A sokféleség „buktatói”
Vissza

A sokféleség „buktatói”

A félig gondolt gondolatok és az egyik napról a másikra világdivattá avanzsáló ideológiák az emberi társadalmak léte szempontjából sem maradhatnak következmények nélkül. Marx alaptételével ellentétben, mely szerint a társadalmak jellegét a gazdasági alap határozza meg, s a kulturális felépítmény pusztán ennek „megideologizálása”, a tudati jelenségeknek is meghatározó szerepük lehet a társadalmi élet, jelesül a demokrácia alakulásában. (A két szint közt „legrosszabb” esetben is kölcsönhatás érvényesül…)

Korunkat két – alapjaiban hamis (mert erőszakosan egyoldalú) – ideológia dominanciája határozza meg. Az egyik a társadalmi lét alapjának tekintett individualizmus egyetemes érvényűvé nyilvánítása, a másik a normalitás fogalmának tabuizálása. Mindkettő lassan, de irgalmatlanul kizárólagossá terpeszkedik. Manapság az egyén (szakszóval az individuum) és ebből következőleg a kivételes (az egyedi-partikuláris) válik társadalmi értékmércévé.

A jelenség következményeit Thomas Straubhaar, a Die Welt szerzője Németország elveszítette a politikai közepet című írásában próbálja végiggondolni. A kiindulópont a két egykor domináns néppárt, az SPD és CDU/CSU mind nyilvánvalóbb térvesztésének traumája. A szerző egy egyszerű fizikai hasonlatból indul ki. Ha a tusolóvíz hőmérsékleti értékei egy 28 fokos minimum és 30 fokos maximum közt változnak, a 30 fok képviseli az átlagot, más szóval: azt a még normálisnak tekinthető hőmérsékletet, mely mindkét véglethez közel áll. Az, aki legszívesebben 32 fokos vízben szeret tusolni, a 30 fokot ugyanúgy kellemesnek érzékelheti, mint az, aki 28 fokos vizet részesítené előnyben. A 30 fokos normát tehát mindkét „szélsőség” hívei középnek, implicite viszonyítási alapnak hajlandók elfogadni. De ha a szélső hőmérsékleti értékek a 10 és az 50 fok közt változhatnak, bár az átlag ebben az esetben is a 30 fok lesz, ez az érték mindkét véglet képviselőinek ízlésétől oly távol esik, hogy egyikük sem fogadhatja el. Az egyik elviselhetetlenül hidegnek, a másik elviselhetetlenül melegnek fogja érzékelni. Az átlag, vagy más szóval a középérték immár csak egy kisebbség számára fog „normálisnak” tűnni. A többség egyöntetűen abnormálisnak fogja nyilvánítani.

Az analógia Straubhaar szerint a pártok közti viszonyrendszerre is érvényes. Egy párt ugyanis csak akkor képviselheti a társadalom többségét, ha programja a népakarattal – legalábbis nagyvonalakban – egybeesik. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a népakarat többé-kevésbé a társadalom átlagának – viszonylag szűk határok közt ingadozó – normalitásfelfogását tükrözi. A vízhőmérsékletre alapozott hasonlat azonban torzít. A társadalmi normalitás valójában a Gauss-görbe szerint alakul, melynek esetében a preferenciák nem egyenletesen oszlanak el a végletek között. (A görbét egy nyílásból alácsorgó homok alkotta kupac látványával szokás szemléltetni.) A preferenciák többsége mindkét oldalon a görbe csúcsából az alapra bocsátott merőleges közelségébe esik, a kupac szélei felé a preferenciák egyre inkább ritkulnak és – társadalmi vonatkozásban – mind kevésbé számítanak „normálisoknak”.

Ezt a természeti-társadalmi rendet borítja fel a minden emberi lényt egyenlőnek, sőt mindenben egyenértékűnek nyilvánító individualizmus, mely ezzel felszámolja a szó hagyományos értelmében vett „normális” és „abnormális” közti különbségtétel lehetőségét. Ebben a felfogásban mindenki normálisnak számít, azoknak kivételével természetesen, akik ezt a filozófiát elutasítják. A következményeket Gabor Steingart, a Handelsblatt egykori főszerkesztője a Normalitás vége című könyvében összegzi. Ha az őrültet normálissá és a normálist őrültté nyilvánítjuk – véli a szerző – a kivétel válik normává és a korábban érvényes általános eset szélsőséggé. Ez a fajtiszta diktatúrák tipikus léthelyzete…

