A zászló mint nemzeti jelkép Erdélyben 1848-ban
Vissza

A zászló mint nemzeti jelkép Erdélyben 1848-ban

A nemzeti szimbólumok közül a legismertebbek közé tartozik a zászló. Általában mint állami jelkép jelenik meg, de nemcsak a nemzeti egység és szuverenitás, hanem a nemzeti önazonosság jelképe is. Története azonban nem nyúlik vissza hosszú évszáza¬dokra, hanem a modern nemzetek/nemzetállamok kialakulásához kötődik. A jelképek nélkülözhetetlenek a tömegek mozgósításában, képesek azonosulást kifejezni, rajongást kelteni és energiákat mozgósítani, így a zászlónak is erős közösségépítő funkciója van. Különösen érdekes ilyen szempontból az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vizsgálata, amikor széles tömegeket sikerült nagyon rövid idő alatt mobilizálni, ráadásul új politikai szimbólumok segítségével, amelyek közül kiemelt szerepet játszott a zászló. Annál izgalmasabb a folyamat, ha ez olyan soknemzetiségű terepen megy végbe, mint Erdély, ahol a nemzeti szimbólumok szintjén is ádáz harc dúlt 1848–49-ben. A zászló elterjedésében különben a 19. században Európa-szerte nagy szerpet játszott a nemzeti presztízsért és hatalomért folyó egyre élesebb verseny.

PÁL JUDIT

A zászló mint nemzeti jelkép megjelenése és használata Erdélyben viszonylag új keletű jelenség, tulajdonképpen az 1848-as forradalomhoz köthető. A zászló legfőbb nemzeti szimbólumként való elterjedésében Európa-szerte nagy szerepet játszott a francia forradalom, nem véletlen, hogy a legtöbb zászló a francia trikolór mintájára háromszínű lett. A magyar nemzeti zászló is 1848-ban rögzült, korábbi előzmények nyomán ekkor iktatták törvénybe, igaz, a törvény a nemzeti színeknek „ősi jogaiba való visszaállításról” beszél. A román piros-sárga-kék trikolór szintén az 1848-as havasalföldi forradalom alkalmával került használatba, állítólag a Párizsban tanuló román diákok használták először.

1848 előtt Erdély mindhárom rendi nemzetének – a magyaroknak, a székelyeknek és a szászoknak – volt külön pecsétje, az erdélyi fejedelemségnek pedig volt címere, amely mindhárom rendi nemzetet szimbolizálta. 1848 azonban szétzúzta a rendi kereteket, a rendi nemzetek helyét elfoglalták a modern értelemben vett nemzetek/nemzetiségek, és ezek szükségét érezték saját nemzetiségük szimbolikus síkon való megjelenítésének. A magyarok esetében az átmenet zökkenőmentesebbnek tűnik, hiszen itt a politikai elit biztosította a folytonosságot. Érdekes azonban a székelyek esete, akik hosszú történelmi folyamat eredményeképpen ekkor váltak „hivatalosan” is a magyar nemzet részévé. Ez szimbolikus téren abban is megnyilvánult, hogy nem használtak külön nemzeti színeket és szimbólumokat, hanem a magyart vették át. (Az egy másik kérdés, hogy napjainkban ez miért alakul másképp.)

A nemzeti színek kiválasztásában tehát az erdélyi magyaroknak volt a legkönnyebb dolguk, hiszen ők ezt „készen kapták”: részben már korábban megjelentek, a reformkorban szélesebb körben is ismertté váltak, részben pedig a pesti forradalom hírével együtt villámgyorsan terjedtek el. A bécsi és pesti forradalom híre március 20-án érkezett meg Kolozsvárra. Az egész város forrongott, tüntetések, falragaszok, gyűlések egymást érték. A kortársak beszámolóiban kitüntetett helyen szerepel a nemzeti színű kokárdák, zászlók megjelenése, ezeket „magyarhon színe”-ként említik. Ha azonban hihetünk a kortárs George Bariţiunak – a román nemzeti mozgalom egyik vezéregyéniségének, aki később megírta a korszak történetét –, akkor a forradalom kitörésének hírére vidéken az erdélyi magyarok körében is kezdetben zavar uralkodott, hogy milyen színeket kellene kitűzni. A forradalom kitörésének hírére a többségében magyarok által lakott erdélyi városokban is első reakcióként, mintegy a változások látható jeleként mindenhol megjelentek a piros-fehér-zöld zászlók és kokárdák.

