A kapától az egyetemig

A több évszázaddal ezelőtt éldegélő felmenőimről semmit sem tudok, bár könnyen lehet, hogy őseim bíbor tunikában, néha meg fényes páncélban parádézó, bátran küzdő, vígan mulató nemesek voltak. De az is lehet, hogy István király főpohárnokának istállóját takarítottuk. Ezek mellett természetesen még ezernyi más forgatókönyv lehetséges. Ennyire azonban nem látok vissza, és valójában nem is érdekel. Amit biztosan tudok, hogy lentről kezdtük, amit lassú, de fokozatos emelkedés követett a kapától az egyetemig. És, hogy ennek az emelkedésnek volt-e, vagy van-e értelme 2021-ben? Az az írás végén kiderül.

Az ükszüleim nagyszülei egyszerű jobbágyok voltak, akiknek sorsa a gazdájuktól, azaz a helyi grófoktól és báróktól függött. A dédszüleim viszont már léptek egyet a társadalmi létrán, és szabadparasztokként élték az életüket, ám többnyire írástudatlanul, a társadalom legalján. A nagyszüleimet már megtanították írni, olvasni, számolni, de közben azt is a fejükbe verték, hogy a gróf, a pap, a bíró és a jegyző – ebben a sorrendben – továbbra is igencsak nagyméltóságú úr. Visszaszólni nemigen volt szabad. A román uralom alatt amúgy se tudtak volna, hiszen nem beszélték a nyelvet, a kis magyar világ idején pedig a kakastoll késztette őket jobb belátásra. Persze, ha nem akadékoskodtak, nem követelőztek, akkor nem volt semmi gond. És hát az én nagyszüleim nem lázongtak. Amíg volt egy zsebkendőnyi megművelhető földjük, tyúkjuk, disznójuk, jobb esetben tehenük, addig élték a nekik szánt életet. Megszülettek, megházasodtak, gyereket neveltek, megöregedtek, és meghaltak. Közben művelték a földet, cselédnek és favágónak álltak, hizlalták a disznót, ittak, ettek, télen farsangoltak, vasárnaponként pedig kifordították a posztónadrágot, és elmentek a templomba. Még szavazati joguk is volt! Emellett nem kellett lakbért fizessenek, nem volt hitelük, a gyereknevelést sem aggódták túl, mint manapság, hiszen volt belőlük elég. Ha egy elhunyt, maradt még nyolc. Így első olvasatra gondtalan életet éltek. Ám valójában nem volt az annyira nagyszerű, csak épp nem tudták, hogy ez lehetne jobb is. A tudatlanság boldogság.

Aztán jött a világégés, majd néhány éven belül a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat. Nem volt többé gróf, a pap is végre „befogta.” Az egykori úri társadalom, a burzsoázia, valamint a kulákság szerencsésebbjei úgy-ahogy, de megúszták, a szerencsétlenebbik része tömlöcbe vettetett vagy száműzetésbe került. A nagyszüleim azonban nem örültek a fejleményeknek. Sőt, elborzasztotta őket ez az új világ. Érthető, hiszen a paraszti társadalmukat évszázadokon keresztül a tekintélyt elfogadó, vallásos, családcentrikus, közösségi életmód határozta meg. Ezek a reflexek annyira beégtek a paraszti tudatukba, hogy amikor az egykori nagyméltóságúakat partvonalra tették, a nagyszüleim visszasírták őket. Pontosabban nem is őket, hanem az akkori világot, amiben nyilván benne volt a gróf, a kúria, a kereskedő, a pap és a templom is. Leginkább azonban az a nyavalyás föld hiányzott, amit épp egy jó évszázada „vívtak ki” maguknak, most meg azt a kommunisták kollektivizálták – néhány árnyi területet azért meghagytak, hogy épp éhen ne haljanak.

A szüleim már egy konszolidált államszocialista országban jöttek a világra. A négy osztály helyett nyolcat végeztek, de aki akart, az továbbtanulhatott. Immáron ugyanis erre számtalan lehetőség kínálkozott. Ennélfogva a szüleim az általánosból a szakiskolába kerültek, onnan pedig a városi gyárakba és üzemekbe. Ezzel együtt a családom egy újabb lépést tett felfele a társadalmi ranglétrán. A földművelőből szakmunkás lett. Mindazonáltal a szüleim nem lettek igazi városi proletárok, hanem amolyan hibrid földművelő szakmunkások maradtak, hiszen azt a néhány árnyi kis földet, a nagyszüleimmel karöltve, továbbra is megművelték.

A gróf és az egykori bíró, jegyző számukra nem jelentett semmit. A tiszteletes úr viszont ekkor is nagy ember volt, de neki már vissza lehetett szólni, sőt akár fel is jelenthették – de ez a mi vidékünkön nem volt jellemző. Az egykori urak helyébe a becses kommunista párt helyi emberei léptek. Ők lettek a dolgozók társadalmának újdonsült teljhatalmú urai. Velük szemben sem volt megengedett a feleselés, ráadásul még annyira sem, mint korábban az urakkal lehetett volna. De hát ez időre a demokráciának se híre, se hamva. Egy kemény diktatórikus ország állampolgárai voltak, ahol azonban a paraszt, a munkás, a paraszt-munkást támogató értelmiségi érvényesülhetett. A kulákok, grófok stb. nem. És bizony nekik innen származik a sok sérelmük, ami érthető, ám én csak annyira vagyok velük empatikus, amennyire ők a paraszt nagyszüleimmel. Nem fogok tüntetni vagy petíciót írni, hogy adják vissza a kastélyaikat és birtokaikat. Ettől függetlenül adják csak vissza, hiszen jogállamban ennek ez a rendje és a módja. Meg hát azért is adják vissza, mivel eléggé elborzaszt, amikor penészes elmegyógyintézetként, omladozó árvaházként vagy szifiliszkórházként látom az egykori csinos kis kúriát. Mégis némileg attól tartok, mivel van erre néhány példa, hogy amikor a grófok leszármazottjai újra tulajdonukba veszik korábbi rezidenciájukat, akkor azzal együtt az arrogáns úri mentalitás is újjászületik. Ezt most senki ne vegye rossz néven, nem ítélkezni akarok, pusztán a munkás-paraszti örökségemből fakadó aggodalmam fejeztem ki.

