A tűzvész fényei

A tűzvész fényei
A nézőt napokon át iszonyat fojtogathatta, amikor a portugáliai erdőtüzek pusztításaival szembesült. Azért a feltételes mód, mert lassan elfásulunk. A szörnyűségek, melyekkel a képernyő szembesít, soha nem velünk, hanem másokkal történnek meg. Egy – talán lehetséges – de mindenképpen képi világban, melyhez végül is kevés közünk lehet. Az elsöprő többség el sem jutott Portugáliába. (Én sem). Az ország – történetével, irodalmával, földrajzával, építészetével és embereivel – nem sokkal valóságosabb számunkra, mint Liliput vagy Nemo szigete.

A tévéképek azonban, ha másodpercekre is, de egyfajta rövidzárlatot mégiscsak kiválthatnak, mely átégetheti szenvtelenségünk kérgét, s rádöbbenthet bennünket, hogy nagy, nagyon nagy baj van. Az – immár minden klerikális felhangtól mentes – apokalipszis küszöbön áll…

Ilyenkor reflexszerűen a klímaváltozásra szokás gondolni. S kétségtelen, a portugáliai erdőtüzekért a klímaváltozás is okolható. Tény, hogy az erdőtüzeket olyan zivatarok villámai váltották ki, melyek esőcseppjei a 40 fokos és afölötti hőségben el sem érhették a földfelszínt, már jóval azelőtt elpárologtak. A kiszáradt növényzet pedig lángra kapott. S az álzivatar támasztotta szelek fújtatóként szították a tüzet. Az – egyébként még rosszul is felszerelt – tűzoltóság tehetetlennek bizonyult. De ennek is megvan a maga magyarázata. Egyrészt: a helybeliek évszázadokon át nem ilyen tűzesetekhez szoktak hozzá. Másrészt: az ilyen tüzeket csak masszív repülőgépes tűzoltással lehetne – s akkor is csak kínkeservesen – megfékezni.

Az Ibériai-félsziget forró és száraz nyarain ősidők óta lobbantak fel erdőtüzek. Azok azonban korántsem végezhettek a mostaniakhoz hasonló pusztításokat. A szakemberekben tehát joggal merült fel a gyanú, ha a klímaváltozásnak kétségtelenül meg is van a maga szerepe, egyedüli magyarázatként kevés. Kell lennie még valaminek.

S nem is volt nehéz rátalálni. A katasztrófák legfontosabb okai a koloniális múltban gyökereznek. Mint látni fogjuk: kétszeresen is. Daniel Lingenhöhl a német Spektrum című tudományos szaklap keddi írásában ennek a különös állításnak jár utána. Természetesen maga is a portugál kollégák felismeréseit követve.

A különös állítás magyarázata az, hogy a portugál és a spanyol hódítók országaikat Ausztráliából és Indonéziából áttelepített növényekkel népesítették be. Elsősorban eukaliptusszal, melynek fája az építőipar legfontosabb nyersanyagává, a levelei által tartalmazott illóolajok pedig a gyógyszeripar egyik szintén nagy fontosságú alapanyagává váltak. Az eukaliptusz mellett azonban – és nagyrészt szintén a korábbi masszív erdőirtások által lecsupaszított talaj eróziójának meggátolására betelepített – gyarmati fenyőfélék is erő- teljesen felborogatták az ökológiai egyensúlyt.

Az őshonos növényzet, mely elsősorban tölgyféléken alapult, spontán módon alkalmazkodott a – mint már említettem – gyakori tűzesetekhez. A paratölgyhöz hasonlatosan vastag kérget fejlesztettek. Más növények csak akkor terjedtek szét, illetve rügyeztek ki, amikor a lángok tobozaikat felnyitották, vagy a biokonkurenciát eltávolították az útból.

A masszív, hatalmas felületeket betöltő, életkor és biológiai szerkezet szempontjából tökéletesen egyforma eukaliptusz- és fenyőerdők azonban a tűzzel szemben teljesen védteleneknek bizonyultak, sőt maguk is hozzájárultak a klímaváltozás következményeinek elfajulásához. Ezek a növények ugyanis a szó szoros értelmében kiszivattyúzzák a vizet a talajból, s ezzel az aljnövényzet teljesen kiszikkad. Így aztán úgy lobban lángra, mint a gyufa. S a gyanta meg az eukaliptusz levelek illóolajai miatt maguk az erdők is úgy égnek, mint a zsír.

Az ökológiai egyensúly felborítása a 19. században indult, de még a 20. század hetvenes éveiben is dúlt, amikor is a portugál állam a gyarmati háborúk költségeit főként a skandináv papírgyárak nyersanyagigényeinek kielégítésével teremtette elő. A gyorsan növekvő eukaliptusz-erdőségeket 10-15 évenként letarolták és újratelepítették.

A hasonló tűzesetek – ugyanis a klímakutatók a következő évtizedekre sűrűsödő hőhullámokat prognosztizálnak – továbbra is elkerülhetetlenek lesznek. Megfékezésükre egyetlen lehetőség van: az őshonos növényvilág, főként a középkori tölgyerdők roppant időigényes és költséges újratelepítése.

Az esetnek azonban nem csak a portugálok számára, de számunkra s az egész emberiség számára is fontos – egyébként a klímaváltozás okai által kínálthoz mindenben hasonlatos – tanulsága van. Az ökoszisztéma, globális megnevezéssel Gaia, az élő szervezetekhez mindenben hasonlatos önszervező rendszer. Sokan úgy is vélik, hogy maga a Föld (azaz Gaia) is egyetlen élőlény, úgynevezett egyensúlytól távoli rendszer, mely csak úgy tarthatja fenn nagyon alacsony valószínűségű stabilitását, hogy folytonosan negentrópiát (azaz rendezettséget) von el (kozmikus) környezetéből. Azt a rendkívül bonyolult rendet azonban, melyet életnek nevezhetünk, csupán a tudomány eszközeivel egyelőre modellezhetetlen, mert hihetetlenül bonyolult és érzékeny önszabályozó struktúrák, úgynevezett negatív visszacsatolásos alrendszerek tarthatják fenn.

S mivel ezeknek a rendszereknek a működési elveit nem ismerhetjük, rendkívül kockázatos az évmilliárdokon, évmilliókon, évezredeken át kialakult rendszerekbe valamiféle külső logika – napjainkban főként a gazdaság (s ezen belül a profitmaximalizáció) – alapelveit abszolutizálva beavatkozni. Sőt, ennek a gyakorlatnak a folytatása színtiszta öngyilkosság lenne.

Vajha – a portugál tűzvész fényénél legalább – képessé válhatnánk ennek a ténynek a tényleges, s főként mélyen átélt felismerésére!