A demokráciákat azonban ennek az eljárásnak a mérsékeltebb változatai is a fejük tetejére állíthatják. A politikában ugyanis lehetetlenné válik az, amit korábban váltógazdálkodásként tarthattunk számon. A hatalomban többé nem egymáshoz viszonylag közel álló néppártok váltakoznak s igazítgatják ki egymás (a hatalomgyakorlás logikájából fakadóan) elkerülhetetlen túlzásait, hanem ez utóbbiak is puszta kivétellé válnak és fokozatosan a szélre sodródnak. A politikai közép eltérő csoportérdekek egész sorát megjelenítő (azaz a Gauss-görbe értelmében „szélsőséges”) pártocskák egyvelegéből fog verbuválódni. S mindvégig instabil marad. A jelenség újabban nem csak Németországra jellemző, de Nyugat-Európa-szerte immár általánosnak is tűnik.

Korábban a társadalom tagjainak többsége számára létezett egy általánosan elfogadott NORMA. Mindenki pontosan fölmérhette: mi tekinthető gazdaságilag kivitelezhetőnek, politikailag összebékíthetőnek, erkölcsileg képviselhetőnek. És mi nem. Létezett egy képzeletbeli átlagpolgár, akinek életpályája, életformája, viselkedésmódjai a normalitásról alkotott képzeteket tükrözték vissza. Így aztán ez a norma a népesség nagyobbik része számára nagyvonalakban elfogadható is lehetett, merthogy követelményei nem estek távol saját életük realitásaitól. Ami nem zárta ki a határeseteket sem, de a maguk helyén kezelte és – sajátos értékeikre alapozva – próbálta integrálni őket a nagy egészbe. Nem annyira elszigetelt egyének, mint inkább többé-kevésbé szerves közösségek gyanánt.

Manapság a férfi és a nő, az öreg és a fiatal, a képzett és a képzetlen, a gyerekes és a gyereknélküli, a bevándorló hátterű és az őslakos mindenben azonosnak és egyenként is teljes értékűnek számít. Ilyen körülmények közt a közös nevező politikailag lehetetlenné válik. Hiszen ez esetben senki nem hajlandó engedni a saját „igazából”. De ha mindenki a saját gondjaival van elfoglalva, ha mind kevesebb a közös téma, mind nehezebben hozható létre valamiféle konszenzus a jövő kérdéseit illetően is. Az egymástól reménytelenül távol eső szélsőséges csoportok legfeljebb a hatalom megragadása érdekében foghatnak össze egymással. Közös és az átlagra orientált, a népesség egészére nézve reprezentatív politika aligha lehetséges többé.

Nem csak a korábbi – néppártokra alapozott – pártrendszer esik szét, de a hatalomgyakorláshoz szükséges koalíciós partnerek száma is az észszerűtlenségig növekszik. Mindkét okból nyitva marad a kérdés: mire alapozható az az iránytű, melynek alapján föl lehetne kutatni a jövőbeli cselekvés adekvát irányait és a társadalom egyben-tartásához szükséges értékeket.

A közösségi norma elvetésével nő a szélsőségek igénye arra, hogy a politika egészében is a szélsőséges elvárások valamelyikéhez, vagy azok instabil egyvelegéhez igazodjék. Márpedig az egyedi esetekre méretezett igazságosság nem válhat a jó politika alapcélkitűzésévé. A társadalom túlságosan kiszolgáltatná magát a – társadalmi összesítésben kivételesnek tekinthető – csoport- és egyéni érdekeknek. A kölcsönös építkezés helyébe egymás teljesítményeinek kölcsönös lerombolása lép.  Minthogy ezek a teljesítmények eleve egymást kizáró ideológiák alapján születhetnek. A katasztrófa csak akkor lenne megelőzhető, ha a demokratikus jogállam a nagy egészhez igazodna, nem engedné magát pusztán egyéni sorsoktól és partikuláris érdekektől vezettetni. Ha a hasonlót hasonló gyanánt, a különbözőt különbözőként kezelhetné. „Egy homogén társadalomban az, hogy mi hasonló és mi nem, könnyen eldönthető. De minél nagyobb a sokféleség egy társadalmon belül, annál nehezebb a mindenki számára elfogadható értékrendet kialakítani” - véli Straubhaar. Márpedig, ha a demokrácia nem képes garantálni az állampolgárok egyenlőségét, a választó (ahogyan a szerző szerint ma már Soros György is teszi) joggal támaszt kétségeket az – ipari forradalom korában még teljes értékű – klasszikus demokrácia XXI. századi érvényességére vonatkozóan.

