NAGY MIHÁLY ZOLTÁN
Kényszer szülte jogegyenlőség
Történész vagyok, éppen ezért az újság részéről érkezett megkeresés kapcsán először arra gondoltam, hogy erről a témáról nem nekem kell véleményt nyilvánítanom, hanem egy jogásznak: egy törvényről a jogban jártas szakember nyilatkozzék. Majd elővettem régi jegyzeteimet, beleolvastam a témához kapcsolódó néhány kötetbe, s máris úgy éreztem, hogy talán mégis érdemes megvizsgálni a jogszabály megjelenésének történeti hátterét, ahogyan mondják történészi berkekben, a történeti kontextust. De mielőtt rátérnék az elemzésre, hadd osszak meg egy személyes élményt.
Még a kétezres évek legelején nagy megtiszteltetésben részesültem: Sűtő Andrással együtt adhattam elő egy marosvásárhelyi megemlékezésen. A sors úgy hozta, hogy a vacsorán szembe ülhettem vele, és hamarosan mélyen elmerültünk az akkor általam kutatott téma, a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) történeti szerepének elemzésében. Sűtő András többek között azt a kijelentést tette, hogy a „Nemzetiségi Statútum” az MNSZ nyomására jelent meg, és a romániai magyarok – a jugoszláviai és csehszlovákiai nemzettársaikkal ellentétben – ennek köszönhetően megmenekültek az erőszakos üldöztetéstől és a jogfosztottságtól.
A nemzeti kizárólagosság bűvöletében. A hagyományos kisebbségpolitika folytatása
Tény, hogy a Nemzeti Kisebbségek Statútuma (Statutul Naţionalităţilor Minoritare) 1945. február 7-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben (Monitorul Oficial). A címből egyértelműen kiderül, hogy helytelen a korabeli magyar sajtóban és közbeszédben elterjedt és még ma is élő megnevezés, vagyis a Nemzetiségi Statútum kifejezés. A jogszabály szövegének első olvasása után még a jogban kevésbé jártas elemző is egyértelműen kijelentheti, hogy nincsen szó a kisebbségi/nemzetiségi kérdés egységes és általános törvényi rendezéséről. De vajon mi késztethette a román államvezetést arra, hogy alig két hónappal az 1944 augusztusában sikeresen végrehajtott kiugrást követően a minisztertanács ülésén vitát nyissanak a kisebbségek jogállását szabályozó törvényről és ezzel – látszólag – feladják a kizárólagosságra törekvő nemzeti politikát?
Nagy Mihály Zoltán történész, levéltáros
A román társadalom közhangulatából, az úgynevezett történelmi pártok vezetőinek nyilvános kijelentéseiből, de elsősorban a bukaresti kormányzat intézkedéseiből arra következtethetünk, hogy a román társadalom és államvezetés másik „forgatókönyvet” szánt a romániai magyarságnak 1944 őszén. A román nyelvű írott sajtóban megjelent cikkekben a magyar kérdést összekapcsolták az Erdély felszabadításáért vívott küzdelemmel, a terület feletti román szupremácia elismertetésével. Az újságok hasábjain egyre többen követelték a magyarság kollektív vagy egyéni felelősségre vonását a második bécsi döntés után a román állam és nép ellen elkövetett tetteik miatt. A politikai támogatás növelése érdekében folytatott küzdelem során, illetőleg a párt- és kormányzati programok, szándéknyilatkozatok megfogalmazásakor minden egyes politikusnak szembesülnie kellett ezzel az attitűddel.
A politikai életben igencsak aktív és legnagyobb támogatást élvező Nemzeti Parasztpárt a magyar „kisebbségtől” lojalitást és a második bécsi döntés következtében elveszített terület feletti román szuverenitás feltétel nélküli elfogadását követelte, ellenben a kitelepítést és a kollektív vagy egyéni felelősségre vonást sem utasították el a párton belül. Az 1944. október 10-én létrehozott Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatásának Kormánybiztossága élére kinevezett Ionel Pop (Iuliu Maniu unokaöccse) első nyilatkozatai is ezt támasztják alá: „az erdélyi magyarság, ha meg lesz a józan esze és a lelki erőssége, hogy felismerje a valóságot – Erdély örökre Romániához fog tartozni –, és véglegesen le fog mondani az irredenta törekvésekről és álomképekről, teljes mértékben Románia sorsközösségébe helyezkedhetik bele. […] Ha nem lenne meg ezen reményünk, úgy a szélsőséges megoldásra kell gondolnunk, az áttelepítésükre (sic!)”. (Curierul, 1944. október 20.)
