A paradicsom

Létélesztő

A paradicsom
Textus: 1Móz 2,8: „Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált.”

A hatósági enyhítéseknek köszönhetően végre meglátogattuk Donát úti nagyszüleimet. Aki ismer, tudja, hogy az a hely és ezek az emberek számomra igen különlegesek, minden velük való találkozás élmény és minden perc, amit ott tölthetek szeánsz a szó legtisztább és legnemesebb értelmében. Szombaton hol máshol lehettünk volna, mint náluk, a kertben, a kicsi, eldugott házban és a hegyen, ami felnyúlik a Kányafő útra (Istenem, mennyi fejtörést okozott nekem annak idején megfejteni, hogy mit is jelent ez a szó…). Nagyapám, mint annyiszor pálinkát töltött, nagyanyám pedig lénye javát adta gyermekeimnek, mint mindig. Alkonyatkor nagyanyám szorgosan nekilátott a palánták locsolásának. Kivettem ráncos kezéből a tálat, amivel a hordóból a vederbe merte a vizet (a palántákat nem szabad csak úgy csapból locsolni, hanem állott vizet kell a tövükre önteni, finom és gondos mozdulattal), s nekiláttam sorra öntözni a kertben kókadozó sarjakat. Idén is egy hostáti asszonytól vásárolták a palántákat, amiket aztán egymással zsörtölődve ültettek el a kertben. Össze is vesztek, abba is hagyták, hogy aztán később befejezzék a munkát. Ma rám esett a sor, hogy jelentéktelen munkámmal megsimogassam azokat a kicsi, helyenként csenevész palántákat. Meleg, késő tavaszi alkonyat volt, gondolatébresztő, elcsendesedésre serkentő. Ilyenkor – amint meg van írva – Isten is szívesen jár-kel a világban, bizonyára ízlelve annak esti illatait, ébresztve magában világteremtő gondolatokat.

A csendes, alapos locsolásnak az az eredménye, hogy az ember minden egyes palántának oda tudja szentelni – ha pár másodpercre is – a figyelmét. Minden sarj más, a kertben növekedő óvodások, akik a tövükre öntött langyos víznek szinte hallhatóan örvendenek. Van közöttük bátran és erősen növekedő, egyenes derekú, amely már most első akar lenni mindközött. Az ilyenek büszkén és határozottan tartják kicsiny leveleiket, s az öntözésnél csak odavetnek valami köszönöm-félét. Jár nekik a gondoskodás, hiszen másképp nem tudnak megerősödni, gyümölcsöt termelni. Mások ellenkezőleg pici, gyenge sarjként lapulnak a földben. Egynapos csibékként húzzák össze magukat ágyásukban, s szendén, szerényen köszönik meg a gondoskodást. Mások kacagva, csilingelve borzolódnak össze a vízcseppek csiklandozása alatt, valósággal odaszólnak szomszédjuknak, hogy milyen jól esik nekik az odafigyelés.

Amint így haladok a sorok között, magam is egyre beszédesebb kedvre virulok, s egyre figyelmesebben veszem szemügyre őket. Már mosoly is fakad az arcomon, s ha nem lenne ott a családom, akik nehezen értenék meg, mi is történik, még egy-két szót hangosan oda is vetnék a növényeknek. De nem merem, még elértenék a dolgot, ezért csak magamban szólok. A nagy és erős palántát dicsérem, buzdítom, hogy nőjön még nagyobbra, még bátrabban, érleljen minél több gyönyörű paradicsomot. A gyengébbeket becézgetem, szavakkal simogatom, hogy merjenek határozottabbak lenni. A kacagósokkal együtt nevetek, s – mivel ők a kedvenceim – úgy töltöm a vizet, hogy a cseppek mégjobban csiklandozzák tövüket.

A sorok végén felegyenesedek, s végigpásztázom a tekintetemmel az ágyásokat. Megannyi boldog, csacsogó apró növény, akik a gondoskodást már most hálásan fogadják, s apró gyökereikkel szomjasan szívják magukba a földből jövő életet. Leveleikről lerázzák az eltévedt vízcseppeket, és az éji álomra készülve, még egyszer szembemosolyognak az alkonyi napsugárral.

Béke van a világban – gondolom magamban, hiszen érzem, hogy a nagy mindenség rendje hogyan válik látható valósággá körülöttem. És amint így nézelődöm, hátrafordulva ott látom Őt, az Istent, amint ugyanolyan gyönyörködéssel szemlél engem és családomat, mint én a paradicsom palántákat. A bátrabbakkal komolyan kezet fog, felnőttesen veregeti meg a vállukat. A kisebbeket megsimogatja, a kacagósokkal eltréfál egy ideig, mielőtt továbblépne, hogy e világ ügyes-bajos dolgait intézze.

Sokan úgy gondolják, hogy az Éden végérvényesen elveszett. Az ember onnan kiűzetett, s többé lábát oda be nem teheti. Az egy idilli állapot volt, amit az ember saját rossz döntése miatt eldobott magától. S miközben van ebben igazság, én mégis úgy látom, hogy nem annyira erős a zár a kapun. Az embernek lehetősége van visszatérni az idillbe, ahol újra megtapasztalja az egységet a mindenséggel. Azt az egyetemes, láthatatlan gyökérrendszert, ami mindent mindennel egybekapcsol, s amelyen – mint a hajszálerekben a vér – életet tápláló szeretetcseppek haladnak.

Az Éden nem más, mint a szeretet és az egység megélése. Az ember mindig a különválás, az önállósulás lénye. Önmagunkat úgy határozzuk meg, hogy körülbástyázzuk létünket fogalmakkal. Öntudatra ébredt mivoltunk arra sarkall, hogy negatív fogalmakkal – mi nem vagyok én – értelmezzük saját helyünket a világban. Ennek a leszűkítésnek eredménye az individuum, aki önmagát a világegyetem középpontjába helyezi, s onnan veti gondolatsugarait a mindenségre. S bár kétségtelenül ennek megvan a maga haszna, közben nem szabad az ezzel ellentétes mozgást is megtenni. Az egyesből elindulni az egység felé. Megnyitni a gátakat, betömni a sáncokat, hagyni, hogy a lélek szárnyaljon, s felfedezni a kapcsolatot mindennel. Talán az a legbölcsebb, ha a sokság megélése után, az ember e tudással felvértezve, visszatér az egység irányába, és belátja, hogy az első csupán látszat, káprázat. Lényegében a mindenség egy, és ebbe az egységbe beletartozom én is.

Így hát, ha alkalmad adódik alkonyatkor sétálni a természetben vagy lehetőséged van gondosan megöntözni a kertben növekedő palántákat, ne felejts el néha felegyenesedni, s megérezni, amint melletted, körülötted és benned ott az Éden. A világ nagy egysége, amit Atyánktól származó szeretettcseppek táplálnak. Ámen!

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei