként ő is elégedett azzal, amit megtalál a lapban. Őt például érdekelte, hogy az új Orban-kormány hol és kiket váltott le a prefektusok meg helyetteseik közül, és a részletes felsorolást megyénként és településenként a Szabadságban találta meg. Követi – szintén a lapban megjelent híreken keresztül -, hogy mi történik az Európai Unióban, ennek szervezeteiben, milyen témában üléseznek, milyen határozatokat fogadnak el. Érdeklik, végzettsége folytán is, a tudományos jellegű hírek, ezen a téren nagy megelégedéssel követte az idei Nobel-díjasok ismertetését, és főleg az Erdélyben megszervezett magyar tudománynapi rendezvényekről szóló beszámolókat, amelyek igazán részletesek, kimerítőek voltak – mondja elismeréssel. Koruk miatt már nem tudnak elmenni, részt venni az eseményeken, ezért is nagyon fontos számukra, hogy az újságból tájékozódjanak.

Beszélgetünk, ismerkedünk közben. Finta Gyula Tordán született 1926. március 27-én. A nap azért is különleges, meséli, mert az ő születésének napja a feleségének névnapja – Hajnal. És akkor még nem, de ma már színházi világnap is március 27, teszi hozzá. Az elemi osztályokat Tordán végezte magyarul, majd a líceumot is, de azt románul, mert 1920 és 1945 között nem volt magyar líceumi oktatás a városban. Csak 1945 után, a Groza-kormány idején nyílt lehetőség arra, hogy beindítsanak egy magyar nyelvű líceumi oktatást is, majd idővel egy osztályból lett kettő, aztán négy, és ma már a Jósika Miklós Elméleti Líceummal büszkélkedhet Torda magyarsága, hiszen nagyszerű eredményeket mutathatnak fel. Egyetemi tanulmányait a Bolyain végezte 1945 és 1950 között, abban az évben volt az első államvizsga, a végzősöket pedig elhelyezték. Neki szerencséje volt, mert Sepsiszentgyörgyre került, a nagy múlttal és hagyománnyal rendelkező  Székely Mikó Református Kollégiumba, ahol öt éven át tanította a reál osztályosokat. Kolozsvárra 1955-ben került vissza, amikor megnősült, itt pedig a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban oktatta a matematikát 31 éven át, 1986-os nyugdíjaztatásáig. Hiszi, hogy az a 36 év, amit pedagógusként ledolgozott, a munka, amit kifejtett, nem volt hiábavaló, ugyanolyan maradandó értékű alkotás, mint más szakterületen. – A kertész életét szenteli kertje gondozására, szépítésére és munkája eredményét látja benne. Az író könyveit hagyja örökségül az utókornak. A festőművész az alkotásai révén teremt maradandót. A tanár a tanítványaiban, azok munkásságában, gondolkodásmódjában, életvitelében él tovább, és látja munkásságát. Lehet-e ennél teljesebb és sikeresebb az élet? – jegyzi meg nem is annyira kérdésként, mint inkább összegzésként.

Tanár házaspárral beszélgetve az is szóba kerül, milyenek a mai fiatalok, mitől jobb vagy nehezebb ma a pedagógusok élete, munkája. Finta Gyula régóta nem tanít, ezért csak ismerősei révén alkothat képet a mai oktatásról, iskoláról. – Nagyon panaszkodnak ma a tanárok, hogy általában hiányzik a tisztelet. Nekem a 36 év tanítás alatt soha nem volt problémám, egy alkalommal pofoztam meg egy diákot – meséli. Azt fontosnak tartja, hogy a pedagógus próbáljon hozzátenni a diákok személyiségfejlődéséhez, arra törekedjen, hogy előadásai érdekesek legyenek, a diákok ne unják az órákat, tudja lekötni a tanár a figyelmüket. Matematikát tanított, ami nem tartozik sem a könnyű, sem a kedvelt tantárgyak közé. Tanítványainak mindég mondta, hogy a matematika olyan, mint a szépasszony: állandóan udvarolni kell neki, mert ha nem, akkor elhagy… Ezt persze úgy kellett érteni – magyarázza -, hogy állandóan tanulni kell, sok példát megoldani, máskülönben hamar lemarad az ember. Vitathatatlan szakmai elégtétel számára, hogy harminc évig vezette a matematika katedrát, emellett a magyar matematika szakos egyetemi hallgatóknak a pedagógia gyakorlatát, tíz évig a magyar tanárok pedagógia körét, közben megszerezte a kettes majd egyes tanári fokozatot, továbbá éltanárnak is választották szavazás alapján.

Érdekes, mondhatni furcsa páros: egy matematikus és egy képzőművész. Két különböző pólus, és ha nem is minden esetben, mégis jól megvannak egymással – kapcsolódik a beszélgetésbe Hajni néni. Állítását az eddig együtt leélt 64 év is igazolja. Majd ő emlékezik pályakezdésére. Kolozsváron a Mariánumban végzett 1948-ban, és ma is hálás iskolájának. Az apácák mellett szigorú, de tartalmas életük volt, nagy gondot fordítottak nevelésükre, személyiségük fejlesztésére. Akik betartották az ottani rendet, azoknak nem volt soha problémájuk – hangsúlyozza. Egyedüli gyerekként a szülei is szigorúan felügyelték. A képzőművészeti egyetemre iratkozott, a középiskolából oda irányították, mert gyerekkorától szeretett rajzolni. – Leonárda nővérnek nagyon tetszettek a rajzaim, díszoklevelet is kaptam – emlékszik vissza. Majd hátramutat a falra, ahol még érkezésünkkor megcsodáltam a tekintetet vonzó hatalmas festményt. – Ez a diplomamunkám, magyarázza. A tanítás a kommunizmus éveiben zajlott, és a témafeldolgozásnál feltétel volt, hogy megjelenítsük valamilyen formában az osztályjelleget. Hát én a város és falu kapcsolatában erre a szüretelésre gondoltam, leszedik a szőlőt és a városba küldik, meg egyúttal a viseletbe próbáltam népies jelleget is belevinni. A munkám egyébként goblen tervnek készült, meg is lehetett volna szőni – meséli Hajni néni. De nem volt szerencséje, mert mielőtt a képet befejezte volna lebetegedett, és arra sem volt lehetősége, hogy az akkori kiállításon, 1950-ben bemutathassa a diplomamunkáját. Tanulmányai elvégeztével egy véletlen folytán – ismerőse hívta fel a lehetőségre a figyelmét – a kolozsvári magyar színházhoz került jelmeztervezőnek, ahol 15 évet dolgozott és 75 színdarabnak a kosztümterveit készítette el. Nem volt egyszerű, hiszen egy darabra 20-25 tervet kellett készíteni, akár azt is mondhatnánk, hogy ez megfelelt 75 kiállításnak. Aztán megszüntették a jelmeztervezői állást - ma már a díszlettervező foglalkozik ezzel is -, és akkor került a Brassai-líceumba tanítani. – Szép volt, hálás vagyok a sorsnak. Mindenben a legfontosabb az egészség, hogy bírjad és tudd csinálni a maximumig amit felvállaltál – mondja Hajni néni.

A Finta házaspártól a várakozás örömében váltunk el, fiúkat várják haza. Kívánunk nekik jó egészséget, és hogy még sokáig leljék örömüket a Szabadságban.     

Borítókép: a tanár házaspár otthonában, a falon Finta Hajnal festménye (Rohonyi D. Iván)

 


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

VIDEÓ – Szigorú közúti ...
Hova fordulhat fogorvosi ellátásért?
Hétfőtől folytatják a fertőtlenítést

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