Elisabeta Casellati, az olasz szenátus elnöke, az olasz államhatalomnak – az államelnök után –második közjogi méltósága (politikai hovatartozása szerint a Berlusconi-féle Forza Italia politikusa) egyperces videójában az olasz-német történelemre utalva Helmut Kohl volt német kancellárt idézve azt állította: „Annak a nemzetnek, mely elveszíti történelmi emlékezetét, nem lehet jövője.” És hozzáfűzte: ”Figyelem! Miközben Berlin önmagával vitatkozik, Európa lángokban áll.”
De hasonlóan vélekedett a Fratelli d'Italia szintén jobboldali elnöknője, Georgia Meloni is: „Franciaország és Németország arra használja az Európai Uniót, hogy nemzeti érdekeit más tagállamok, különösképpen Olaszország hátrányára érvényesítse. A válság napjainak tényei ezt az állítást ismételten igazolták.”
Salvini még élesebben fogalmaz: „Ha más államok polgárainak kedvük van ahhoz, hogy Németország alattvalóiként éljék az életüket, ám tegyék. Mi az olasz nép szuverenitását minden eszközzel megvédelmezzük.”
A német sajtó mindezt úgy értelmezi, hogy az olasz populista jobboldal valóban minden eszközt bevet, hogy a választók bizalmát (melyet egyébként az Olaszországban államcsínyként emlegetett kormányváltás dacára el sem veszített soha) visszaszerezze.
A La Repubblica friss felmérése szerint nem csak a jobboldali pártok hívei nem bíznak meg Németországban, de a kormányzó Öt Csillag Mozgalom szavazóinak 77 százaléka sem, és ami még meghökkentőbb, még az „Európa-párti” szociáldemokraták (a másik kormánypárt) szavazóinak is csak alig több mint a fele hisz a németek jóindulatában. Országos szinten az olaszok 25 százaléka tartja Németországot Olaszország barátjának. Ez az arány tavaly januárban még 42 százalék volt. A lakosság nagyobbik része Kínába, Amerikába és (horribile dictu) Oroszországba veti bizalmát. A „Prima gli italiani” jegyében a többség az EU-t Berlin meghosszabbított karjának tekinti. Így aztán manapság már Kína a legjobb barát és Németország a főellenség.
A németellenes érzelmek már-már a nemzeti gyűlölködés határát súrolják.
De ha csak ez volna! A vírusválság – a Merkel-Macron liaison ide vagy oda – már a régen elfeledettnek vélt német-francia ellenérzéseket is felszínre hozza. A németek is kifejezetten ellenséges érzésekkel, sőt agresszíven viszonyulnak azokhoz a (zömmel német származású) elzászi franciákhoz (ez a képlet számunkra, erdélyi magyarok számára sem merőben ismeretlen), akik Németországba járnak át dolgozni. Merthogy „kitúrják” az echt németeket az állásaikból.
Folytathatnám.
Ehelyett inkább Dirk Schürmer Die Weltben megjelent A nemzetállam mint a legstabilabb és a legműködőképesebb című cikkének néhány passzusára hívnám fel a figyelmet. A szerző úgy véli, hogy a „korona-válság a kontinenst a történelem keserű iróniájaként – a Brexit valamiféle kísérteties analógiájára – olyan helyzetbe kormányozta, melyben minden nemzet végrehajtotta a maga hallgatólagos Exitjét. Hirtelenjében az útlevél, az egészségügyi kártya, a járművek számtáblája ismét létfontosságúvá vált, az európai identitás egyszerre elszállt, és nem maradt egyéb mint a nemzeti. ”
És valamivel tovább: „Az európai összetartozás jege igencsak vékonykának bizonyult. És az alatta meghúzódó nacionalizmus ismét felszínre tört. Azaz, úgy tűnik, legalábbis a mi életünkben továbbra is fenn fog maradni. A csodálatosan kieszelt európai tervezet puszta államközi viszonyrendszerré, illetve gazdasági érdekegyeztetéssé halványul. A személyes biztonság, az egészségbiztosítás legelemibb intézményei a nemzetállam illetékességi körében maradnak, ahogyan a mediális diskurzus is véget ér a nyelvi- vagy az államhatárokon.”