Ugyanezt a szándékot érhetjük tetten az úgynevezett voluntárok, önkéntes egységek és a batalioane fixe elnevezésű félkatonai alakulatok, a korabeli magyar sajtóban egyszerűen Maniu-gárdáknak nevezett egységek észak-erdélyi erőszakos, egyes településeken gyilkosságokig elmenő cselekedeteiben. Az Észak-Erdélyben berendezkedő román csendőrség a terület „pacifikálása” érdekében szeptember 11-én megkezdte az „irredentizmussal” vádolt személyek felkutatását, illetve azon személyek letartóztatását, akik „a magyar uralom alatt bármilyen formában üldözték a román ajkú lakosságot”, vagy a román államot gyalázták. A román Nagyvezérkar október 19-én – ellentmondva a nemzetközi előírásoknak – hadifoglyoknak nyilvánította a magyar katonaszökevényeket, vagyis azokat, akik alakulataiktól elszökve hazatértek otthonaikba.
A Magyarországgal szembeni hadiállapot bejelentése után már augusztus végén kezdetét vette a dél-erdélyi magyar nemzetiségű lakosok, elsősorban az értelmiségiek és az elit tagjai egy részének internálása, majd szeptember közepétől a dél-erdélyi, román állampolgárságú, de magyar nemzetiségű tisztviselők elbocsátása következett. Terjedelmi korlátok miatt le kell zárnom az észak- és dél-erdélyi magyarság jogait korlátozó vagy azt teljes mértékben felszámoló jogszabályok ismertetését. Azonban a fentebb felsorolt esetek azt mutatják, hogy a román államvezetés 1944 őszén a magyar kérdést mint állambiztonsági, közigazgatási problémát, az ország belügyeként kezelte. De vajon miként vált az erdélyi magyar közösség jogállásának szabályozása és a kisebbségekkel foglalkozó kormányzati szerve létrehozása, illetve jogkörének meghatározása nemzetközi üggyé és a hatalomért folyó belpolitikai küzdelem eszközévé?
Az Észak-Erdély feletti román szuverenitás megkérdőjelezése. A kisebbségi/nemzetiségi kérdés rendezése mint külpolitikai érdek
A román kormány képviselői és Visinszkij külügyi népbiztos-helyettes részvételével 1944. november 12-én lezajlott bukaresti tárgyaláson elhangzott szovjet álláspontot, valamint a szovjet vezetés alatt álló bukaresti Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) részéről érkezett aznapi átiratot a román kormány úgy értelmezte, hogy Moszkva Erdély kérdését összekapcsolta a fegyverszüneti szerződésből fakadó kötelességek teljesítésével és a nemzetiségi, de elsősorban a magyar kérdés rendezésével. Az ominózus tárgyaláson Visinszkij arra utalt, hogy „Erdély visszakerülése menetrendjének, időpontjának és határidejének külön kell megállapításra kerülnie, és a hatalom átadásának a román adminisztrációnak szervezetten kell végbemennie, s nem egyoldalúan és önkényesen”. Ugyanakkor felhívta a miniszterelnök, Constantin Sănătescu tábornok figyelmét arra, hogy a román fegyverszüneti egyezmény 19. pontjának (amelyben Románia implicite visszakapta Észak-Erdélyt) teljesítése a 10–12. cikkely végrehajtásától, többek között a Szovjetuniónak fizetendő kártérítéstől függ. Másfelől a szovjet külügyi népbiztoshelyettes felemlítette, hogy „Erdélyben valamilyen fegyveres osztag” jelent meg, amely „Maniu-különítménynek” nevezi magát, és „önbíráskodó bűncselekményeket követett el”. Azt azonban letagadta, hogy tudomása lenne a SZEB aznapi táviratáról, amelynek értelmében Észak-Erdély szovjet katonai közigazgatás, vagyis a Vörös Hadsereg felügyelete alá került, valamint a román közigazgatásnak – a hadsereg és a postai alkalmazottak kivételével – november 14-ei határidővel el kellett hagynia a területet.
