Sokan meghirdették már a robotok világát. Kikiáltották, hogy a belátható jövőben már számítógépek által vezérelt robotok fognak dolgozni a gyártósorok mellett, mint ahogy már most is teszik sok helyen. Könyvelők helyett gépek fogják vetni a számokat, a hírportálokat is gépek fogják szerkeszteni, hiszen a mai ember nagyon sok értelmetlen, ismétlődő jellegű munkát végez - szól a vészes jövendölés. Szerintem ez az általánosító jóslat hazug és hamis jövőt vetít elénk, egy olyan falanszter-világot, amelyet már sokan, köztük Madách Imre jeles drámaírónk is megjövendölt a 19. században. Sokan azóta már többször is felismerni vélték a maguk korában a madáchi falansztert, az emberek elidegenedését a világtól, az érzelmektől és eszméktől való kiüresedett ember céltalan bolyongását vélték látni. Mondhatnánk most is, hogy kegyetlen világban élünk, ahol egyre kevesebb a könyörület, az érzelem. A ráció is visszaszorulóban van, egyre több jel mutat arra, hogy az ember vígan pusztítja környezetét, saját fajtáját és önmagát.
Robottá változott volna az ember? Kétlem. Ideiglenesen robotszerűvé válhatnak egyesek, de örökre nem. És főleg nem az egész emberiség. A robotok tökéletesen megtervezett világa ezért olyan illúzió, amely soha nem fog bekövetkezni, hiszen az ember mindig érző lény marad, aki nem fog tudni létrehozni egy tökéletesen bezárt, elszigetelt, érezelemmentes, mechanikus világot. Az embert meghatározza az érzelme, amely mindig kiszámíthatatlanná teszi az általa létrehozott környezetet is. A robot, a technológia egy eszköz, amely lehet tökéletes végrehajtó, de soha nem fog új eszméket szülni. Nem fog tudni helytállni a folyamatosan változó világban, hiszen nem lesz képes a környezetéből érkező új kihívásokra mindig megfelelő és újszerű választ adni. A robot csak akkor fog tudni változtatni, csak akkor fog tudni megváltozni, ha ember áll mögötte. Ember nélkül nem képes megmaradni, így nem fogja túlélni gazdáját.
Ezek a gondolatok jutottak eszembe mostanában, amikor sokan próbálják felvázolni a közeljövőt. Egyesek a távoktatásra esküsznek és annak hosszú távú fenntartását javasolják. Mások a városok, az irodák kiüresedését jövendölik. Azt vetítik előre, hogy az emberek otthonról is ugyanolyan jól fognak dolgozni, és semmi szükség nem lesz, hogy a cégek irodákat tartsanak fenn vagy béreljenek. Sokan nagyon várják azt a korszakot, amikor mindent a gép végez, lehetőleg az ember helyett is gondolkodik. Ezekben a víziókban csak arról nem esik szó, hogy akkor mit fog csinálni az ember, mivel fogja kitölteni az idejét.
Elpazarolt idő ilyesmiről álmodozni, hiszen az ember nem fogja tudni magát kivonni soha a teremtés koronája státuszából. Ez felelősséget jelent a környezet, a világ és az emberiség jövője iránt. Mindig rá fog kényszerülni a munkára, amit minden bizonnyal robotok és technológia segítségével is végezni fog, de a személyes jelenlétét, az áldozathozatalát soha nem fogja tudni megspórolni. Korszerű tömegoktatás soha nem fog létezni lelkes tanárok nélkül, akiknek személyes példával, érzelmeiken keresztül kell tanulásra ösztönözniük diákjaikat. Ha elmarad ez a személyes példamutatás, a személyes jelenlét óvó, szeretetteljes és ösztönző hatása, akkor a gyerekek egyre kevésbé fogják felfedezni a körülöttük levő világ szépségét, gazdagságát, és egyfajta suta robotszerű létre kárhoztatnak. Mint ahogy a diverzifikálódott távközlési eszközök nem fogják tudni pótolni a pedagógusok, a tantermek, az iskolai közösség szeretetteljes valóságát, úgy a legkorszerűbb orvosi eszköz sem fogja tudni helyettesíteni az orvosok személyes jelenlétét vagy a munkaközösségek inspiráló erejét.
Azt hiszem sokszor ott szúrjuk el a jövőtervezést, hogy a jelent túlságosan mechanikusan kivetítjük a jövőre. Megpróbáljuk lecserélni a jelent a jövőre. Csakhogy a jövő nem hagyja magát ilyen könnyen felfedni.
