A mélységből kiáltok
Vissza

A mélységből kiáltok

„Anul dezunirii” (A szétegyesülés éve) – fogalmazott Nicolae Manolescu egy múlt vasárnapi tanácskozáson. A Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Fiókja, a „Societatea Scriitorilor Mureșeni” és az Ardealul Könyvkiadó a Román-magyar irodalmi interferenciák címmel szervezett szimpóziumot, ott hangzott el ez a mondat. Mégpedig a Romániai Írók Szövetsége elnökétől, Románia egykori UNESCO-nagykövetétől, az egyik legismertebb román értelmiségitől, nem akárkitől tehát. Aki még azt is kijelentette, hogy Klaus Iohannisnak nem „kedves románok”-kal kellene szólnia a nyilvánossághoz – „kedves román állampolgárok”-at kellene mondania.

Sok az ilyen centrifugális kijelentés, bejegyzés a Centenárium évében. Sabin Gherman futószalagon írja autonomista, Románia-bíráló cikkeit. Lucian Mîndruță egere sem igen pihen. Naponta rágördülök egy olyan cikkre vagy posztra, mely a Nemzet Megváltása Székesegyház szükségességét vonja kétségbe, vagy pedig kijelenti, hogy inkább az infrastruktúrával foglalkozna az állam, mint a százéves egyesüléssel, meg hogy mi ünnepelni való van ebben a szörnyű állapotban, melyben az ország vergődik. Közben olyan is van persze, aki magára borítja a trikolórt, kitűzi a kocsijára vagy az ablakába, rezegteti a hangját, párás a szeme, és azt mondja, a Centenárium független a politikusok baklövéseitől.

Én mindig is a nagyhangú, külsődleges ünneplések ellen voltam, a magánéletben éppen úgy, mint a közéletben. Kezdettől elhatároztuk, pontosabban nem is elhatároztuk, egyszerűen így alakult, és mindkettőnknek megfelel, hogy nem sürgünk-forgunk az ünnepeken, nem sütünk bejglit, nem díszítünk karácsonyfát, nem verejtékezünk a rohanástól, egyszerűen átöleljük egymást. De nem is rontjuk el mások ünnepét, nem okádunk lángot, ha más ünnepelni szeretne, nem keressük a kötekedés lehetőségét vagy alkalmát, és nem használjuk bunkósbotként sem a történelmet, sem az identitásunkat.

Éppen ennek a lapnak a hasábjain fogalmaztam meg a csalódásomat, hogy a bunkósbot amúgy is forogni kezdett, méghozzá olyan emberek kezén is, akiktől többet reméltem. Ahelyett, hogy az életünkkel foglalkoznánk, a gyűlölet kopár hagyományát ápoljuk, és ahelyett, hogy ha már végképp nem tudunk másként, akkor legalább megkérdeznénk, mi, magyarok mit tehettünk volna, hogy elkerüljük Trianont, ugyanazokba a hibákba esünk, mint elődeink, néhány olyan kivételtől eltekintve, mint Ady Endre vagy a transzszilvanizmus nagy nemzedéke, akiket folyton emlegetünk, de semmiképpen sem akarunk követni. Sokak számára már a jó román nyelvtudás is gyanús, nem beszélve azokról a kedélytelen viccekről, melyeket mindig meg kell hallgatnom a „románságom” kapcsán.

Nem neveljük önmagunkat, hanem boldogan ülünk az előítéletek koszlott személyvonatán, ujjal mutogatunk, és egy olyan fölényről beszélünk, amely egyszerűen nincsen. A konfliktusnak csak az egyik oldalát vizsgáljuk meg, ami természetesen azt jelenti, hogy egyáltalán semmit nem vizsgálunk. Az ABCentenar című blogomra nem csupán olyan ismerősöm nem ír, akit meg sem kértem, hanem olyan sem, akitől nem vártam volna visszautasítást, holott nem a Centenáriumot kell dicsérni, egyszerűen az együttélésről kellene gondolkodni.

Kevesen vagyunk, akik két kultúrában lélegzünk, annál többen, akik csak egyben akarnak lélegezni. A múlt sérelmeiben élnek, és az empátia minimális gyakorlatát sem hajlandók elvégezni, holott esetleg tanárok, lelkészek, írók, újságírók, színészek, rendezők – olyan emberek, akiknek az esetében az empátia a munkaköri leíráshoz tartozik.

Gyakran eszembe jut: akik a jogokért kiabálnak, azoknak nagy része tulajdonképpen azt szeretné, ha megfordulna a világ. Ezért aztán a valóban meglévő igazságtalanságokat nem egy állam, hanem egy nemzet alávalóságának tartják, és észre sem veszik mindazokat, akiket írásom elején emlegettem, vagy ha mégis muszáj észrevenniük őket, akkor egyre azt hajtogatják, hogy kevesen vannak. Ami csakugyan igaz, de hát nézzen körül: „ők” a dákok elsőbbségét szajkózzák, „mi” a magunkét, „ők” is építenek egy nemzeti mitológiát, „mi” is, „ők” sem szeretik azt a történészt, aki kellemetlen dolgokat mond nekik, és „mi” sem. Persze imádjuk Lucian Boiát, de hát éppen azért, mert „nekik” olvas be. Mi soha semmit nem vétettünk.

Ilyen körülmények között valójában nincs is miben reménykedni, csak végezni a munkánkat, azt, amit hivatásszerűen kaptunk az Istentől, az élettől, a sorstól vagy a végzettől. Én továbbra is úgy gondolom, hogy sine ira et studio kell beszélnünk mindenről, még ha nehéz is, sőt, éppen azért; hogy a múltba révedésnek olyan veszélyei vannak, amelyeket sokan fel sem mérnek; hogy a gyűlöletet távol kell tartanunk magunktól; hogy Erdély azért szép, mert sokféle, és aki felszisszen, annak azt üzenem: ő is azt szokta ünnepelni benne.

„Ez a díj megerősít abban, hogy a Don Quijote-i munka, amit végzek, nem hiábavaló” – mondta Kocsis Francisko a marosvásárhelyi rendezvényen, amelyen kitüntették. Én is ezzel biztatom magam, de sokszor mélyről kell feljönnöm.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Sporthírek röviden
Újraválasztották tisztségébe Kató Bélát
Berlinale – Kiválasztották a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