Még a Minisztertanács november 13-i ülésén elfogadták és november 14-én hatályba lépett a minisztériumok átszervezéséről szóló törvény, amelyben helyet kapott a baloldali pártokat képviselő Gh. Vlădescu-Răcoasa vezette Kisebbségi Nemzetiségek Minisztériuma (Ministerul Naţionalităţilor Minoritare) is. A Minisztertanács november 26-i ülésén élénk vita bontakozott ki a pártok képviselői között amiatt, hogy a minisztérium a „kisebbségi” vagy a „nemzetiségi” megnevezést vegye fel. Maga Sănătescu miniszterelnök számára is meglepetést okozott az új minisztérium: „Nézzék már, van itt egy Nemzetiségi Minisztérium. Már nem Kisebbséginek nevezzük?” A hozzászólásokból markánsan kirajzolódott a két tábor eltérő nemzetfelfogása és az, hogy miként értelmezték a kisebbségi/nemzetiségi jogokat. A jegyzőkönyvből az is kiderül, hogy a felek a vitában elsősorban a magyar kérdésre, a magyarság jogaira reflektáltak. A parasztpárti és liberális politikusok azért ellenezték a törvénytervezetben feltüntetett „nemzetiségi” titulatúrát, mert értelmezésük szerint a nemzetközi jogban a kisebbségi terminológia honosodott meg, s a „kisebbségeket” nem illethetik meg mindazon jogok, amelyeket a többségi nemzet tagjai élveznek. Az erdélyi származású parasztpárti politikus, Ghiţă Popp véleménye szerint csak a „többségi nemzetnek” van joga arra, hogy irányítsa az ország kül- és gazdaságpolitikáját, hadseregét és kormányát, mert: „Egy államnak rendelkeznie kell bizonyos egységgel – állapítja meg –, és ezt az egységet csak a többségi nemzet tagjai adhatják. […] Az állami szuverenitás joga csak a többséget illeti meg”.
A történelmi pártok tagjai azzal próbálták meggyőzni a baloldali pártok minisztereit, hogy a nemzetiségi elnevezés az eljövendő béketárgyalások alkalmával gyengítené Románia tárgyalási pozícióját, velük ellentétben a kommunista párti Lucreţiu Pătrăşcanu viszont azzal érvelt: a nemzetiség fogalmának a bevezetésével a békekonferencián „a nemzeti pozíciónkat fogjuk erősíteni”. A függőben maradt kérdéseket, vagyis a minisztérium feladatkörét és szervezeti felépítését a Hivatalos Közlönyben 1945. január 5-én megjelent 7. számú törvénnyel rendezték. A minisztérium alkalmazottainak létszámát 122 főben határozták meg, azonban a törvényben lefektetett feladatkör ellátását nagymértékben korlátozta két tényező: egyrészt a minisztérium apparátusa csak 11 tisztségviselőből állt, akiket a december 11-én felszámolt románosító államtitkárságtól, teljes nevén Románosító, Kolonizáló és Leltározó Államtitkárság (Subsecretariatul de Stat al Romanizării, Colonizării şi Inventarului) vettek át, másrészt a Nemzetiségi Statútum még csak tervezet formájában létezett.
