A multikulturalizmus az előszobánkból

A multikulturalizmus az előszobánkból
Kétségtelen, a multikulturalizmus része a mindennapjainknak, különleges alkalmakkor még hangsúlyosabban. Én sem vagyok kivétel ez alól. Vagy hát inkább én lennék az, aki megerősíti a szabályt.

Romániai magyarajkú zsidó vagyok, román-magyar kettős állampolgár és Panamában élek hondurasi férjemmel, aki egy mexikói cégnél dolgozik. Kislányom panamai állampolgár. Az esküvőt néhány éve Németországban tartottuk a nővéremnél. (Külön téma lehetne annak felsorolása, hogy ennek véghezviteléhez milyen mennyiségű dokumentációra volt szükség, de ezt most ne részletezzük.)

Mi és vendégeink hat különböző országból érkeztünk. A nyelvi különbözőségek fakadóan azt gondolhatnának, ez tökéletes recept egy hatalmas katasztrófához. Igazából a Bábel tornya egy asztalnál, ugyanakkor tökéletes példa az együttélésre és a rugalmasságra.

Jöttek többen is Hondurasból, akik csak spanyolul beszélnek, mint például az apósom, de olyanok is, akik spanyolul és angolul is tökéletesen beszélnek, mint például a sógorasszonyom vagy a férjem. A nővérem és a férje németül, angolul, románul és magyarul beszél, emellett a nővérem ért spanyolul. Jelen volt a barátnőm és párja, akik kitelepedtek Svédországba és onnan jöttek, az unokatestvérem a lányával Hollandiából érkezett, és persze "Románia" is képviselve volt.

Ahogy szinte mindig lenni szokott, az angol az aduász, a fiatalok mindegyike beszélt többé-kevésbé Shakespeare nyelvén. A kommunikáció hogyanja bemutatható az unokatestvérem lánya példája által. A kislány román környezetben töltve élete első éveit nem emlékezett túl sok magyar szóra. Hollandiában élve hollandul beszél többet. A nővérem gyermekei, a három unokaöcsém magyarul beszélnek otthon, az iskolában pedig németül. Én a Hollandiából érkező kislánnyal románul beszéltem, a fiúk viszont angolul. Aki tudott románul, szintén ezen a nyelven beszélt vele, aki meg nem, az angolul. Az anyukájával viszont én magyarul beszélek, a férjem azonban angolul.

Anyukám picit habla español (beszél spanyolul) a magyar és román mellett, de amikor a hondurasi apósommal társalgott, és valami mégsem volt teljesen érthető, és már a testbeszéd opciói is ki lettek merítve, akkor mindig volt valaki, aki segíteni tudott a fordításban.

Szóval meglepően zökkenőmentesen működött a kommunikáció. A férjem angolul beszélt a családdal, anyukámmal spanyolul. A nővérem imádta, hogy a házában igazi szappanopera-hanghordozás lett úrrá. El is döntötte, megtanul végre rendesen spanyolul. Mert, ahogy mondja, spanyolul minden jobban hangzik. Valamennyi esetben tehát kerestetett és találtatott közös nyelv. Voltak persze vicces esetek is, mint például amikor a sógorom, aki amúgy jól beszél angolul, belezavarodott és a szokás hatalmától vezérelve egy-egy német szót kevert az angol szövegbe, aminek következtében a férjem csak úgy meglepődve bámult rá, majd rám. Ilyenkor jöttem én és gyorsan mondtam a helyes megfejtést. (Lám, a német nyelvtanfolyam nem volt hiábavaló!)

Legyen ön is milliomos! módjára mindig készenlétben állt valaki, ha szükség volt rá. Bottal lett fordítói és szinkronfordítói képességemet is megvillogtathattam. Volt egy kis agytorna és egymásra való odafigyelés, de hát, azt mondják, pont ez kell Alzheimer ellen. Az anyakönyvi hivatal vezetője megjegyezte, élete egyik legmultikulturálisabb ceremóniája volt a miénk és gyönyörű szépen angolul levezényelte azt. És hadd ne mondjam, hogy a boldogító igen végül két kerek "ja" lett.

Otthon, kicsiny kis falaink közt, mindennapjaikban, amikor Isten segítségét kérjük valamihez, elhangzik a magyar „Isten segítségével”, olykor a spanyol „Dios mediante” és a héber B'ezrat Hashem is. Van nálunk péntek esti gyertyagyújtás és a mi újévünk idén szeptember 29-re esett.

