A térkép
Vissza

A térkép

„Abban a Birodalomban a Kartográfia Tudománya olyan Tökéletességet ért el, hogy egyetlen Provincia térképe betöltött egy Várost, a Birodalom térképe pedig egy egész Provinciát. Idővel azonban ezeket a Hatalmas Térképeket nem találták kielégítőnek, és a Kartográfusok Kamarája akkora Térképet készített a Birodalomról, amekkora maga a Birodalom volt, és azzal pontról pontra egybeesett. A Következő Nemzedékek már kevésbé kedvelték a Kartográfia Tudományát, s úgy látták, hogy Fölösleges az a kiterjedt Térkép, és nem kis Könyörtelenséggel a sorsát a Nap és a Tél Zord Hatására bízták. A Nyugati pusztaságokban még maradt néhány Rom a Térképből, most ott Állatok és Koldusok élnek; az egész Országban nincs más nyoma a Földrajztudománynak.” Ezt a néhány soros írást Borges mester vetette papírra hetven évvel ezelőtt. Az argentin Homérosz gondolatát egy francia gondolkodó, bizonyos Jean Baudrillard fűzte tovább lesújtóan nyers ítéletében korunkról, mely szerint a valóság elvesztette súlyát és jelentőségét. Csupán a látszat maradt életben.

Látszatlétben mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek… dúdolhatjuk Hobó ritmusára Faludy György szavai alapján a dallamot, aki egy másik francia bajkeverőnek, bizonyos Villonnak az ugyanerről a témáról való kocsmai fütyörészését ültette át magyar nyelvre. Finombőr térképen lépkedünk, amit civilizációnak nevezünk, s ami többnyire pontosan elégséges ahhoz, hogy hétköznapi éberségünket eltompítsa: puha is, selymes is, nagy is. Csak éppen nem igaz…

Az elmúlt hónapok jelszava a „lelkiekben együtt.” Oh, hányszor elmondtam én is, amint belekacsintottam egy telefon lencséjébe, kamera retinájába hazudva a közösségi jelenlét látszatát. Pár nappal ezelőtt a ballagó diákok lelkiekben együtt búcsúztak az iskolától, szombaton ugyanígy becézgették a néptelen somlyói nyerget, most lelkiekben együtt ünnepeljük a Lélek ünnepét. Olyan ez, mint az átkosban, amikor kávézni indultunk egymáshoz, de csak cikóriára futotta. Ittuk, itták, fenntartva a látszatot, de belül elátkozva a híg lé jelképezte világrendet. Ballagott egy nemzedék Zoom-on, Webex-en, Facebook-on, Youtube-on kesernyésen, a sírással küszködve hazudva pár hamis mosolyt a képernyőnek. Elszakadt a nagy térkép, s puha lábunkat sérti az alatta levő kő… Ha másra nem is volt jó, de e járvány akarva-akaratlanul szembesített a valósággal, illetve annak hiányával.

Nem mi vagyunk az első nemzedék, aki szembesül az emberi lét eme kettősségével, a valóság és látszat különbségével. Sőt, a borgesi kartográfusok valamikor nagyon régen, egy édeni (?) korban végezhették a munkájukat, mert írott történelmünk sorsfordulói mindig pontosan erre a kettősségre mutatnak rá. Hamvas Béla, Reneé Guenon-ra hivatkozva valamikor a Jézus előtti hatodik századra teszi a fordulópontot, amikor térképpel vonták be a világot. Szerintük ekkor váltotta fel a közösségi életet a kicsi jólét kora. Ezt a gondolatot Hamvas kínai mesterektől kölcsönzi, akik – szerinte – még receptálták a különbséget. Nem tudom, hogy igaza van-e, de az biztos, hogy írott történelmünk, művészetünk, filozófiánk, vallásunk, tudományunk, kultúránk folyamatosan e kartográfiai mestermunka körül forog. Ki dicsőíti, ki átkozza, de mindenki erről beszél.