A kisebbségi/nemzetiségi kérdés mint a belpolitikai harc eszköze és Észak-Erdély visszaszerzésének záloga
A magyarság jogállásának szabályozása már október elején terítékre került a minisztertanács ülésén, de annak rendezését csak a baloldali pártok szorgalmazták. A kommunista párti Lucreţiu Pătrăşcanu igazságügyi miniszter a Minisztertanács 1944. október 5-i ülésén jelezte, hogy a kormánynak felül kell bírálnia a magyarokkal szembeni bizalmatlan magatartását, és meg kell akadályoznia az újabb magyarellenes tömeges atrocitásokat. Figyelmeztette a kormány jelen lévő tagjait, hogy a Magyarország ellen folytatott háborút külön kell választani a Románia területén élő magyarság megítélésétől, mert „meg kell találni a békés együttélés formáját ezzel a néppel”. Arra kérte a kormányt, határolódjék el minden egyes magyarellenes bosszúhadjárattól, mert ez szorosan összefügg Románia jövőjével. Ennek ellenére a német ajkú lakosság állampolgárságának, illetve a Német Etnikai Csoport tulajdonát képező iskolák jogállásának rendezéséről szóló törvénytervezet október 10-i minisztertanácsi tárgyalásán az erdélyi származású parasztpárti politikus, Sabin Manuilă felvetette, hogy ezt a törvényt ki lehetne terjeszteni a magyarokra is. A témát azzal zárták le, hogy a magyarok helyzetét majd egy másik törvényben fogják szabályozni. A hatalom megszerzésére törekvő baloldali pártok az október közepén kirobbant belpolitikai válság után mindent elkövettek annak érdekében, hogy „reakciósnak” tüntessék fel a kormányzatot, és igyekeztek felhívni az ország lakosságának figyelmét a Maniu-gárdák atrocitásaira. Ana Pauker, a kommunista párt egyik legbefolyásosabb vezetője a Bukarestben megrendezett november 7-i ünnepségek alkalmával tartott díszbeszédében maga tette fel a kérdést: „Hogyan tűrhetünk mégis olyan hitlerista stílusú kegyetlenségeket, amilyeneket az Erdélyt terrorizáló ún. Iuliu Maniu önkéntes gárdák követtek el.” A Román Kommunista Párt (RKP) a nemzetiségek védelmét a demokrácia fokmérőjeként tüntette fel, ami egyúttal lehetőséget biztosított számára, hogy sajtóhadjáratot indítson legfőbb politikai riválisa, a parasztpárti vezér, Iuliu Maniu ellen. Ugyanakkor az RKP a nemzetiségek, a magyar lakosság védelmét, a jogegyenlőség biztosítását nem önkényes politikai célként tüntette fel a román tömegek előtt, hanem a problémát úgy mutatta be mint az erdélyi határvita lezárásának és a terület feletti román szuverenitás elismerésének a zálogát. Ráadásul Észak-Erdély visszaszerzését összekapcsolták a Szovjetunió támogatását élvező „demokratikus”, vagyis az RKP által vezetett kormány megalakításával. Ez a kampány részét képezte annak az új stratégiának, amelyet az 1945. január elején Moszkvába utazó román pártküldöttség (Gh. Gheorghiu Dej, Ana Pauker és Gheorghe Apostol) kapott kézhez a Sztálinnal való találkozás alkalmával. A Kreml vezetése Románia esetében is ugyanazt a forgatókönyvet alkalmazta, mint egész Kelet-Európában: a határ- és nemzeti kérdést felhasználta a kommunista pártok hatalomra segítése érdekében. Ennek megfelelően a baloldali pártokat tömörítő pártszövetség, az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) 1945. január 29-én nyilvánosságra hozott kormányzási programjának negyedik pontja kimondta, hogy a „nemzetiségek közötti testvériséget megvalósító demokratikus politika” biztosítja Észak-Erdélynek a román államkeretbe való integrálását. A nyomásgyakorlás sikerrel járt, hiszen a Minisztertanács még aznap felhatalmazta Gh. Vlădescu-Răcoasát azzal, hogy a Nemzetiségi Statútumot terjessze be a királynak ellenjegyzésre. A miniszterelnök, Nicolae Rădescu tábornok ellenjegyzésével 1945. február 7-én megjelent a 86. számú, Nemzeti Kisebbségek Statútuma elnevezésű törvény, amely a korábbi nemzetiségi jogfejlődéshez képest