A nevelés csapdái
Vissza

A nevelés csapdái

Szülőnek lenni az egyik legnehezebb feladat a világon. Az évek során nagyon sokszor kísértett meg a gondolat, hogy vannak emberek, akik egész egyszerűen alkalmatlanok erre. És most nem a nyilvánvaló esetekről, a pedofilokról, a gyerekverőkről beszélek, bár ebben a témában is lenne sok mondanivalóm, főleg tudva azt, hogy míg a pedofíliát a társadalom egyértelműen elítéli, a gyerekverés még ma is rendkívül népszerű. Ha a közösségi médiában bármit megosztok, a téma függvényében nagyjából sejtem, hogy hányan fognak reagálni rá, és ha a téma a gyermekek fizikai bántalmazása, általában ugyanaz a négy-öt ember reagál rá. A többi vagy maga is előszeretettel alkalmazza az említett „fegyelmezési eszközt”, vagy családjában, barátai, ismerősei között ismer olyanokat, akik alkalmazzák, és nem szeretne konfliktusba keveredni velük. Magyarán: félrenéz és hallgat s ezzel bűntárssá válik.

Ma viszont ennél sokkal rejtettebb, de attól még nagyon káros jelenségekről szeretnék beszélni.A legtöbbjük forrása az, ha valamilyen alapjában véve helyes elgondolás megszállottjai leszünk és túlzásba visszük. Se szeri, se száma a különböző nevelési hóbortok, divatok fanatikus követőinek. Pedig amire a legkevésbé van szükség, az pontosan a merevség, a dogmatikus, csontosodott elvek szemellenzős követése.

Az egyik ilyen az, hogy a szülő vigyázzon gyermekére, tudjon arról, hogy mit csinál, hol van. Ez természetesen szükséges, de nagyon könnyű túlzásba vinni. Az sem helyes, ha a gyermek egész nap kulccsal a nyakában az utcákon kóborol, de az is nagyon káros, ha a szülő folyamatosan helikopterként lebeg felette és minden mozdulatát ellenőrzi, irányítja. A gyermeknek szüksége van arra, hogy egészséges módon kialakíthassa kapcsolatait, megtanuljon konfliktust kezelni, kompromisszumot kötni. Ha viszont gyerekeink pici koruktól kezdve úgy játszanak a homokozóban, hogy körülöttük áll és árgus szemekel, mindenbe beleszólva figyel valamennyi szülő, akkor ezek a készségek soha nem alakulnak ki bennük. Pszichológus barátom mesélte, hogy se szeri, se száma az olyan tizennyolc-húsz éves fiataloknak, akik anyukájukkal jönnek letenni a gépkocsivezetői jogosítványhoz a pszichológiai vizsgát, és még a vizsgadíjat is az anyuka adja oda. Az így nevelt gyermeknek mindig az lesz a normális, ha anyuka-apuka minden esetben megmondja, mit kell csinálni. Az iskolában ugyanezt várják el a tanártól, semennyi önállóság nem lesz bennük, magolni tudnak, mert „ezt meg kell tanulni”, de a memorizált információkkal semmit nem tudnak kezdeni, mert soha nem hagyták őket magukra egy megoldásra váró problémával.

Ennek egyik változata az, amikor a gyerekek idejét teljes mértékben kitöltik mindenféle foglalkozással. Háromféle sport, két hangszer, tánc, nyelvtanfolyam és minden egyéb, egyik foglalkozásról a másikra cipelik. Fel kell fogni, hogy a gyermek elsősorban biológiai lény, akinek sokkal több szüksége van szabadidőre, kötetlen játékra, önfeledt álmodozásra, kavicsrugdosásra, barátkozásra és spontán emberi kapcsolatokra, mint arra, hogy ötödikes korában a „színtízes” mellett három nyelven beszéljen és két sportágban legyen esélyes az olimpiai csapattagságra. Ezt a nevelési stílust elsősorban Amerikában, a fehér középosztály bizonyos berkeiben tapasztaltam, de később, tanárként itt is. Azt hiszem sok szülő nem lát bele abba, hogy az iskola – főleg a középiskola – milyen lelki terhelést ró egy gyerekre. És most nem a tanulásra gondolok, hanem arra, hogy rettentő kényes vektorok mentén alakul a személyiségük, közösségükben állandó népszerűségi verseny zajlik, klikkesedés, zaklatás, fegyelem, lázadás és merev korlátok veszik körül. Ha nem adjuk meg nekik azt az egészséges alapot, amely meg tudja különböztetni a lényegest a lényegtelentől, amely egyensúlyban tartja őket és megóvja a nagyon durva veszélyektől, ha sohsem volt esélyük beverni a homlokukat a szemöldökfába és kitapasztalni a járható utakat, különbséget tenni az emberi kapcsolatok hálójában, nehezen fogják megtalálni a helyüket.

Egy másik gyakori és súlyos hiba az, amikor a szülő a saját álmait próbálja megvalósítani a gyermeke által. Amikor a kislányom megszületett, egészen elképesztő volt számomra az, hogy egyetlen nap után már láthatóan volt saját személyisége. És ahogyan telt az idő, egyre több olyan tulajdonsága bukkant elő, amelyet sem páromra, sem önmagamra nemigen tudtam visszavezetni. Tudom, hogy radikális, amit mondok, de kitartok mellette: a gyerekeink nem a mieink. Kölcsön kaptuk őket azzal a megbízással, hogy segítsünk nekik a lehető legjobb emberi lénnyé válni. Az útjuk az övék, és nagyon sok tanáccsal, útmutatással, korláttal, példával meg egyébbel segíthetünk nekik a megtalálásában és a követésében, de ahhoz nincs jogunk, hogy rájuk kényszerítsük a saját utunkat.