A románok és szászok körében kezdetben még több volt a nemzeti szimbólumok körüli bizonytalanság. A magyar nemzeti szimbólumok megjelenése kihívást jelentett a román és a szász elit számára. A konfliktus kezdetben szimbolikus szinten zajlott, az önálló identitás megalapozásához minden csoportnak létre kellett hoznia a különálló, saját identitását kifejező szimbólumokat. A román elit Erdélyben nyilvánvalóan hátrányos helyzetben volt, hiszen a románok kívül maradtak a rendi nemzeti kereteken, a viszonylag kisszámú elit nagy részét a két felekezet – görögkeleti és görögkatolikus – papsága képezte. Az 1848 tavaszán kiéleződő versenyben nagyon gyorsan kellett nekik is saját szimbólumokat teremteniük, ha nem akartak lemaradni a versenyben. Magyar és szász példára ­az erdélyi románok körében is elterjedt a kokárdák, szalagok viselése, de a színek nem voltak megállapítva: használtak fehér-kék, kék-sárga és piros-fehér-kék színeket. Ezekkel mintegy hangsúlyozták a „negyedik nemzethez” való tartozásukat. Puchner generális, Erdély katonai főparancsnoka március végén még attól tartott, hogy a kokárdák a császár elleni ellenállás jelei, és a románok nyílt lázadását vetítik előre. Petru Dobra, a későbbi prefektus írta Zalatnáról 1848 április elején, amikor átküldött néhány román kokárdát Dévára a megyei közgyűlésre, „mely hogy valamennyibe különbözik az önök által látottaktól, magyarázatja az, hogy mi egyesülni [Erdély és Magyarország uniójáról van szó] akarunk, de csak úgy, hogy nemzetiségünkbe hagyattassunk meg, a zöld-fejér és veres szín magyar – a kék és fejér oláh nemzetiek lévén, mü oláh ifiak itten ezt viseljük, reménylem, elfogadják”, ha mégsem, akkor „jobb lesz semmi kokárdát föl nem tűzni, ez különben csak valami külső formalitás.” A románok önálló politikai tényezőként való megjelenését fejezte ki szimbolikusan a másfajta kokárda.

Hogyan jött létre a konszenzus, hogy melyek a „román színek”? A májusi balázsfalvi román nemzetgyűlésen még piros-fehér-kék zászló lobogott – ezt aztán nyilván a későbbi ábrázolásokban kegyes csalással átfestették. A gyűlést megelőzően a Nagyszebenben összegyűlt román vezetőknek a nemzeti színekről és zászlóról is dönteniük kellett. Az egyik szemtanú visszaemlékezéséből tudjuk, hogy ezeket a színeket a román népviselet alapján állapították meg. Az emlékíró Ioan Puşcariu állítólag már ekkor javasolta a piros-sárga-kék színeket – mint az erdélyi címer színeit –, de ezt azzal utasították el, hogy az aranyos bojtokkal a zászlón képviselve vannak Erdély színei is. Az előre elkészített nagy zászlót az új görögkeleti püspök, Andrei Şaguna szentelte fel, és a balázsfalvi gyűlésen a katedrális tornyára volt kitűzve. Az árbócon fekete-sárga szalag is lógott a Habsburg-ház iránti hűség jeleként. Alatta a császári fekete-sárga zászló volt kitűzve, a katedrális kapuját pedig két kép diszítette: az uralkodóé, Ferdinánd császáré és a római eredetet szimbolizálandó, Traianus római császáré. A románokat azonban igencsak meglepte, amikor a gyűlés után azzal gyanúsították őket, hogy orosz zászlóval tüntettek. Az erdélyi magyar liberális tábor néhány vezető személyisége ugyanis jelentést küldött a magyar kormánynak, amelyben szerintük a „legvilágosabb elválási szándék, nemcsak a hazától, hanem a birodalomtól” is abban nyilvánult meg, hogy az egyetlen osztrák zászló mellett számtalan orosz zászló lengett. A román vezetők hasztalan bizonygatták, hogy azt sem tudták, milyen az orosz zászló. Később – valószínűleg ennek hatására – már a sárga-kék színt kezdték használni, 1848 nyaráról erről vannak adataink.