nagy lépést jelentett a kisebbségeket érintő jogalkotás területén, és ha figyelembe vesszük az utódállamok viszonyulását a magyar nemzeti közösségekhez, akkor pozitívan kell értékelnünk a jogszabályt. Egy hónappal később, március 6-án Moszkva nyomására megalakult az erdélyi származású és magyarul kiválóan beszélő Petru Groza vezette baloldali kormány. Romániában ezzel kezdetét vette a szovjet típusú diktatúra kiépítése. A rendelkezésünkre álló levéltári és egyéb történeti források alapján eddig nem sikerült rekonstruálni az MNSZ szerepét a statútum tervezetének kidolgozásában. Köztudott, hogy az MNSZ 1944 októberében csatlakozott az ODA-hoz, de ez nem jelentette azt, hogy az MNSZ politikusai kormányzati szerepkörhöz vagy a központi államigazgatásban tisztséghez jutottak volna. Tény, hogy az MNSZ jegyzőkönyveket vett fel a magyarság sérelmeiről és azokat jegyzék formájában eljuttatta a román kormány „demokratikus” tagjaihoz. Ugyanakkor az általa szervezett „népgyűléseken” elfogadott határozati javaslatokban a magyarságot ért jogsérelmek orvoslását, valamint a kulturális, a nyelvhasználati jogok biztosítását kérte számon. Az RKP és az MNSZ „vezérkarának” 1946. május 18-ai egyeztető üléséről fennmaradt román nyelvű jegyzőkönyv tanúsága szerint az MNSZ jogi ügyekkel foglalkozó tanácsosa, Csákány Béla megjegyezte, hogy az MNSZ is „részt vett” („a conlucrat”) a „statútum megfogalmazásában” („la redactarea statutului”). A forrásaink ezek után a némaságba burkolóznak, de a fenti rövid levéltári utalás talán elégséges bizonyítékot szolgáltat azon típusú történészi interpretációnak, amely szerint: „lám, mi is ott voltunk, nélkülünk nem dönthettek”.
Epilógus
És mi a tanulság? Talán nem meredek az a történészi megállapítás, amely szerint a nemzetiségi/kisebbségi jogok biztosítása és azok érvényesítése szorosan összefügg az adott térségben befolyásra törekvő nagyhatalom vagy nagyhatalmak geopolitikai/geostratégiai érdekeivel és az érintett ország kormányzását kisajátítani/megszerezni szándékozó pártok vagy politikai szövetségek időszerű célkitűzéseivel. Mi, „kisebbségiek”, mint ahogyan Sűtő András esete is jól illusztrálja, maradunk azzal a meggyőződéssel, hogy befolyásunk van a bennünket érintő „nagy kérdésekre”. Holott – szerény véleményem és a bukaresti állami közigazgatásban szerzett személyes tapasztalataim alapján – nincs! De erről érdemes lenne eszmecserét folytatni, mert lehet, hogy tévedtem. És mi marad nekünk? Az erdélyi magyar társadalom építése és a népszolgálat érvényesítése, ami sokkal magasztosabb, mint az eredményesség tekintetében zéró összegű pártpolitikai viták és a meddő ideológiai csatározások.
A Nemzeti Kisebbségek Statútuma
I. Fejezet
Általános intézkedések
1. szakasz. A törvény előtt minden román állampolgár egyenlő és fajra, nemzetiségre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi.
2. szakasz. A román állampolgárok faji eredetének, jogi helyzetük meghatározása céljából való kutatása tilos.
3. szakasz. A nyelvi, vallási, faji vagy nemzetiségi különbség nem képezhet akadályt egyetlen román állampolgár számára sem a polgári és politikai jogok megszerzése vagy gyakorlása, avagy a közhivatalok elnyerése vagy bármely foglalkozás űzése tekintetében.
4. szakasz. A nem románnyelvű, fajú vagy vallású nemzetiségekhez tartozó román állampolgárok ugyanolyan elbánásban és ugyanolyan jogi és tényleges biztosítékban részesülnek, mint a többi román állampolgárok. Az állampolgárok jogainak bármilyen közvetlen vagy közvetett korlátozása, vagy megfordítva, közvetlen vagy közvetett előjogok létesítése az állampolgárok számára fajiságuk, vallásuk, vagy nemzetiségük alapján, valamint a faji, vallási, vagy nemzetiségi kizárólagosság, vagy gyűlölet és megvetés bármilyen módon való hirdetése törvényesen büntettetik.
5. szakasz. Minden román állampolgár egyedül maga jogosult anyanyelvének vagy nemzetiségének megállapítására. E tekintetben bármilyen hatóság bárminő beavatkozása tilos, a hivatalos szervek kötelesek lévén elfogadni az illető állampolgár nyilatkozatát.
II. Fejezet
Különleges intézkedések
I. RÉSZ
A nyelvre vonatkozó intézkedések
6. szakasz. A román állam hivatalos nyelve a román nyelv. Mégis azokon a közigazgatási területeken vagy bírósági körzetekben, ahol a lakosság nagy része nem románnyelvű, a 8. és következő szakaszokban előírtak alkalmazandók.
7. szakasz. A magánintézkedésekben, mint pl.: levelezésben, vallási téren, sajtóban, bármilyen természetű közleményben vagy nyilvános gyűléseken a román állampolgárok szabadon és minden korlátozás nélkül bármely nyelvet használhatnak.
8. szakasz. Azok a törvényszékek és járásbíróságok, amelyeknek illetékessége olyan bírósági körzetre terjed ki, amelyben a legutóbbi népszámlálás szerint a lakosságnak legalább 30 százaléka a román nyelvtől eltérő más közös anyanyelvvel bír, kötelesek:
a) az illető körzetnek a 30 százalékos hányadot kitevő lakosaitól bármely, a saját nyelvükön készített beadványt elfogadni anélkül, hogy megkövetelnék annak az állam nyelvére való lefordítását;
b) e beadványok fölött ugyanazon a nyelven határoznak;
c) a felet saját anyanyelvén meghallgatni.
9. szakasz. A hivatalos számadatok alapján az igazságügyminisztérium állapítja meg, mely törvényszékek és járásbíróságok tartoznak a 8. szakasz rendelkezései alá.
10. szakasz. Azok a községi és megyei hatóságok, amelyeknek területi illetékessége olyan közigazgatási körzetre terjed ki, amelyben a legutóbbi népszámlálás szerint a román nyelvtől eltérő más közös anyanyelvű állampolgárok száma ama körzet összlakosságának legalább 30 százalékát teszik ki, kötelesek:
a) az illető körzetnek 30 százalékos hányadot kitevő lakosaitól bármely, a saját anyanyelvén készített beadványt elfogadni anélkül, hogy megkövetelné, hogy azok az állam hivatalos nyelvén készített fordítást is nyújtsanak be;
b) a beadvány felett ugyanazon a nyelven határozni;
c) a felet a saját anyanyelvén meghallgatni;
d) az ilyen területi körzetek községi és megyei tanácsaiban a 30 százalékos nemzetiségekhez tartozó választott vagy jog szerinti tagok saját anyanyelvükön szólalhassanak fel.
11. szakasz. A hivatalos számadatok alapján a belügyminisztérium állapítja meg, mely községek és megyék tartoznak az előző szakasz rendelkezései alá.
12. szakasz. A 9. és 11. szakaszokban meghatározott bíróságok és közigazgatási hatóságok bíráinak és hivatalnokainak az illető nemzetiségek nyelvét is ismerniük kell.
13. szakasz. A nem román nyelven megjelenő újságok és időszaki közlönyök mind a lap megjelenési helyének nevét, mind az ország többi helységének nevét az illető kisebbség nyelvén közölhetik.
14. szakasz. Az anyakönyvekben és anyakönyvi okmányokban az állampolgárok vezetéknevét az illető állampolgár személyi okmányaival bizonyított eredeti alakban és helyesírással kell beírni.
15. szakasz. Azokban a városokban és falvakban, amelyekben a legutóbbi népszámlálás szerint az összlakosságnak 30 százaléka a román nyelvtől eltérő más közös anyanyelvű, az utcanevek az illető nemzetiségek nyelvén is feltüntetendők.
16. szakasz. Az állam által elismert tanintézetek részéről kibocsátott diplomák vagy bizonyítványok alapján kinevezett bármilyen csoportba tartozó közhivatalnokokat nem lehet semmiféle címen román nyelvvizsgának alávetni.
17. szakasz. Az 1944. augusztus 23. óta hozott törvények, valamint ezek végrehajtási utasításai a hivatalos törvénytárban lefordítandók ama együtt élő nemzetiségek nyelvére, amelyek a legutóbbi népszámlálás szerint az ország összlakosságának legalább 5 százalékát teszik ki.
A helyi hatóságok szabályrendeleteit, rendeleteit és közleményeit annak a nemzetiségnek a nyelvén is közzé kell tenni, amely az illető megye vagy helység lakosságának 30 százalékát alkotja.
II. RÉSZ
A tanügyre vonatkozó intézkedések
18. szakasz. A román állam elemi, közép- és felsőfokú iskolák útján anyanyelvükön biztosítja az oktatást azoknak az együtt élő nemzetiségeknek, amelyek megfelelő számú ily oktatást igénylő tanulóval rendelkeznek. Kivételt azok a helységek képeznek, amelyekben a felekezeti magániskolák ennek a szükségletnek megfelelnek. A nem románnyelvű állami iskolákban vagy iskolai tagozatokban, a tantestületet elsősorban az illető nemzetiség soraiból kell kinevezni.
19. szakasz. A román felekezeti magániskolákra vonatkozólag alkalmazott rendelkezések a nemzetiségek felekezeti magániskoláira is alkalmazást nyernek.
20. szakasz. A tanulók vizsgáztatása, beleértve az érettségi vizsgát is, mind a nem románnyelvű állami iskolákban vagy iskolai tagozatokban, mind az illető nemzetiségek felekezeti magániskoláiban a tananyagok előadási nyelvén történik, kivéve azt az esetet, ha maga a tanuló kíván román nyelven levizsgázni.
21. szakasz. A nemzetiségek felekezeti magániskolái az állam részéről ugyanolyan anyagi támogatást élveznek, mint a román felekezeti iskolák.
22. szakasz. A kolozsvári egyetem jogi és bölcsészeti nyelvtudományi karán a szükségletekhez képest az illető diákok számának figyelembevételével magyar és német előadásnyelvű tanszékek létesíttetnek.
III. RÉSZ
A vallásfelekezetekre vonatkozó intézkedések
23. szakasz. Az elismert vallásfelekezetek javaikat szervezeti szabályaik vagy az alapító okmányok értelmében maguk kezelik az általános vallásfelekezeti törvény szerint.
24. szakasz. A vallásügyi minisztérium ellenőrzésén kívül a közigazgatási hatóságoknak az elismert vallásfelekezetek istentiszteleteik kérdéseibe való beavatkozás tilos.
25. szakasz. Az összes elismert felekezetek lelkészei egyenlő képzettség és egyházi rangfokozat esetén egyenlő javadalmazásban részesülnek, amennyiben felekezetük eléri a vallásfelekezeti törvényben az államsegély eléréséhez élőírt lélekszámot.
III. FEJEZET
Záró és átmeneti intézkedések
26. szakasz. A kisebbségi nemzetiségek minisztériuma az igazságügyminisztériummal egyetértésben megteszi a szükséges törvényhozási intézkedéseket a Hivatalos Lap 1930. július 27-iki 171. számában megjelent s a román állampolgárság elnyerésére vonatkozó törvény egyes rendelkezéseinek módosításáról és kiegészítéséről szóló törvény alapján benyújtott összes elintézetlenül maradt kérések elintézése és új jelentkezési határidő engedélyezése érdekében.
27. szakasz. A nemzetiségi minisztérium gondoskodik a jelen törvény rendelkezéseinek végrehajtásáról.
Valamennyi közigazgatási és rendőri szerv köteles a minisztériumnak a jelen törvény alkalmazásával kapcsolatban kiadott rendelkezéseket végrehajtani.
A bármely felekezeti vagy nemzetiségű román állampolgároknak a jelen törvényben lefektetett elvek megsértésére vagy téves alkalmazására vonatkozó panaszait a kisebbségi nemzetiségek minisztériumához kell beadni.
28. szakasz. Valamennyi jelen törvénnyel ellenkező megelőző törvényes vagy végrehajtási utasításban foglalt intézkedés hatályon kívül helyeztetik.