Azt már Schürmer sem ismeri fel, hogy a korona-krízis nem ok, csupán katalizátor. A nemzetállam és a nemzeti állam közti különbségtétel elmaradásából fakadó anomáliák felszínre törésének katalizátora. A nacionalizmus nem valamiféle történelmi fátum, hanem a felvilágosodás által tisztázatlanul hagyott eszmei zavar következménye. A nemzeti állam önmagát egyetlen nemzeti közösség tulajdonának tekinti. A más nyelvi-kulturális vagy vallási közösségek tagjai legfeljebb másodrendű „állampolgároknak”, sőt lappangó ellenségeknek tekinthetők. S ekként minden eszközzel asszimilálandók. Ez a világszerte mintának tekintett francia modell. A nemzetállam viszont olyan állampolgári közösség, mely nem tesz különbséget állampolgárai közt. Csakhogy olyan állam, mely ezt az igényt maradéktalanul kielégítené, alig-alig akad. Márpedig a nacionalizmus szervesen következik a nyelvi-kulturális és az ezzel szorosan összefüggő gazdasági egyenlőtlenségekből. A hátrányos helyzetű kisebbségek ugyanis természetszerűen lázadoznak a másod- vagy harmadrendű státus ellen. Amit a többség – gyakorta deklarált felsőbbrendűségét fenyegető – veszedelemként érzékel. Az efféle törekvéseket mindenáron le kell törni, hiszen a kisebbségi jogegyenlőség a társadalmon belüli hatalmi pozíciók, következésként egzisztenciák méltányosabb elosztásával, azaz elkerülhetetlenül a többségi érdekek „sérülésével” járna. Márpedig ez egy nemzeti államban megengedhetetlen. A sérelem „feloldásának” egyetlen hatékony eszköze az asszimiláció, hiszen a többségétől eltérő kultúrájú és nyelvű kisebbség az egzisztenciális küzdelemben csakis hátrányos helyzetből indulhat, tehát a „rend” érintetlen maradhat. Ily módon azonban a kisebbség arra kényszerül, hogy ugyanazért az egzisztenciáért a többségnél jobban, sőt gyakorta sokkal jobban teljesítsen. Ami ismét felborogathatja a „rendet”. A kisebbség ugyanis arra kényszerül, hogy ne a „nemzeti”, hanem a legsikeresebb külföldi mintákhoz próbáljon igazodni. Ezzel azonban a kényelmesebb (mert a hatalmat birtokló) többség szemében mintegy „visszaállítja” korábbi „nemzetietlen” vonásait. Ezek a konfliktusforrások a nyelvi-kulturális különbségek eltüntetését követően sem csupán a más vallású, bőrszínű vagy a hagyományos szokásrendeket érzékelhetően őrző kisebbségek esetében „tarthatják fenn” a többségi, s implicite a kisebbségi nacionalizmust, de még az asszimiláltak esetében is. A többségi éberségnek még a rejtőzködő kisebbségeket is sikerül „lelepleznie”. Az így visszatérő „többségi sérelmek” (a zsidó, örmény és más kisebbségi „uralmak”) felszámolásának szükségességére apellálnak a fasizmus különböző változatai.
Így aztán az egyenlőtlenségeken alapuló nyelvi-kulturális ellentétek – az előbbi értelemben vett – nemzeti államokból idővel a nemzetállamok közti térbe helyeződnek át. Ezzel veszi kezdetét a világháborúk kora. Az Európai Unió éppen ezeknek az anomáliáknak a felszámolására tett nagyszabású (s az eredeti célkitűzéseket tekintve valóban csodálatos) vállalkozás. A nemzetállamok (vagy más terminussal a szó tulajdonképpeni értelmében vett jogállamok) keretében a nacionalizmus ezen változatainak megnyilvánulását a diszkrimináció tilalma megnehezíti, bizonyos esetekben kifejezetten megbélyegzi. Az idegen név már nem jelenthet kimutatható hátrányt. Az eltérő bőrszín, vallás vagy szokásrend – legalábbis elvben – még kevésbé…
De mert a mai értelemben vett jogállam a tetszetős szólamok dacára sem nyújt tényleges garanciákat a kisebbségek – főként a nyelvi-kulturális kisebbségek – kifinomult elnyomása és megalázása ellen (sőt még egyes „politikailag deviáns” államok pellengérre állítása ellen sem). A nacionalizmusok a felszín alá kényszerülve vagy nem létezőnek deklarálva munkálhatnak tovább…
Ezeket az eltűntnek vélt vagy nyilvánított nacionalizmusokat a 2008-as pénzügyi válság, illetve a mostani korona-járvány ismét felszínre hozta. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a nemzeti kizárólagosság leküzdésének, (azaz a szó szűkebb és tágabb értelmében vett) nyelvi-kulturális közösségek közti jog- és esélyegyenlőség érvényesítésének alapfeltételeit az unió Alapszerződése és főként az arra épített bürokratikus szervezetek nem csak megteremteni nem voltak képesek, de ez a tagállamok domináns csoportjának nem is nagyon állt érdekében. Voltaképpen kezdettől…
Az olaszok nem alaptalanul vádolják Németországot és részben Franciaországot azzal, hogy továbbra is valamiféle Übermens-tudatot próbálnak érvényesíteni, s arra használják az uniót, hogy nagyhatalmi ambícióikat a kisebb államok rovására érvényesítsék. Főként gazdasági eszközökkel.
