Ady Erdélye és Erdély Adyja
Vissza

Ady Erdélye és Erdély Adyja

„Miért érdemes újra olvasni Adyt?” Tamás Attila dilemmájára számtalan megközelítésű válasz adható. Az egyik lehet az, hogy aki a magyar történelemben a Trianon fogalmaként beágyazódott nemzeti sorsforduló, az oda vezető út, a folyamatok láncolata iránt érdeklődik, nem elegendő egyszer elolvasnia Ady Endre versben kigyöngyözött gondolatait és lényeglátó, váteszi publicisztikai írásait, hanem újra és újra tanulmányoznia kell azokat, mint az említett időszak szépirodalmi nyelvezeten megfogalmazott fontos történelmi kor- és kóriratait.

A 19–20. század fordulóján jéghegyként kicsúcsosodott magyar belpolitikai visszásságok, a társadalmi életben jelentkező anakronizmusok, a nemzetiségi politika figyelmen kívül hagyott vészjelzései mind-mind kipellengérezhető témát jelentettek a Várad szellemi magaslatából vizsgálódó fiatal újságírónak. A politizálás nem is igazán a költő, inkább a publicista Adynak volt az igazi lételeme. Az életében kapott bírálatok halála után – főleg Trianon árnyékában – megsokszorozódtak, felerősödtek. Nagyrészt azt vetették utólag is a szemére, hogy szabadelvűekkel, szabadkőművesekkel, zsidókkal és szocialistákkal volt erős szellemi kötödésben. Az 1920 után kialakult történelemszemlélet, a Horthy-korszak eszmei alapvetésének egyik meghatározó személyisége, Szekfű Gyula történettudós nem kevesebbet állított Ady Endréről a Három nemzedék címen megjelent munkájában, minthogy „politikailag teljesen analfabéta” ember. Valószínűleg elengedte a füle mellett – többek között – Adynak a Beszélgetés egy szekfűvel [sic!] versében megfogalmazott nemzetfilozófiai alapvetését: „Míg nem jöttem, koldusok voltak, / Még sírni sem sírhattak szépen. / Én siratom magam s a népem.”

Ady Endre költészetének, újságírói munkásságának, publicisztikai tevékenységének, politizálásra hajlamos habitusának középpontjában Magyarország jövője, a magyarság sorskérdése állt. Saját megfogalmazásában: „Stílusom és költészetem az én életem és becsületem –, de magyarságom: az apostolságom és hivatásom.” Ahhoz, hogy ne csak a barátaiból és tisztelőiből álló váradi bodegában vagy a Nagyváradi Napló olvasói előtt legyen a figyelem középpontjában, ismertséget, minél szélesebb körű nyilvánosságot kellett szerezzen magának. Veres András Szempontok Ady „depolitizálásához c. tanulmányában fogalmazta meg, hogy „ő az első irodalmunkban, aki nemcsak ambicionálta, de képes is volt előidézni saját kultuszának kiépítését. [...] A menetrendszerű botrányokozás részben a figyelem fölkeltésének eszköze volt.”

Napjainkban a közfigyelem felkeltésére már nem lenne szüksége botrányra, nevének elterjedtségével is meg lehetne elégedve, a magyar irodalmi kánon örökre beleégetett része lett és marad. Életműve ismertetésében középpontba kellene helyezni gondolkodásmódjának alapvetését: erdélyiségét, a „hepe-hupás" Szilágyságból való származását és Erdélynek világlátásában játszott szerepét. Idővel, amikor Ady alakja végleg megszabadul minden efemertől, még a mítosztól is, erdélyisége nagyon fontos szín lesz a magyarság spektrumában – mondhatnók szinte idézőjelben, Szerb Antal Ady Endréről írott egyik zseniális mondatát parafrazálva.

