Egyrészt Karikó személyéről, múltjáról és 2020 utáni tevékenységéről folytak jogos vagy épp kevésbé megalapozott viták, másrészt a két díjazott külföldön elért sikerei miatt indult el – különösen értelmiségi körökben – önostorozó és mélységes, már-már toxikussá váló panaszkodás, kilátástalan melankólia, amely a német Weltschmerz hangulatát idézve rótta fel a magyar államnak, a magyar társadalomnak, a magyar történelemnek, hogy az összes magyar származású Nobel-díjas csakis külföldön tudott szakmai pályafutásának csúcsára érni, ott kellett ehhez letelepednie. A vita a magyar tudományosság siralmas helyzetét, a tanárok és a tudományos élet alultámogatottságát, a European Research Council-projektekben (ERC) egyre inkább lemaradó magyar kutatók helyzetét is felhozta, soha véget nem érő panaszlavinát indítva el, amely az online térben az értelmiségi elefántcsonttornyokat és véleménybuborékokat elárasztotta. De tényleg ennyire kilátástalan, szomorú és végletes a magyar tudományos élet helyzete? Hogyan értelmezhető az, hogy a magyar származású Nobel-díjasok kivétel nélkül mind külföldre kerültek és többségük ott érte el szakmai sikerei legjavát? Vizsgáljuk meg ezt a két témát kicsit közelebbről.
A Nobel-díjasok sorsával kezdeném. Nyáry Krisztián meglehetősen felületes, de érzelmi hullámok felkorbácsolására annál inkább alkalmas posztjában azt hangoztatta: bár nagyon sok magyar származású, Magyarországon született Nobel-díjas ismert szerte a világon, szerinte egyetlen kutató sem volt, „akire hazája végig büszke volt és nem próbálták meg őket elüldözni”. Nyáry Krisztián ezzel a kijelentésével a szokásos anekdotázó stílusánál is merészebb vizekre evezett, gyakorlatilag hamis információkat terjeszt közel kilencvenezres követőinek. A magyar származású Nobel-díjasok jelentős részére ugyanis a magyar állam büszke, méltó módon megemlékezik róluk, emléküket a Magyar Tudományos Akadémia, tudós egyesületek és civil szervezetek is ápolják. Szent-Györgyi Albert munkásságát már életében, a Szent Korona hazahozatala után elkezdték rehabilitálni, emlékét ma megszámlálhatatlan szegedi intézmény, díj és monográfia őrzi és hirdeti büszkén. Nobel-díja pedig a Szegedi Tudományegyetem nemzetközi rangsorolásában is nagy szerepet játszik.
Sokan az elszármazott kutatók közül valóban a fasizmus vagy a kommunizmus diktatúrája elől menekültek, emiatt karrierjük és viszonyuk az anyaországgal csorbult. Nagy részüket azonban sikerült rehabilitálni még a nagy kutatók életében. Krausz Ferenc budapesti tanulmányai után pedig önként vállalta az évszázados hagyományokkal rendelkező, minden nagy tehetség előtt szabad kutatói vándoréletet, a peregrinatio academicát Bécsbe, majd Németországba. Senki nem üldözte el, megbecsülésének bizonyítéka pedig a ma is folyamatban lévő magyarországi projektjei, amelyek paradigmatikus váltást hozhatnak a rákkutatásban.
Nyáry és az őt mantraként ismétlő magyar értelmiségi körök Weltschmerz-jellegű pesszimizmusa, siránkozása és a megrökönyödés merev és haszontalan állapotát idéző viselkedése tehát nemkívánatos és helytelen utat mutat. A Nobel-díjasok rendszerint géniuszok, az átlagos kutatóknál és tudósoknál intelligensebb, szorgalmasabb és különlegesebb emberek. Karrierjük akarva-akaratlanul, politikai rezsimtől és tudománypolitikától függetlenül előbb-utóbb a centrumhoz fog húzni. A tudományos életben pedig a centrum alatt az évszázados hagyományokkal, megalapozott intézményrendszerrel és hírneves, olykor Nobel-díjas professzorokkal rendelkező kutatóintézeteket értem, ahová az ókortól napjainkig a géniuszok szelleme elvándorolt. A nagy tudósok, kiváló szellemek centrum felé történő elvándorlása ugyanis nem a valóban siralmasan finanszírozott és súlyos, szisztematikus problémákkal küzdő magyar tudományos élet miatt történik: az ókorban is Rómába és Alexandriába igyekeztek a nagy szellemek és elmék, a középkorban pedig Bolognába és Oxfordba, az újkorban Göttingába és Heidelbergbe, manapság pedig az USA, Svájc és legfeljebb Németország jelenti a globális tudományosság centrumát. Akit elkap a „Csikszentmihályi-flow” és akiben párosul a tudományos szenvedély a tehetséggel, nem marad a félperiférián vagy a periférián.
Ez globális, már-már egyetemes állandó, és szinte az összes Nobel-díjas kutató életében nagyon jól kimutatható. A román, cseh, lengyel, spanyol, olasz kutatók sem otthon, hanem a nagy centrumokban fogják tudományos karrierjük csúcsát elérni. Azt tehát kijelenthetjük, hogy a magyar Nobel-díjas kutatók karrierje és vándorélete nem magyar sajátosság, hanem sokkal inkább globális jelenség, a peregrinatio academica centrum felé irányuló sajátossága. Hogy itt ez sokszor politikai tartalommal társult, az már a régió történelmi sajátossága, a kollektív traumák egyik kivetülése.