Az argumentációnak egyetlen sebezhető pontja van. De az meghatározó jelentőségű. Nem tudatosítja, hogy az egyenlőség a szó szigorú és tágabb értelmében egyaránt csak és csakis másságok egyenlősége lehet. A valóságban még az egypetéjű ikrek sem tökéletesen azonosak egymással. Ha így tekintjük, rá kell ébrednünk, hogy a probléma nem a társadalmi homogenitás hiányában és a sokféleség dömpingjében van, hanem a normális és az abnormális MÁSSÁG közti különbségtételben. (A homogenitás fogalmától mi, romániai magyarok – ceaușiszta élményeinkből következően is – ab ovo kiütést kapunk.) A másság önmagában véve semmiféle értelemben sem jelenthet abnormalitást. Miközben az azonosság bizonyos formái valóban lehetnek abnormálisak (lásd Hitler Német-, illetve Sztálin Oroszországát! Hogy Ceaușescu Romániájáról ne is beszéljek).

A normalitás felszámolása puszta ürügy arra, hogy a normális másság bizonyos aspektusait ne csupán abnormálissá nyilvánítsuk, de a szó szoros értelmében ki is iktassuk a társadalmi valóságból. Bevándorlónak lenni Németországban szinte már erénynek számít. De más nyelvűnek, más kultúrájúnak, s bizonyos értelemben (lásd „liberális iszlám”!) még más vallásúnak lenni is egyfajta – csupán átmenetileg tolerálható – vétek. (A „liberális iszlám” a „liberális kereszténységhez” hasonlóan az ateizmus előszobája.) A német állampolgárság kizárólagos feltétele a német nyelv és szokásrend hibátlan elsajátítása. Azaz Németország a migránsokat nem másokként, hanem pusztán hasonlókként hajlandó elfogadni valóban egyenlőnek. (Ez persze nem csak német sajátság. Apróbb kivételekkel egész Európában ez az úzus. Romániában, sőt horribile dictu Magyarországon is.) A sokféleségnek ez a felfogása valóban összeegyeztethetetlen a demokráciával. De magával a normalitással is. Hiszen a migránsok mássága (sokfélesége) a maga nemében szintén normalitás.

A társadalmi homogenitás, ha van ennek a terminusnak egyáltalán értelme, nem egynyelvűséget és egykultúrájúságot, hanem az államban beszélt nyelvek és kultúrák elvi (tehát törvény előtti) egyenjogúságát és használóik tökéletes esélyegyenlőségét jelentené. Implicite: az együttélő nyelvi-kulturális közösségek természetes (következésként lokálisan kölcsönös) többnyelvűségét.

És éppen ez a kérdés az, mely a nyugati társadalmakat mélységesen megosztja, s a társadalmi normalitás érvényesülését lehetetlenné teszi. Látszólag a migrációpárti és a migrációellenes szélsőségek állnak szemben egymással. De egyvalamiben mindkét tábor tökéletesen egyetért. A német állampolgárnak nyelvében és kultúrájában németnek kell lennie. Távlatilag maradéktalanaul. A szélsőjobb a bevándorlókat azért utasítja el, mert nem németek. A bal meg azért, mert nem hajlandók maradéktalanul németté válni. Igaz, ennek az utóbbi elutasításnak – abban a reményben, hogy az integrációnak becézett teljes asszimiláció mégiscsak sikerülhet – a baloldal egyelőre legfeljebb csak nagy-nagy tapintattal ad hangot. Továbbra is Angela Merkel  szirén-dalaival kísérletezik, melyek – tudat alatt – a német kulturális magasabbrendűség hideglelősen tagadott, de ma is virulens hitében gyökereznek. Ahogyan a franciák vagy az angolok sziréndalai is…

Mindannyian eltökélten reménykednek a társadalmi olvasztótégely – egykor működőképes, de ma már mind több jel szerint egyre bénultabb – csodájában.

Csoda helyett, sajnos, mindinkább a politikai közép szétesésével, implicite a működőképes demokrácia lehangoló szétesésével kell szembesülniük…


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„A kollégisták karácsonyi koncertje ...
Mennyire elterjedt az ...
A sors figyel

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