„Az oláh háború előtt három héttel és miatta már beteg voltam. S gondold el, miket láttam, éltem, beszéltem, vigasztaltam (hit nélkül), vendégeltem és sírtam itt, a földönfutók országútja mellett.Szenvedésem nem az idekötött emberé, de az emberé először és persze a magyaré, az erdélyié." (1916)

Meghatározó születésének szilágysági, érmindszenti színhelye. A szülőfaluja Ady-kúriáján elhelyezett emléktábla tervezője, Kós Károly így emlékezett az ünnepelt és róla elnevezett faluja kapcsolatára: „amíg csak élt, hűségesen hazajárt karácsonyra szülőfalujába, Érmindszentre, melyet úgy szeretett, olyan önzően őszinte gyermek módon, olyan fájdalmasan, ahogyan csak ő tudott szeretni. Azt a kicsi, eldugott, együgyű falut ott a Szilágyszélen.” Érmindszent – nagyobb társaihoz hasonlóan – a világ haladásáról tudomást nem vevő, visszamaradt állapotban vegetált: „Péter bátyám, földim és atyámfia, azt magyarázta egyszer nekem sokáig, hogy a régi Partium: legváltozatlanabb szöglete a világnak” – emlékezett a kis település Váradon élő szülöttje.

Hogyan lehetne hangsúlyozottan erdélyi tudata annak, aki a természetes földrajzi és etnikai határaival kijelölhető Magyarország és történelmi Erdély köztes vidékén, a Partiumban született? „Mi csak olyan erdélyszéliek voltunk, a Partium egy része, Sylvania, a Szilágyság, büszkébbek, kényesebbek, mint Transsylvania, mégis Erdélybe vágytunk" – adta meg a választ Ady Endre. Ahogyan rejtélyesen, de határozottan megfogalmazta, „Sejtelemösvények vezetnek keresztül a Királyhágón” – Erdélybe, az Áprily Lajos szerkesztői manifesztumában megfogalmazott világfigyelő tetőkre, ahonnan Ady „mélyen" beláthatott Európába. A nagy múltú zilahi Wesselényi Kollégiumban mindent megtanult, az országnyi szülőföldjére vonatkozó tudnivalókat is: „Elpirulok a magam látszó romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van.”

Jelentős argumentum Nagyváradnak a régióban játszott gazdasági, kulturális és hadászati szerepe. A tétel Márai Sándor megfogalmazásában: „Erdély mindig azé volt, aki Váradot bírta. […] Ez már az Alföld. Minden más, az emberek modora is: másképp magyar, mint Erdélyben. Egy árnyalattal szótlanabb, egy félhanggal udvariasabb, amivel nem mondom azt, hogy szívélyesebb is. Igen, ez a város tehetséges. Nem véletlen, hogy a század elején itt kezdett pezsegni és erjedni sok tehetség, az új magyar irodalom."

Ady tehetségének pezsgésében és erjedésében Nagyvárad nemcsak irodalmi vezérállomás. Önnön húsából és véréből kiszakadó, önnön testének és idegrendszerének áldozatbemutatásából megszülető manifesztum-verseiben, kiáltvány-szerű írásaiban kérte, szerette, támadta, gyűlölte a magyarokat a világ változásainak tudomásul nem vételéért és ahhoz alkalmazkodni való nem tudásáért. A kereszt(y)ény Magyarország a Millennium eufóriás hangulatában megfeledkezett arról, hogy annak megünneplésére éppen az ezer esztendővel korábban tűzzel-vassal végrehajtott változtatások adtak lehetőséget. Szent István csak úgy tudta a jövőnek átmenteni népét, ha az ősi táltoshit helyett könnyel és vérrel beintegrálja a kereszténységbe. Valami effélét képzelt el Ady Endre is: a második ezer év érdekében újra, de vérontás nélkül egyesíteni a magyarságot saját korszaka Európájával, abszurdnak tetsző módon a szabadelvűek, a szabadkőművesek, a zsidók segítségével, akik akkor még a magyar kultúrához tartozónak vallották magukat. Ahogyan Ady megfogalmazta: „Én például a kozmopolitának kiáltott Nagyváradon kezdem hinni, hogy minden kis népnek sovinisztának kell lennie s egyetlen lehető magyar politika a kultúrállam kiépítése ugyan, de a magyar fajta teljes diadalra juttatásával. Ez persze nem azonos sem a klerikális hajlandóságú magyarok nacionalizmusával, sem a debreceni szittyák vadmagyarságával. Inkább valami összepárosítása Bánffy Dezsőnek, az erdélyi kálvinistának s Vázsonyi Vilmosnak, a nagyon rettegett terézvárosinak." Jövőképében nemzetének kiemelt, szakrális szerepet szánt. „Minekünk rangunk a tudás, politikánk az egyenlőség, vallásunk a magyarság legyen.”