Amikor a férjem azt mondja, "kincsem, szeretlek nagyon" ha nem is egészen tisztán, de nekem, pont eléggé érthető az, ahogy kifejezi. Ha utazunk, a reptéren három különböző útlevelet mutatunk fel. Amikor a pici gagyog valamit, a férjem megkérdezi, hogy ez most egy magyar szó volt vagy babahalandzsa.

Amikor szó esik Hondurasról, az embereknek gyakran fogalmuk sincs, hol van. Hallottam már olyan hondurasiról, aki az egyszerűség kedvéért külföldön mexikóinak vallja magát. Panamában gyakorta észleltem, hogy összetévesztik Nicaraguaval, El Salvadorral vagy épp Guatemalával. Amikor tehát szó esik a férjemről, az én dolgom kéretlen földrajzleckét adni és mutogatni, hol is van a világtérképen Honduras. A férjem úgy mutat be, hogy Erdélyből vagyok, ezáltal útnak indítva a Drakulára vonatkozó kérdésáradatot. És ilyenkor hallok olyanokat, hogy Erdély valóban létezik? Azt hittem olyan, mint Narnia! Erdély egy kis falu, igaz? De Drakula története nem igaz, ugyebár? A kedvencem: Jahh, ti nem hisztek Drakulában? (Nem biztos, hogy ez pont hit kérdése lenne…)

Külföldiek vagyunk külföldön. Az én európai kultúrám egyszerre él szimbiózisban a panamaival és a hondurasival. A férjem szokásai, nyelvezete sem teljes egészében megegyező a panamaival. Az együttélés színes mivoltát a következő példa is bizonyítja. Miközben a gyermekorvos felvilágosítást tartott, hogy milyen zöldségeket ehet a babánk, a férjem gyakran kérdezte: mit ért ön ez a név alatt? Előkerült az okostelefon és kiderült, hogy az egyik országban egy adott zöldség egy adott név alatt ismert, míg ugyanaz a név egy másik országban egy másik félét jelent. Pont mintha én burgonyát mondanék és te paradicsomra gondolnál. Ejnye, gondoljunk bele, ha receptet osztanék meg!

A panamai mamey névre hallgató gyümölcs zapote Kolumbiában vagy Hondurason, de a panamai zapote nem mamey, hanem egy másik gyümölcs! Volt, hogy vásároltunk egy gyümölcsöt, mert, hogy az elvben nagyon finom és kiderült, hogy ez a név alatt itt ez valami más. És ráadásul még ehetetlennek is bizonyult, még nekem is, pedig én aztán szinte minden gyümölcsöt imádok. Ha akarnak készíteni quimbombót, akkor legyenek felkészülve, hogy talán ezt a panamai piacon ñajúnak hívják, de ezen neveken kívül ismert még quimombó, gombo, malondrón, ocra, okra, bamia, cando vagy abelmosco név alatt is az illető zöldség, attól függ, milyen határt léptünk át. A kolumbiai lulo Panamában naranjilla, a panamai pimenton hondurason chile (és nem az ország), a banán Venezuelában cambue, Panamában guineo, Hondurason mínimo. Az eper lehet fresa, de Ecuadorban frutilla, a Puxvae meg chontaduro.

Egyébként érdekes a banán hondurasii "mínimo" nevének eredete. Az ország több mint egy évszázada a világ egyik legnagyobb banán exportőre. Múlt évi forgalma 313.7 millió dollár értékű volt. Nagy valószínűséggel mindnyájan ettünk már banánt onnan. A név eredete egy minőségi sztenderdnek tudható be: ha a banán mérete nem érte el a minimum hosszúságot ahhoz, hogy külföldi piacon értékesíthető lehessen, akkor az nem került exportra, helyi fogyasztásra küldték. Ezért az minimumként, azaz mínimóként rögzült a köztudatban.

Ebben a nagy sokféleséggel hatással vagyunk egymásra. (Ahogy mondani szokták, ha esik az eső Brazíliában, akkor már veszik elő az esernyőt Washingtonban.) Nem vagyunk egyformák, és ezen diverzitás elfogadása talán 2019 egyik leggyakrabban felmerült témája, rögtön Trump valamelyik zseniális ötlete és a britek egymás közötti egyet nem értése után. A játékszabályok állandóan újra íródnak. Ez teszi igazán széppé és egyben elképesztően nehézzé a mindennapjainkat. Van, hogy a különbségek mindenki számára látható módon díszelegnek, könnyűszerrel tettenérhetők, és van úgy, hogy a felszín alatti rejtekéről időközönként előkandikál inkább érezve, mintsem látva, igazi fejtörést okozva ennek megfejtése. Keressük bátran ezeken különbségeket!

Képünk illusztráció