Amíg tanár voltam sok diák tisztelt meg a bizalmával és kért tanácsot a szüleivel kialakult különböző konfliktushelyzetekben. A legtöbbször arra törekedtem, hogy rávilágítsak azokra az ok-okozati összefüggésekre, amelyek a konfliktushoz vezettek, megérttessem a gyerekkel, hogy a szülője miért nem érti meg, vagy, hogy miért látja ő maga helytelenül a dolgokat. Egyetlen egyszer tanácsoltam azt egy diákomnak, hogy szálljon szembe a szülőjével: akkor, amikor az illető szülő kiadta a parancsot a gyermeknek, hogy melyik egyetemre menjen, és mi legyen belőle.

Tudom, hogy sok szülő csak azt szeretné, hogy gyermeke sikeres legyen. Súgok valamit: inkább legyen boldog és egészséges, mert akkor megtalálhatja akár a sikerhez vezető utat is ő maga. Ha ráerőszakolunk egy olyan életpályát, amelyet nem kedvel, amelyet kényszeresen követ, ha nap nap után úgy megy egyetemre, és később a munkahelyére, hogy szívből utálja, akkor sem egészséges nem lesz, sem boldog. Sikeres lehet, hogy lesz. De – és ezt a példát sokszor hallották tőlem diákjaim – volt egyszer egy Michael Jackson nevű megasztár. Nála sikeresebb ember nem sok akadt a huszadik században. De egészséges nem volt, és boldog sem. Életrajzát ismerve kétlem, hogy volt az életében egyetlen igazán boldog, felhőtlen nap, egyetlen érdekmentes, tiszta emberi kapcsolat. És az ő sikere is erőszak következménye: gyerekkori zenekara, a Jackson 5 úgy gyakorolt, hogy előttük ült a szadista családapa. Nadrágszíjjal a kezében.

Végül, de nem utolsósorban: főleg kamaszkorban találjuk meg az egyensúlyt a szabadság és a veszélyek elhárítása között. Ez talán a legnehezebb, mert roppant kényes, mert nagyon könnyű hibázni, egyrészt sérteni és sértődni, másrészt nagyon nagy veszélyeknek kitenni gyerekünket. De tudnunk kell azt, hogy a lázadásra szüksége van, a hibázást, az eltávolodást, az általunk elképzelt útról való letérést valamilyen formában meg kell tapasztalnia. Ugyanakkor meg kell találjuk a pontot, ahol közbe kell lépnünk és a közbelépés mikéntjét is, mert nem szeretnénk, ha gyermekünk mondjuk kábítószerfüggő lenne, vagy börtönbe kerülne. A szigorú tiltás nem működik, az biztos. Annak „csakazértis” lesz az eredménye.

A gyermek életében több köldökzsinór van. Az első a fizikai, amit elvágnak. A második a dackorszak, amikor tudatosul benne, hogy ő különálló személy és meg kell húznia a határt. Ezért van az, hogy hároméves édes kis csöppségünk sokszor még arra is nemet mond (jó nagy hisztivel persze), amit egyébként ő maga is akar. A harmadik a kamaszkor, amikor tudatosul, hogy a szüleink nem tökéletes emberek. És persze, a szülő sohasem állította, hogy tökéletes lenne, de a gyerek mégis ebben a tudatban nő fel, hiszen hány gyermek nem mondja, hogy „az én anyucim-apucim a legjobb a világon”? És egyszer csak nagyon mélyen ráébred a hibáinkra s arra is, hogy ez a tökéletlen alak parancsolgat és osztja az észt. A legtöbb esetben ezek nem fogalmazódnak meg bennük tudatosan, csak nagyon mély érzésekként, amire rásegítenek a tobzódó hormonok. A merev szembenállás ilyenkor nagyon súlyos konfliktusokhoz vezethet.

A legutolsó köldökzsinór akkor szakad el, amikor elfogadjuk, hogy szüleink már nincsenek. Amikor a fejfára tekintünk, és „holtakról jót, vagy semmit” alapon megtanuljuk megbecsülni, amit kaptunk, majd hazafelé ballagva azt is, hogy mi az, amit szülőként biztosan másképpen fogunk csinálni. És aztán mégsem...

Alapvetően azt gondolom, hogy a stressz és az aggódás a szülőség velejárója, pedig nincs ezekre szükség. Gyermekeink robusztusabbak, mint azt gondolnánk, átvészelő képességük kitűnő. Az aggódás pedig semmit nem oldott meg soha. Tekintsünk mindig a jelenbe, és örüljünk annak, hogy az élet csak egynapos adagokban jön. Nem leszünk tökéletes szülők, legfeljebb egész jó szülők. Fogunk hibázni, ezt el kell fogadni. De végső soron mégiscsak eljutunk oda, hogy az emberi lényt, akit a világra hoztunk, útjára is állítottuk és segítettünk neki megszerezni az eszközöket e rövid de gyönyörű kiránduláshoz, amelyet jobb híján úgy nevezünk: élet.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Felemás tanév szeptember 14-től, három ...
Kolozsvár is versenyben az Európa ...
Radu Jude-retrospektív Frankfurtban

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