Erőltetett összehasonlításnak tűnhet, és valóban nem is lehet a két történelmi személyiséget – egy szentet és egy profánt – egymás mellé állítani, pusztán a gondolkodásra csábító, bizonyos szempontból hasonló történelmi helyzet az oka, hogy felmerülhet az elképzelés, ezer esztendő különbséggel vajon nem kényszerítő körülmények közé került-e ismét a magyarság. A történelmi helyzetekben mindig költők álltak a nemzet élére és mutatták az utat, ahogyan azt a Petőfi Sándor és Reményik Sándor közötti időszakban Ady tette.

Ady Endrének mindig bensőségesebb lett a hangja, ha Erdélyről esett szó. Arról az Erdélyről, amely „odakapcsolta magát Európához, lelkébe engedett mindent, ami jött, s produkálta a legmerészebb s legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat. A nagy Kulturvolk a Rajna mentén még égette a zsidót, a dominikánus vérebek csaholtak mindenütt Nyugaton. Erdélyben agg és primitív lelkű magyarok nem féltek circumcisiót kérni kóbor rabbiktól, s szinte Ázsia szélén egy kis ország akadt, mely ki merte mondani, hogy az embereknek hite pedig az ő maguk dolguk”. Az egyik legnagyobb katolikus költő, a „poéta angelicus", Dsida Jenő így fejezte ki egyetértését: „A humánumot, vox humanat csak Erdély levegőjében lehet úgy fölszippantani, mint Ady halló fülei és érzékeny lelke beitták." Ez a tisztelet jele az előtt a terrénum előtt, melynek lakói évszázadok óta szorgalmas méhecskék módjára hordták a hazai kaptárokba a legújabb stílust, a legfrissebb tudományos tételt, egy szóban kifejezve: a mindenkori műveltséget. Ady szavaival: „Erdély, a régi Erdély mindig magyarabb és sokkal európaibb volt, mint a nyolcfelé osztott és béna Magyarország, Kazinczy fejében süröghettek a nagy nevek: Dávid Ferenc, Bethlen, Apáczai Csere, Bolyai, Wesselényi stb. Nagy névsor lenne, de elég ennyi, hogy egy csodálatos, alig érintett titok fátyolához jussunk. Erdély, amely büszke, szabad államként tárgyalt Angolországgal, Franciaországgal, Svédiával, Hollandiával, Lengyelországgal, a birodalmi császársággal, természetesen az ottomán birodalommal, magyar gyújtólencséje volt minden európai kulturális sugárnak.”

Erdély mindig a különböző népek együttélésének földje volt, ahol az ott lakók felvérteződhettek a politikai realizmus, a másság elfogadásának képességével, átélhették a tolerancia ajándékának jelentőségét. A magyaroknak a románokkal való együttélés mikéntje volt a legfontosabb, mert egyes helyeken már a 20. század elején túlszárnyalták a magyarság lélekszámát. „Érmindszenten vagyok megint, drága, nagyon oláhosodó, nemes kis érmelléki falumban” – írta Ady 1913-ban. Ugyanilyen jellegű mondatot fogalmazott meg Nagyvárad kapcsán is. „Ez a város magyar város, modern város. De végvár. Falait az erdélyi román tenger mossa.”