No, de kanyarodjunk vissza az írás eredeti tárgyához. A boldogulásnál tartottunk, ami ebben az új diktatórikus politikai rendszerben több sanszot adott a szüleim számára, mint a korábbi demokratikus a nagyszüleimnek. Az előzőben ugyanis csak akkor nyílt lehetőséged a feljebb jutásra, ha a családból valaki felfele házasodott, vagy találtak egy pártfogót. Ám az én felmenőim körében ilyesfajta „szerencse” nem kopogtatott.

A szüleim tehát annak ellenére, hogy egy diktatúra terhét nyögték, esélyük volt szakmát tanulni, egyetemre menni, és még alkalmuk adódott külföldre is utazni. A szkornicsesti cipész rémuralma alatt ilyesfajta kapuk tárultak ki. Ez azonban az „idilli” 70-es évek voltak, amit a brutális 80-asok, majd az euforikus 90-esek követtek. És itt jövők én a képbe, aki ugyan még a kommunizmus idejében született – a keresztlevelemen mai napig ott virítanak a felkelő nap sugarai, a vörös csillag és a sárga búzakalász mint egy régi, szépnek álmodott, de kegyetlenül végződött világ örök mementói –, ám a diktatúra borzalmaiból semmit nem tapasztalt.

A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején lenyomtam az általánost, utána elméleti gimnáziumba kerültem (ami már szép előrelépés azon a rozoga létrán), majd pedig a szüleim megadták a lehetőséget, hogy egyetemre menjek. Nyilván ezt nekem is kellett akarnom, mivel a szüleimet az sem zavarta volna, ha asztalos lesz belőlem. Mindazonáltal akkoriban létezett egy olyan általános vélekedés, miszerint az én generációmnak mindenképp egyetemet kell végeznie a jobb megélhetés érdekében. Ezt a fanatikus meggyőződést a korábbi évtizedek tapasztalatai táplálták. A szüleim és a nagyszüleim ugyanis azt látták, hogy az egyetemet végzettek egytől egyig könnyű és jó életet éltek. Így hát egyetemre mentem, és én is reménykedtem a jobb életben. Hogy jobb lett-e, vagy sem, abba most nem kívánok belemenni. Főképp azért nem, mert ezt egyelőre túl korai lenne megállapítani.

Na, de lássuk a családom társadalmi mobilitásának eddigi irányvonalát: jobbágy, szabadparaszt, földművelő szakmunkás, értelmiségi – bár ez utóbbi kifejezést cseppet sem kedvelem. Nemcsak a sznob hangzása miatt, hanem mert magával a fogalommal is sok gond van, de ebbe se menjünk bele.

Az elmúlt másfél évszázad, a maga politikai, gazdasági és társadalmi változásaival együtt megteremtette azokat a felzárkózási lehetőségeket, amelyekre korábban évszázadokon keresztül semmi esélyünk nem lett volna. Ám mire elértük a társadalmi létra tetőfokát, addigra akkorát változott a világ, hogy a korábban vázolt vertikális irányvonalnak már nem biztos, hogy van relevanciája, és az sem biztos, hogy ez a vonal vertikális. Ezt azért gondolom így, mert sokak szemében az „értelmiségi” rengeteget vesztett egykori társadalmi presztízséből. Nyilván ebben az értelmiségiek is ludasok, hiszen sokat tettek annak érdekében, hogy ez legyen a többségi gondolkodás. Hol arrogánsan és fölényeskedően, hol pedig buggyantként viselkedtek.

De nemcsak a társadalom gondolkodásában lett oda az értelmiség nimbusza, hanem az állam szemében is. Ez bizonyos humán értelmiségi foglalkozásoknál egész könnyen lekövethető, ezek hallatán ugyanis rögtön a kiszolgáltatottság és az alulfizetettség jut az ember eszébe. Ennélfogva érthető, hogy akik most készülnek egyetemre, azok körében a diploma már nem biztos, hogy a feljebb jutás lehetőségét kínálja, viszont ad három, jobb esetben öt gondtalan évet – emiatt az egyetemek továbbra is népszerűek. Eközben szakmunkásokból egyre kevesebb van, pedig igencsak nagy szükség volna rájuk is.

A szubjektív eszmefuttatás summa summaruma: hogy 2021-ben, a mi posztszocialista országunkban nincs miért azt gondolni, de még feltételezni sem szabad, hogy az értelmiségi szakma – talán egy-kettőt leszámítva – a társadalmi létra magasabb fokát jelentené. Ehhez ugyanis az kellene, hogy a társadalom és az állam is ebben a hitben legyen. Minekutána nincs, ezért minden további nélkül kijelenthetem, hogy a földművelő, a munkás és az értelmiségi egy szinten van – és bár nem ugyanazon okok miatt, mint Norvégiában, de mégis el kell fogadni, hogy ez így van rendjén.