Erre a tényre az egyik legjelentősebb német közgazdász, Heiner Flassbeck, a német pénzügyminisztérium egykori államtitkára, s 2003 óta az Egyesült Nemzetek Világkereskedelmi – és Fejlesztési Konferenciájának (az UNCTAD-nak) a főközgazdásza A válság tíz mítosza című tanulmányában már az évszázad első évtizedének elején felhívta a figyelmet.
Nézete szerint Németország azzal, hogy termékeit a német ipar termelékenységéhez és műszaki színvonalához viszonyítva alacsony bérekkel termeli meg, és mesterségesen alacsonyan tartott árakon értékesíti, olyan versenyképességi előnyt biztosít önmaga számára, mellyel európai partnereit, főként a déli államokat, részben Franciaországot, de főként Olaszországot, Spanyolországot, Görögországot súlyosan eladósítja. Az eljárás nevetségesen egyszerű: a német ipar olcsó termékeivel a helyi cégeket csődbe juttatja, majd mintegy kisajátítja a „partnerek” belső piacait, s a fizetőképes keresletet kölcsönökkel igazítja hozzá saját árukínálatához.
A nemzeti állam nyelvi-kulturális nacionalizmusa ismét nemzetállami nacionalizmussá alakul. De hogy természete csöppet sem változik, azt mi sem bizonyíthatná világosabban, mint az, hogy az unió németek által dominált jogrendszere a jelentősebb kisebbségekkel rendelkező államokban nem csak eltűri, de bizonyos értelemben támogatja is a többségi nacionalizmusokat. (Lásd Angela Merkelnek a romániai kisebbségi kérdés példás megoldására vonatkozó nyilatkozatait, s ennek a trendnek a betetőzéseként a magyar kisebbséggel szemben leplezetlen ellenszenvet, sőt ellenségességet manifesztáló Klaus Iohannis román államelnök Nagy Károly-díját! Az utóbbi – a cinizmus csimborasszójaként – elnökünknek a „kisebbségek védelméért” is kijárt, úgymond!) Németország természetesen az unió keleti államait is kizsákmányolja, de itt a hazainál jóval alacsonyabb bérekre alapoz, melyek azonban az adott államokat – a déliektől eltérően – korábbi állapotukhoz mérten nem teszik kifejezetten tönkre, hiszen a német cégek a helyieknél némivel magasabb bérekkel nem csak fizetőképes keresletet, de még munkahelyeket is teremtenek.
Flassbeck jóslata, miszerint ez a politika magát Németországot, s ezzel az európai uniót is csődbe juttatja, napjainkban látszik teljesülni.
A helyzet megoldásának egyetlen járható útja van: a nacionalizmus mindkét változatának, a nyelvi-kulturálisnak és a nemzetállaminak a fokozatos leépítése. Magyarán: a nyelvi-kulturális szempontokat is magában foglaló európai jogállam kialakítása. Azaz: az egyes államok közt és azokon belül is érvényesíthető, s nem csupán az egyénekre, de a társadalmi csoportokra is kiterjedő tényleges jogegyenlőség.
Az exit csábítása csak és csakis ebben az esetben hárítható tényleg el.