Ady Erdély jövőjét illetően két lehetőséget tudott elképzelni. 1903-ban, az Egy premier c. írásában így fogalmazott: „Dákórománia őrültség. Fantom a Nagymagyarország is. Az azonban valóság, hogy itt élnünk kellene. Csináljunk hát lehetőséget és módot az életre. Csináljunk egy tűrhető Magyarországot. Ez közös érdek.” Elképzelését később az Ismeretlen Korvin-kódex margójára c. himnikus vallomásában bővebben kifejtette. „Szegény Nagy-Magyarország, talán sohasem is volt, csak Erdély volt mindig, Transsylvania, Erdőelve, Szilágyságon túl. Mi pedig, ha megyünk, visszafelé megyünk. Mit keressünk? Hol keressünk? Úgy gondolom, meg kellene próbálni Kazinczyval Erdélyből kiásni, ha élt, s megtermékenyíteni, megszaporítani azt a magyar típust, mely nem medve, holott Erdélyben több a medve. [...] Talán – higgyünk. És keressünk. Valahol. Akárhol. Erdélyben? Erdélyben.”

1915 júliusában végre megvalósíthatta régi vágyát, rövid utazást tett „bölcsőhelye körül”. A személyesen megtapasztalt élmények hatása alatt lelkileg még jobban összeforrott szűkebb szülőföldje Királyhágón túli folytatásával. A Lenn, Erdély földjén címen ismert írásában tette a legforróbb vallomást szellemi–politikai Édenkertje iránt. Nemzeti imaként ismételhető fohászt fogalmazott meg: „Erdély, te Magyarország vagy, s ha Magyar-országra van még szüksége a Földnek, te megmaradsz nekünk.”

Élete delelőjén, zaklatott élete nyugvópontján, felesége, Boncza Berta oldalán, testi és lelki kielégülése beteljesedésekor következett el féltett világa összeomlásának első figyelmeztető jele: az 1916-os román betörés. Sokáig fogalmazhatta magában a nyolcsoros verssé érlelődött súlyos gondolatokat, melyeket a megrázó élmény után öt hónappal jegyzett be a Vér és arany verseskötetébe: „Én láttam a futó Erdélyt / Majdnem ájultan s tehetetlen, / Éreztem már a Rém sok iszonyát, / De sohase keservesebben: / Mintha fajtám fölött / Húzták volna a halál-harangot / S mintha én is a bűnösök / Millióihoz tartoztam volna.”

Mennyi szenvedést láthatott felesége édesapjának csúcsai kastélya teraszáról és ablakaiból, ha lepillantott a Kolozsvárt Nagyváraddal összekötő országútra, melyen „a futó Erdélyt” kellett néznie. A megélt tragédiáról szeptember 29-én írt levelében tudósította Fenyő Miksát: „Katonákat, menekülteket vendégeltem, s félig megőszültem. Aludni, enni nem tudok, lerongyolódtam teljesen. [...] Jöttek új dolgok, szörnyűségesek, s igazán azt hiszem, hogy ti Pesten nem is sejtitek, mi történt.” Öt nap múlva öccsének írta és küldte el a következő mondatokat: „Az oláh háború előtt három héttel és miatta már beteg voltam. S gondold el, miket láttam, éltem, beszéltem, vigasztaltam (hit nélkül), vendégeltem és sírtam itt, a földönfutók országútja mellett. [...] Szenvedésem nem az idekötött emberé, de az emberé először és persze a magyaré, az erdélyié." A román invázió mindenkit megrendített, végre gondolkodásra késztetett. „Csóválgatták a fejüket magyar urak, székely urak – megesik még, hogy igaza lesz annak az Ady Endrének” – emlékezett Szentimrei Jenő, a monarchia dalos kedvű, egykori főhadnagya. „Ha nem jön közbe a háború – tette hozzá – Csucsa kedve szerint való erdélyi emberré asszimilálta volna a Partium szülöttjét, Zilah és Nagyvárad neveltjét.”

Erdély egyre súlyosbodó időszakaiban eszébe kellett jussanak Adynak szülőföldjére vonatkoztatott váteszi sorai, melyeket még 1905-ben vetett papírra Se treasca címen. „Odakünn Havas-elvén, az ifjú román királyság már spiritualiter be is kebelezi a bekebelezendőket. Egészen a Tiszáig talán. [Kiemelés tőlem S. P.] Közeleg a Világtörténelem régen megígért pillanata. És Románia készen áll a nagy pillanatra, mely Traján császár fiait felkelti az ázsiai csorda igája alól. A tudós etnográfiai társaság pedig Carol király védnöksége mellett jelenti ki, hogy Nagyvárad Oradea Máre s Érmindszent Mencenta.” Egészen a Tiszáig talán – ismétlem fogvacogva Ady sorait, mai történelmi ismereteink teljes vértezetében. Eszébe villant-e 1912-ben fogant aggódása – S ha Erdélyt elveszik? –, melyben kristálytisztán vizionálta az 1918-ban elkezdődött folyamat 1920 utáni betetőzését: „Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál?”