Függetlenül attól, hogy ezek az emberek elhagyták Magyarországot, magyarságukat életük végéig megőrizték, mi több, nagy többségük ezt büszkén vállalta. Különösen így van ez az idei díjazottak, Karikó Katalin és Krausz Ferenc esetében, akik számos alkalommal bizonyítottak, hogy nincs maradandó ellenérzés anyaországuk iránt. Karikó például jelenleg is a Szegedi Tudományegyetem kutatóprofesszora, ezáltal „de iure” az egyetem globális hírnevét fogja öregbíteni, mint a második Nobel-díjas, amely a Kolozsvárról elszármazott Tisza-parti egyetemhez köthető.
A Nobel-díjasok sajátos „kasztját” nem kellene tehát a magyar tudományos élet problémáival összemosni, mivel a jelenség nem helyspecifikus. Ha pedig az utóbbi témát elemezzük, akkor valóban azt látjuk, hogy a fiatal magyar tudósoknak és kutatóknak egyre nagyobb ellenszélben kell boldogulniuk: egyrészt a centrum (a nagy amerikai, angol, német, francia, holland, kínai egyetemek) behozhatatlan előnye, másrészt a helyi alulfinanszírozási krízis miatt kerül válságba a magyar tudomány. A tudományos kutatók nem egy esetben jóval havi 800-900 euró alatt keresnek olyan városokban, ahol egy-egy garzon bére 400-500 euróba kerül havonta. A kutató pedig nem csupán a helyi könyvtárban vagy laborban dolgozik, de eredményeit a nagy nemzetközi fórumokon is be kell mutatnia, ami rengeteg külföldi utazást, terepmunkát, publikációs költséget feltételez. Ezt nemegyszer másod- és harmadállással tudja csak fedezni, aminek eredményeképp a fiatal kutatók szellemi és lelki állapota gyakran kerül válságos helyzetbe. Ezekkel a gondokkal valóban a magyar kormánynak kellene foglalkoznia.
Ha viszont a „nagy képre” tekintünk, azt látjuk, hogy a helyzet nem csupán Magyarországon siralmas, de általános, kelet-közép-európai jelenségről beszélünk. A tudományos élet támogatása Romániában, Bulgáriában, Szerbiában sokkal rosszabbul áll, nagy gondok vannak a horvátoknál, a szlovákoknál is. Talán csak a cseh és a lengyel tudományos életről mondható el, hogy jó eredményeket mutatnak fel a nemzetközi versenyben mostanság, bár azok az országok is anyagi gondokkal küzdenek és az ERC-projektek terén is elég rosszul teljesítettek. Ezen a téren Magyarország a maga 75 nyertes ERC-projektjével a régió egyik vezető tudományos hatalma (a cseheknek 69, a lengyeleknek 73, a románoknak 14, a horvátoknak 7 ilyen projektjük van). Ausztria esetének pedig az elmúlt hat évtized történelme és egykori birodalmi jellege, centrumszerepe miatt sem szabad modellként szolgálnia a régiónak (legfeljebb azok számára, akik irracionális célokat kergetnek).
A helyzet tehát árnyaltabb, mint amit a magyar értelmiség feltehetően politikai identitásából fakadóan próbál a nagyközönség felé mutatni. A Weltschmerz-hangulattal és a toxikus negativitással az értelmiség önmaga ellen dolgozik, és semmilyen építő, haladó tevékenységet nem serkent. A panaszkodás és a pesszimizmus olyan lelkiállapot, amely negatív energiákat vonz. Panaszkodással nem lesz fejlődés, építés, progresszió. Abszurd, hogy pontosan azok panaszkodnak a legtöbbet, akik a világot a szünet nélküli progresszióban, a határtalan haladás paradigmájában képzelik el. Pedig a nehéz körülmények és az elsőre kilátástalannak tűnő helyzetben is számos út áll előttük. Tamás Gáspár Miklós szellemi hagyatékában talán erre utalt, amikor a politikai erejében megbukott, már nem létező baloldal utolsó bástyáit kis szellemi csoportokban, alkotó körökben, proaktív tevékenységet folytató kezdeményezésekben látta.
A tudományos élet problémáinak számos dimenziója van (helyi, anyagi, rendszerszintű, ugyanakkor kontinentális és globális is). De egy dolog állandó és biztos: az önmarcangoló és önpusztító mantrák nem fogják ezeket megoldani. Teret kell adni a közösségi örömnek, a reménynek, a tudományos flow adta határtalanság érzetének is. Valahogy azt a tüzet kell ápolni minden körülmény között, ami a Gaudeamus Igitur egyik ritkán énekelt sorából szól hozzánk: Vivat nostra societas, Vivant studiosi! Crescat una veritas, Floreat fraternitas, Patriae prosperitas.
Borítókép: Karikó Katalin az esztergomi bazilika lovagtermében az államalapítás ünnepén, 2023. augusztus 20-án készült, amikor Novák Katalin köztársasági elnök (b) átadta a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet a biokémikusnak (j) (MTI)