Mindazonáltal mi vagyunk az első nemzedék, aki szintet lépett. A civilizációs térkép fölé nekünk sikerült legelőször vonni egy újabb, szilikon réteget, a virtualitást. S ebben a hihetetlenül lebutított bináris létben végre ráéreztünk az egésznek a hamis mivoltára. Először van alkalmunk nemcsak megsejteni a térkép hamis és szakadozott mivoltát, hanem élő eleven módon megtapasztalni a valósághiányt. Találkozunk, de mégsem, beszélünk, miközben tudjuk, hogy minden hang, ami elhagyja torkunkat milliárdnyi öntudatlan és nemlétező egyes és nulla formájában száguld az optikai kábelhálózaton keresztül, hogy aztán bár értelmes, de semmitmondó szavakká formálódjon egy hangszóró membránján keresztül. Végre felocsúdunk, s rájövünk, hogy létünk nagyrésze egy referenciapont nélküli álvalóságban játszódik. S mint a gyermek, kibe először dobban belé az elhagyatottság érzése, jön, hogy félelmünkben sikítsunk, zokogjunk, vagy csak csendesen magunk elé nézve ringatózzunk, saját vállainkat átölelve.

Pünkösd van. A nagy egység megtapasztalásának ünnepe, amikor Jeruzsálemben perzsák és médek (mit is kerestek ők akkor ott?) megértik Péter galileai akcentussal elmondott szavait. A nyelv alatti nyelven elmondott szózatot, ami ugyanúgy ébreszti öntudatára az ottlevőket, mint a koronavírus minket. „Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” – kérdezik a hozzánk hasonló módon megrémült akkoriak. Péter a megtérést ajánlja nekik, ami viszont elsősorban Isten országának – az egyedül valóságosnak – a keresését jelenti. Isten országa nem egy hely és nem egy állapot. Éppen ezért szerekkel, tettekkel indukálni, esetleg okos akadémiákon megtanulni nem lehet. Isten országa a mindennel összefüggő valóság bibliai szimbóluma. A térkép alatti valóság neve, ami – bár feltöri néha a zsenge emberi talpat – mégis az egyedül értelmes létezési forma. S hogy ez miről szól – kérded – egyszerű: a nagy egység megéléséről. Azt írja a Biblia, hogy pünkösd előtt és után a tanítványok és a hozzájuk csatlakozók „egy szívvel és egy lélekkel” voltak együtt. Ezt gyakran úgy értik, hogy nagy egyetértésben éltek, s mindenüket megosztották egymással. Valószínűleg ez így is van, de ez következmény, nem a lényeg. A lényeg az egy megtapasztalása, ami arra vonatkozik, hogy körülöttünk a nagymindenség egyetlen egységet alkot, amelynek mi is, a már nem és a még nem élők részesei vagyunk. Tetteink egyetemes meghosszabbítása, közösségi létünk univerzális megélése. Más szavakkal egyetlen pillanatban, egyetlen levegővételben leélni az életet, s az univerzum évmilliárdjaiban és felfoghatatlan gazdagságában felfedezni a monotonitást. Cusanus teózisnak, azaz megistenülésnek nevezte Nüsszai Szent Gergely majd Ál-Areopagita Dénes nyomán. A 14. századi nagymester – tanítóival egyetemben – nyilván tudatában volt, hogy a megistenülés itt nem lényegváltást, hanem szemlélet-kiegészülést jelent, a perspektíva átalakulását.

Nem, kedves olvasó, nem vagyunk lélekben együtt a virtuálisan közvetített istentisztelet, ballagás stb. pillanataiban. Külön vagyunk, elszigetelve egy képernyő mögé, elzárva a közösségtől. Ezt nem szabad elhazudni magunktól. Amit viszont nagyon fontos lenne megtanulni, főleg így pünkösd kapcsán, hogy majd, amikor majd újra lehet közösségben együtt lenni, akkor megéljük az egységet. Keressük a kiteljesítőt abban az egyszerű pillanatban. Az univerzumot a mellettem levő egyszerű ember egyszerű szembogarában, s örüljünk a valóságosan megélt ünnepnek. Ezáltal az idő is talán barátunkká szelídül, és a mindenség órája belesűrűsödik a pillanatba. Ámen 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Önkormányzati választások szeptember ...
Gyalogos- és környezetbarát ...
Ha hétvége, akkor szabadtéri bábelőadás

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Telesulis pedagógusokat díjaztak ...
  • Kolozsi Levendula Napok: a lényeg az ...
  • Összeomlott a Bay-kastély Ördögkúton
  • Ne vigy minket a kísértésbe!
  • Megvezetés