Ady Endre gondolataiban mindig együtt élt, együtt lélegzett a szűkebb hazájának vallott Erdéllyel. Amint szülőföldje a jövőt lázas betegen is tisztán látó Ady számára elveszett, neki is meg kellett halnia. Erdély jövendő sorsa miatt szenvedett, elvesztése feletti fájdalma zaklatta fel végzetesen, mert látta a „Napkirály földjének” leendő sorsát. A magyarság sötét jövőjének előérzetében önmagát ostorozta, mint a flagellánsok, egy sorsszerű napon letépte még Bibliája fedelét is, ennek dacára a hitetlennek kikiáltott költőn jelentek meg a stigmák.

Az 1920-as Metamorphosis Hungariae – s benne a Metamorphosis Transilvaniae – megvalósításának ára volt-e túl nagy az elért eredményhez vagy éppen eredménytelenséghez képest?

„Késik a halálod” – fogalmazott találóan Sütő András közös költőfejedelmünk, Ady centenáriumán, születésének századik évfordulóján. Földijei tudják csak ilyen találóan kifejezett szeretettel körbe rajongani tanítómesterüket. Ahogyan a hasonló jellegű felszólítás – „Légy már legenda” – megszólítottja, Dsida Jenő tette. „Nekünk, erdélyieknek különös jelentőséggel bír az a tény is, hogy Ady Erdély szülötte.” Földrajzilag predesztinált születése tényéből fakadható igazlátásához és láttatásához szükséges képességének az előző generációk tájékozódási képessége lehetett az alapja. „Tudja meg mindenki, hogy a mi összes érdemünk a múlt, melyhez olyan hűtelenek lettünk...” – írta egy újságcikkében, majd a Végtelen történet c. novellájában: „A históriát megvetik a ma emberei, s a história, a múlt, hidegen fatális kegyetlenséggel mosolyogja meg a mai emberek beteg dölyfét. Azért mégiscsak a história, a múlt kormányoz bennünket, ha mi ki is nevetjük a múltat. Építi a jelent, s rajzolja a jövőt.” Megtagadhatatlan a múlt, mert nincs nélküle sem jelen, sem jövő.

Az olvasók nemcsak az erdélyi verselő zsenit szerethetik és tisztelhetik Ady Endrében, különösen nagyra értékelhetik, hogy felismerte szülőföldje jelentőségét a történelemben, valamint a művelődéstörténetben, kultúrában játszott szerepét. Verseiben és prózájában, novelláiban és publicisztikájában igyekezett átadni azt a sajátos, csak erre a földrajzi terrénumra jellemző fájdalmasan szép, de három helyett egy lábon álló világlátást, melyről transzilvanizmus (erdélyi gondolat) címszó alatt számtalan vallomást olvashat a művelt világérdeklődő embere a barokk Apor Pétertől a praeraffaelita Kós Károlyig.  

A „másik haza” mindenkori leszármazottainak fel kellene végre ismernie Ady Endre életművének jelentőségét. Ha elég érettnek érzik magukat hozzá, elvégzésre váró feladatuk lenne, hogy megfeleljenek Szerb Antal egykoron megfogalmazott és azóta sem visszaigazolt elvárásának. „A Trianon utáni húsz esztendő szenvedései a magyarságot is megérlelték a mélyebb öneszméletre, képessé tették arra, hogy az Ady rajzolta képben felismerje önmagát és egyben Ady példaszerű magyar voltát is.”

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Díjat nyert a Házsongárdi séta című ...
Mit gondol Meleşcanu a volt főnökéről?
Iohannis: sok lesz a tennivaló a PSD ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