A szászok között is kezdetben nagy volt a konfúzió. Különböző kokárdák voltak forgalomban: az osztrák fekete-sárga, a magyar trikolór, a szász „nemzeti” színek, a kék-vörös, sőt a fekete-vörös-arany német színek is megjelentek, de később a konfliktus elmérgesedésével már csak a fekete-sárga maradt, a többi eltűnt. Ez egyrészt tükrözi a szászok kezdeti megosztottságát, másrészt a szász elit pozíciókeresését, lavírozását a kiváltságőrzés, a császárhűség és a magyarokkal való kiegyezés között, illetve új identitásának dilemmáit. Kik is ők tulajdonképpen, kivel azonosulnak: szászok, birodalmi „osztrákok” vagy németek?

A különböző zászlók kifejezték a politikai meghasonlást a nemzetiségek között. A nemzetiségi kérdés minden más kérdést háttérbe szorított. A „német színek” megjelenése is jelezte, hogy a szászok Erdély Magyarországgal való uniójának szentesítése után egyre inkább kiábrándultak a Habsburgokból, és kezdetét vette a közeledés Németországhoz, ami aztán a dualizmus idején tovább erősödött. A szászok küldöttséget menesztettek a frankfurti német nemzetgyűléshez, és hangsúlyozni igyekeztek a kettős kötődést, amely egyrészt a német „anyanemzethez”, másrészt Erdélyhez, a „Vaterland”-hoz fűzi őket. A frankfurti parlamenthez intézett egyik felirat alapgondolata, amelyet a később Kolozsváron kivégeztetett Stefan Ludwig Roth szerkesztett, hogy a szászok egy keleti német előörsöt képeznek, és bár földrajzilag el vannak szigetelve az „anyaország”-tól, de a sajtó, az egyetemek, az emlékek és a jövőbeli remények által „Németországgal és Németország által élnek”. Amikor azonban állást kellett foglalniuk, 1848. október elején – a bécsi kormányzatból való kiábrándulásuk ellenére − a szászok is jóformán egységesen álltak ki az összmonarchia mellett.

Ahogyan szinte a semmiből jelentek meg a nemzeti színek 1848 tavaszán, éppen olyan gyorsan terjedtek el és vált általánossá a használatuk. A különböző zászlók hozzátartoztak a városok képéhez, jelképezték a megváltozott viszonyokat. Majdnem minden emlékíró kiemeli az új látványt. Erdélyben még a nyílt polgárháború előtt megindult a „színek háborúja”. A zászlók egyben a nemzetiségek szimbolikus térfoglalásának is kifejeződései voltak. A konfliktus valódi tétje az emberek politikai elkötelezettségének biztosítása volt. A nemzeti zászló nemcsak a szabadság, nemzetiség, jogkiterjesztés szimbóluma volt, hanem a másik nemzetiség számára fenyegetést is jelenthetett. Így élték meg a szászok és a románok 1848 májusában a kolozsvári országgyűlés alkalmával a magyar zászlók látványát. A túlnyomórészt románok lakta részeken a nemzeti jelképek megjelenése a magyarokat rémisztette meg.

