A tanúk elnémulnak
Vissza

A tanúk elnémulnak

Kor Mózes Éva Auschwitz mellett hunyt el, annak a hírhedt településnek a közelében, amely teljes mértékben meghatározta életét és ezáltal küldetését is. A Szilágy megyei Porcon született asszony egyike volt azoknak, akiken a Halál Angyala, Josef Mengele végezte borzalmas kísérleteit. Amit a háború utáni évtizedekben tett az több szempontból is fontos számunkra. Elsősorban felkutatta a náci gyilkos orvosnak, minden idők egyik leggonoszabb emberének a többi túlélőjét, százhúsznál több olyan embert, akik alanyai voltak a minden elképzelést meghaladóan kegyetlen kísérleteknek. Emellett pedig előadásokat tartott, élő tanúként, lábon járó bizonyítékként állt a világ elé, és nem utolsósorban: megbocsátott.

Számos egykori náci gyilkost, háborús bűnöst ölelt át azzal az igaz megbocsátással, amelyről azt vallotta: felszabadítja őt a borzalmak súlya alól. És ez nagyon fontos. Ő is idézte, mástól is hallottam: meg nem bocsátani olyan, mintha az ember mérget inna, és azt várná, hogy másvalaki haljon meg. Ez így, ebben a formában nem érzelmi kérdés, hanem tudatos döntés, amely által a szenvedő egyszer s mindenkorra lerázza magáról a múlt béklyóját. Ha erre képes, akkor a rémtettek többé nem hatnak rá, az ellene elkövetett bűnök ugyanolyan valósak, ugyanolyan súlyosak, de ez a súly már nem a túlélővé vált áldozat vállait nyomja.

Ha úgy tetszik: ez a fajta tudatos és teljes megbocsátás az Auschwitzon aratott utolsó nagy győzelem. Talán ez tette lehetővé Kor Éva számára, hogy rendszeresen eljárjon kínszenvedéseinek helyszínére, ott előadásokat tartson és másokat kísérjen zarándoklatán a fájdalmak és az abszolút embertelenség útján. A Sorstalanság című film forgatásakor felépítették a koncentrációs tábor egy részletének mását. Dimény Árontól, a film Citrom Bandijától tudom, hogy az odalátogató Kertész Imre nem volt hajlandó a díszletnek ebbe a túlságosan is élethű részébe belépni. Kor Éva azonban idegenvezető volt, nem a díszletben, hanem az eredeti barakkok, gázkamrák és krematóriumok között. Idegenvezetőt mondok, mert a gyötrelemnek és a botránynak abban a fajunkat megrázó világában mi, akik nem viselünk karunkra tetovált számot, mindnyájan szerencsés idegenek vagyunk. Ő otthon volt benne s ezt hidegrázósan rettenetes még elgondolni is.

Kor Éva eltávozásával egy fontos tanú némult el és előre irtózom attól a nem is olyan távoli pillanattól, amikor eltemetjük a náci poklokat megjárt utolsó túlélőt is. Akkor aztán nem lesz több tanú, nem lesz, akinek a szemébe lehet nézni. Néhány fokkal könnyebb lesz a hazugok dolga, amely – egyezzünk meg – ma sem túl nehéz. Az írást, a fényképet, a filmet le lehet tagadni, mindenféle hajától rángatott érvvel lehet baromságokat állítani és ki lehet jelenteni rezzenéstelen arccal, hogy egy történelmi valóság nem igaz. Az emberek jókora hányada csak azt hallja meg, olvassa el és fogadja el, ami meggyőződésével egyezik, és ha a föld alakjával kapcsolatosan releváns tömegekben lehet kétely, akkor a hetven évvel ezelőtt lezajlott rémségek tagadóinak a feltűnően nagy száma sem igazán meglepő.

Mint ahogy az sem, hogy azok az aljas ideológiák, amelyek akkor Auschwitzot és megannyi társát létrehozták, újra virágkorukat élik, gerinctelen és elvtelen barbár Vezérek karmesteri pálcája alatt ismét hevesen gyűlöl jó sok ember. És szavalnak, és menetelnek, és igazolják, erkölcsi mintává teszik a gonoszt. És igaznak mondják a hazugságot s hazugságnak az igazat. Emberek sokaságának kell ma is félnie, csak azért, mert valaminek született, valahol született, valamilyen nyelvet beszél, valakit valahogyan szeret, vagy valamilyen módon imádkozik.

A tanúk elnémulásával társadalmunk felelőssége jócskán megnő. Szembe kell néznünk a gyűlölet erejével, igazi, beteges közösséget formáló hatalmával. A tekintetünk elfordítása nem opció. Tudnunk kell, hogy mit jelentenek bizonyos fogalmak, például a gondolati- és szólásszabadság fogalma. Mert ezek nem járnak azzal, hogy bárkinek bármilyen hangoztatott véleményét tisztelni kell. Azt a jogát, hogy békében hangoztassa, igen. De a véleményt magát nem. Meg kell tanulnunk kimondani kemény, de igaz szavakat: Hazudsz! Tévedsz! Mellébeszélsz! Ferdítesz! Ez badarság! Ez baromság! Ez gonoszság!

Mindehhez még járul egy árnyalat: nagyon ráfázunk arra, ha a szólásszabadság jegyében szócsövet, teret, pódiumot és tiszteletet biztosítunk azoknak, akiknek nyíltan vallott célja magának a szólásszabadságnak a felszámolása (megannyi más szabadsággal együtt). Ezt érezhette mélyen belül Danuta Danielsson, a Lengyelországból deportált zsidó nő lánya is, amikor a svédországi Växjö városában 1985. április 13-án kézitáskájával fejbevágta az egyik zászlóval masírozó nácit. A pillanatról készült fénykép bejárta a világot és Växjöben, az esemény helyszínén szobor örökíti meg a táskáját lendítő asszonyt.

Kor Mózes Éva eltávozott oda, ahol egyszer mindnyájan megbékélünk majd mindennel. Róla valóban elmondhatjuk, hogy erre az útra, a végső nagy igazsággal való találkozásra felkészült. Ami pedig minket, ittmaradottakat illet, a Kádis szavaival élve: Aki békét teremt magasságaiban, az hozzon békességet ránk és egész Izraelre!


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Laurenţiu Ţenţ az Országos ...
Bajnokok Ligája: tíz csapat küzd hat ...
Amikor kinő a zöld a tetőn: közösségi ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