A hajlíthatatlan Méray Tibor életpéldája
Vissza

A hajlíthatatlan Méray Tibor életpéldája

A párizsi Père Lachaise temetőben január 11-én, hétfőn, végső nyughelyére lelt a tavaly november 13-án, életének 97. évében elhunyt Méray Tibor író és újságíró, örökös forradalmár és atyai jó barátom, az erdélyi magyar újságírás, de általában az erdélyi magyarság lelkes, fáradságot és lehetetlent nem ismerő támogatója.

Az emberi sors küzdelmes élet végére tette ki a pontot. Cseppet sem volt könnyű neki – de szeretett feleségének, Rózsának, illetve szeme fényének, Magdi lányának sem – Párizsban emigránsként élni több mint hat évtizeden át. Mégsem vesztette el a reményt, az élet- és cselekvéskedvét, sem pedig a remek humorát. Sőt, másokban is igyekezett tartani a lelket, miközben maradandó és dicsőséges magyar emlékjeleket is sikerült hagynia maga után Franciaországban. (Egyebek mellett ő alapította a Párizshoz közeli Pontoise-ban a Pissaro Múzeumot, és hosszú ideig a Nemzetközi Pissaro Társaság alelnöke volt. Kossuth-emléktáblát állíttatott Párizsban, és Nagy Imrének és kivégzett társainak jelképes sírt a Père Lachaise-ben.) A magyarság és Magyarország érdekében kifejtett sokrétű tevékenységét az eljövendő irodalomtudósok, sajtószakemberek, politológusok és történészek feladata lesz elemezni és értékelni. Ők fogják majd elvégezni azt a kanonizálási munkát, amelyre a jelen generációk tagjai, a személyes kapcsolat miatt és a történelmi perspektíva hiánya okán csekély sikereséllyel vállalkozhatnának. 

Méray Tibor Budapesten született, 1924. április 6-án. A Wesselényi utcai elemi iskolában, majd a Madách Imre Gimnáziumban tanult. A Horthy-rendszer húszéves korában, 1944 májusában munkatáborba küldte, ahonnan öt hónap múlva, október közepén menekült el, hogy aztán 1945 januárjáig bujdosson. A náci korszak végét keserves nélkülözések közepette élte túl a szülővárosában, és kevesen múlt, hogy nem lőtték bele a Dunába vagy nem deportálták.
 
Az irodalom érdekelte, a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett 1946-ban magyar–latin szakos bölcsészdiplomát, és tanára, Pais Dezső nyelvész, akadémikus, azonnal munkahelyet is ajánlott neki nyelvtudományi egyetemi intézetében. A frissen végzett fiatal tanár azonban a remek ajánlatot elutasította. Diplomavizsgája másnapján feleségül vette Rózsát, a következő napon pedig elfoglalta azt az újságírói állást, a Szabad Nép című kommunista napilapnál, amelyet Losonczy Géza ajánlott neki. Két évvel később már a lap kulturális rovatát vezette, és közben, 1947-ben és 1948-ban, a Csillag című folyóiratot is szerkesztette, felelős szerkesztői minőségben, Németh Andor főszerkesztő mellett. Több mint egy évig tudósította a Szabad Népet a koreai háborúból, de volt a lap berlini tudósítója, szerkesztőbizottságának a tagja, 1953–1954-ben pedig az Írószövetség párttitkára is. Írói, újságírói és szerkesztői munkáját 1951-ben József Attila-, 1953-ban Kossuth-díjjal ismerték el.
 
Az 1946-os választására később több alkalommal is reflektált, és nem kevés öniróniával mondogatta: sokkal nyugodtabb lett volna az élete, ha a nyelvészi pályát választja.
 