Érdekes a fiatal főkormányszéki hivatalnok és későbbi honvédtiszt, Bisztray Károlynak a feljegyzése, aki 1848 nyarán Kolozsvárról utazott Fogarasra: „Ezen utazás arról volt nevezetes, hogy ahány városon mentünk keresztül, annyiféle színű lobogót láttunk lebegni a tornyokon. [...] A nemzetiségi és császári zászlók, mint az Unio ellen intézett megannyi protestáció tűntek fel előttem, s méltó haraggal és nagy elkeseredéssel töltötték el belsőmet.” Fogarason „csak a katolikus és református templom tornyán díszlett a háromszínű nemzeti zászló, ellenben a lutherán templom tornyán a veres-fehér, a görög-keleti templomén az oláh sárga-kék s a régi Apafi-vár délnyugoti legmagasabb tornyán a császári fekete-sárga lobogó van kitűzve. A görög-katolikus templom tornyára Serényi János akkori püspöki helynök nem engedte, hogy az oláh lobogó kitűzessék. Midőn én ezt neki, mihelyt együtt találkoztunk, hálás szavakkal megemlítettem, csak annyit mondott: »Hiszen Magyarországon vagyunk!«.”

A különböző felekezetek templomának tornyán lengő zászlók tehát egy-egy politikai nyilatkozattal értek fel. Nem hiába látta a magyar fiatalember úgy, hogy a román és osztrák, illetve német zászló „az Unio ellen intézett megannyi protestáció”, tényleg azok voltak, ahogy a fogarasi váron lengő lobogó a katonaság hűségét fejezte ki a császárhoz. Ahogy a magyarok ki akarták fejezni újfajta identitásukat, úgy a fenyegetve érzett románok és szászok is csak erre törekedtek.

Sokatmondó, hogy a nemzeti jelképek ilyen tobzódása idején fel sem merült egy közös erdélyi zászló használata. Sőt, amikor a hagyományos összetételű – azaz magyar többségű – erdélyi országgyűlés 1848. május 30-án megszavazta az uniót, szimbolikus gesztusként a falakról leszedték az erdélyi zászlókat, és kitűzték a Pestről hozott magyar lobogót. A kiélezett versenyben az erdélyi nemzetiségi elitek számára fontos volt a saját csoport identitásának erősítése, különösen a románok számára a nagyrészt frissen felszabadult paraszti tömeg nemzetiesítése.

1848 sajátos fordulópont volt Erdély népeinek történetében. A régi keretek hirtelen összeroppanása megrázkódtatást okozott. Ilyenkor még nagyobb szükség van a politikai szimbólumokra és rítusokra. Igazából Erdély mindegyik nemzetisége már egy ideje kifelé tájékozódott: vagy Bécstől vagy Pesttől várták a támogatást, illetve a megoldást. Mindegyikük egy-egy nagyobb nemzet részének érezte magát. A magyarok a Magyarországgal való unióban látták a megoldást, ezért ők a magyar nemzeti szimbólumokat vették át. Velük szembe azonban a szászok és románok sem a közös Erdélyt állították, hanem részben az osztrák színeket mint a császár iránti hűség szimbólumát, részben pedig a saját nemzeti színeiket mint saját nemzeti identitásuk kifejeződését. 1848-ban és utána is Erdély népei egymással szembefordulva keresték új identitásukat. Ahogy a zászlók különböztek, úgy az erdélyi identitás is széttöredezett, a nemzeti identitás felülírta a regionális identitást, pontosabban utóbbi csak a nemzeti identitások részeként jelent meg.

A szabadságharc leverése után a magyar nemzeti színeket és a zászlót is üldözték, majd csak a kiegyezést követően jelentek meg ismét a köztereken, hamarosan azonban megindult a többi nemzet jelképeinek kiszorítása. Az első világháború után, az újabb impériumváltást követően újrakezdődött a harc a zászlókért és a nemzeti jelképekért Erdélyben, hogy aztán 1989 után újult erővel kapjon lángra.

(A szerző történész, egyetemi oktató, BBTE)

Borítókép: illusztráció, archív, ROHONYI D. IVÁN


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Németh Zsolt: Tusványos a nemzeti ...
Esők is viharok váltják a kánikulát
A Fellegvár is a kolozsvári turisztikai ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