Áhá!

Áhá!
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökének legutóbbi évösszefoglalóján a teljes brüsszeli apparátus ukrajnai színekbe öltözve tiltakozott az ukrán demokrácia elleni orosz agresszió ellen. Ha a giccs határát súroló színpadias külsőségektől eltekintünk, joggal. Oroszország tényleg megbocsájthatatlan hibát követett el, amikor hadüzenet nélkül megtámadta Ukrajnát. S ez akkor is igaz, ha Oroszországot a NATO jó ideje provokálja.

Nem fér hozzá kétség: Oroszországnak, ha a nemzetközi világrend valóban demokratikus alapokon nyugodna, késedelem nélkül ki kellene vonulnia Ukrajnából, s a nemzetközi szervezetek segítségével kellene megoldást keresnie Ukrajnával szembeni problémáira. Más kérdés, hogy erre korábban több kísérletet is tett. Sikertelenül. Az ukrán nyelvtörvény ellen Oroszország az európai intézményeknél is tiltakozott, de beadványára választ sem kapott.

Ismétlem, ez sem mentesíti az agresszió vádja alól.

Vannak azonban meggondolkodtató tények. Keddről szerdára virradóra ugyanis az Alijev-dinasztia által uralt, közismerten diktatórikus Azerbajdzsán seregei hadüzenet nélkül lerohanták a (de facto) az Örményköztársaság részét képező (s 80 százalékban tényleg örmények által lakott) Hegyi-Karabah Köztársaság (de jure Azerbajdzsánhoz tartozó) területeit, s Hegyi-Karabahon túlmenően Örményország fontos katonai támaszpontjait is elfoglalta, ahonnan szemmel tarthatja a dél-örmény területeket is. Sőt a kommunikációs vonalakat is felügyelete alá helyezheti.

Ez a támadás a két ország utóbbi évtizedeinek történetében is a legsúlyosabb összecsapásnak bizonyult. Villámháborúban 100 örmény állampolgár és 45 azerbajdzsáni katona veszítette élettét. Ami - lévén,​hogy az örmények alig vannak többen, mint amennyien mi, erdélyi magyarok még nemrégen is voltunk - súlyos érvágás.

A térségben a legutóbbi 2020-as összecsapást követően az orosz hadsereg töltötte be a békefenntartó szerepét a Független Államok szövetségének képviseletében. Az azerieket a szomszédos, hagyományosan örményellenes diktatúra, Törökország (mint NATO-tag) fegyverezte fel, sőt az előző háborúban „önkéntesekkel” is támogatta.

Az agresszióra – melyet érdekes módon csupán az indiai diplomácia nevez nevén –az oroszok ukrajnai háborújának újabb keletű kudarcai teremtettek lehetőséget. Az oroszok ugyanis közvetlenül immár nem siethettek az örmények segítségére. A feladatot kénytelenek voltak a biztonsági garanciákat vállaló Független Államok Szövetségének többi tagjára hárítani. Akik a kis ujjukat sem mozdították…

Az örmény miniszterelnök kapkodhatott fűhöz-fához. Putyin után felhívta az amerikai külügyminisztert, Anthony Blinkent, aki az ellenségeskedések beszüntetésére szólított fel. Majd (a látszat kedvéért) politikai delegációt küldött Örményországba. Macron megígérte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé viszi az ügyet… A feleket Charles Michel, az európai Tanács elnöke is fogadta és megpróbált békességet teremteni. Az azerbajdzsániak azonban nem hajlandóak a karabahi vörös vonalat messze túlhaladó hódításaikról lemondani. Egyebek közt egy Törökországgal közvetlen kapcsolatot teremtő,már korábban meghódított Nahicseváni-enklávé megtartásáról sem. A tárgyalások eredménytelenül záródtak. (Igaz, csütörtökön Örményország kénytelen volt elfogadni a fegyverszünetet…)

Ami azonban valóban figyelemre méltó, hogy sem az Amerikai Egyesült Államok, sem az Európai Unió még kilátásba sem helyezte, hogy befejezi Azerbajdzsánnak szánt katonai szállításait, még azoknak a technológiáknak az exportját sem, melyek korszerű fegyverek előállítását tehetik lehetővé. A NATO sem szólította fel a NATO-tag Törökországot (mellesleg egy másik kisebbségellenes, a demokrácia csaknem minden szabályát megsértő államot), hogy elhatárolódjon szövetségesétől. Európa még a katonai partnerségre vonatkozó szerződés felbontását sem helyezte kilátásba… Senkinek eszébe sem jutott, hogy esetleg zárolja az azerbajdzsáni diktatúrát működtető Alijev-klán külföldi számláit és ingóságait.

A nyugati sajtó sem csinál nagy ügyet az esetből. Az Örményország, Azerbajdzsán (és részben Törökország) közti biztonsági tárgyalások hangnemét – amint arról a kis példányszámú Nemzetközi Politika és Társadalomcímű német hetilap, az IPG beszámol – olyan kényszerek és nyomásgyakorlás határozta meg, mely egyértelműen Azerbajdzsán érdekeit szolgálja. Baku ellen irányuló szankciók, jogi lépések, vagy akárcsak figyelmeztetések sem hangzottak el, s feltehetőleg nem is fognak.

Hogy miért?

Egyrészt azért, mert az azeri médiumok és szakértők a nyugati nyilvánosságban olyan narratívát terjesztenek, hogy Azerbajdzsán egy újabb frontot nyit Oroszország ellen. Ily módon akar rokonszenvet, vagy legalábbis közömbösséget kiváltani. A jelek szerint teljes sikerrel.

De van tényleges ok is, mely miatt a demokráciáért és a jogállamért aggódó európaiak nem akarnak újat húzni egy sötét diktatúrával, s könnyfakasztóan szépséges emberbarát és demokrata lózungjaik dacára a globálisan feltörekvő autoritarizmusok oldalára állnak. Azaz szemrebbenés nélkül elárulják azt a „szabályokra alapozó demokratikus világrendet”, melynek védelmében saját államaikat is képesek recesszióba sodorni.

S ez nem egyéb, mint a földgáz. Annak, aki nem tudta, vagy az előbbiekből nem jött volna rá, végre elárulhatom, az undorító azeri diktatúra voltaképpen egy szeretetre méltó földgáz-nagyhatalom. Ezért vitáznak az unió fórumai inkább a lengyel és a magyar demokrácia sötét foltjairól és hallgatnak az azeri agresszióról…

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

A Mandineren találkoztam egy különös szöveggel, melyről aztán kiderült, hogy voltaképpen a mi Parászka Borókánk blogjáról került a lapba. Hogy miként, érdektelen. Annál érdekesebb a szöveg. A blogon cím még nincs, de a kezdő mondat („Huszonkilenc másodperc”), mint bizonyos költőknél, akár címnek is tekinthető. A Mandineren aztán beszédesebb cím is születik: A szégyen útja.
Máskép(p)
Máskép(p)