A Szabad Nép szerkesztőbizottságából 1954-ben Nagy Imre politikájának a támogatása miatt távolították el, illetve azért, mert részt vett abban az 1954-es újságíró-lázadásban, amelynek során mind a pártban, mind pedig az országban „tisztító vihart” sürgetett. Végül, 1955 áprilisában a laptól is menesztették. Az azt követően kirobbant „írómemorandum-botrány” egyik szervezőjeként, 1955 decemberében, súlyos pártbüntetést is kapott. A Petőfi Kör 1956. június 27-i sajtóvitáján –amely aztán tüntetésbe torkollott –, Déry Tibor a szabadság hiányát és a pártvezetők leváltásának a szükségét tette szóvá, miközben Méray Tibor és Tardos Tibor a sajtó teljes szabadságát követelték. Az Írószövetség szeptemberi közgyűlésén azonban Méray már az ország szabadságáért szállt síkra, hogy aztán a társaival együtt a Petőfi Kör október 22-i ülésén elfogadott határozatban, Rákosi teljes eltávolítását és Nagy Imrének az ország vezetésébe történő azonnali bevonását sürgessék.

Amire az 1956-os forradalom kitört, Méray hite a rendszerben jelentősen megingott, s ebben újságíró kollégájának és barátjának, a szociológus Lőcsei Pálnak is el nem hanyagolható szerepe volt. A forradalom véres leverését és a szovjet megszállást, illetve a Nagy Imre-csoport Romániába történő 1956. november 23-i elhurcolását követően rájött, hogy számára már csak a disszidálás lehetősége maradt. Harminckét éves korában, 1956 novemberében menekült el Magyarországról feleségével, Rózsával, és karon ülő kislányával, Magdival, újságíró kollégája, Aczél Tamás társaságában. Akkoriban rendhagyónak számító módon, nem Ausztria, hanem Jugoszlávia irányába, ezzel is jelezve, hogy a szándékuk nem a kapitalista ellenséghez történő áruló átállás. Ekképpen, a Nagy Imre-csoport Romániába történő elhurcolása után három nappal, a magyar–jugoszláv zöldhatáron keresztül hagyták el hazájukat. Mivel Aczél autóját a határ közelében elhagyták, az illegális határátlépéskor csomagjaik csupán a Tibor írógépe és a gyermek bilije voltak.
 
A „jugoszláv testvérek” nemigen tudták, hogy mihez kezdjenek velük. Kalandos események sorát követően, végül 1957-ben Franciaország fogadta be őket, és Párizsban telepedtek le – persze, francia nyelvtudás nélkül. Tibor kezdetben a brüsszeli Szemle című magyar emigrációs lapnak lett a munkatársa, és közben befejezte a már Belgrádban megkezdett Búcsúlevél című megrázó kötetét, amelyet aztán sok nyelvre lefordítottak és a világ számos országában kiadtak. Később megírta a Nagy Imre élete és halála, illetve a Budapest, 1956 című, máig forrásmunkáknak számító könyveit, Aczél Tamással együtt pedig a Tisztító vihar című kötetet, amelyre a világ szintén felfigyelt. Mondanom sem kell, hogy Nyugaton valamennyi bestsellerré vált.
 
Párizsi sorsuk cseppet sem volt könnyű: a nyelvet nem beszélték, állandó jövedelemmel nem rendelkeztek, lakásuk nem volt, albérletekben tengődtek. Tibor végig magyarul írt, könyveit mások fordították franciára, angolra, németre, olaszra, spanyolra, de még keleti nyelvekre is. Ám munkáira a nyugati közvélemény rendkívül kíváncsi volt. Így már említett sikerkönyvei, mellettük pedig az orosz–kínai viszonyt évszázadokra visszamenően feltáró A Moszkva–Peking szakítás, A kínai–szovjet konfliktus, az Ausztrália című útikönyve stb., illetve a hollywoodi filmipar számára írt remek forgatókönyvei, amelyek közül a legismertebb talán a Catch me a spy (Az angol róka), biztosították a megélhetésüket. Mindezek mellett írt a Le Monde, a l’Express, a Paris-Match, a Le Figaro, a Franc-Tireur, a l’Esprit, a Nouvelle Revue Française, a Les Cahiers d’Historie Sociale, a Les Cahiers de l’Est és a Miroir de l’Histoire című francia lapoknak is. Jean-Paul Sartre-ral közeli barátságba került, írásait hozta a Les Temps Modernes, amely 1960-ban az Imre Nagy, l’homme trahi (Nagy Imre, az elárult ember) című könyvét is kiadta. A vezető francia értelmiséggel kialakított jó kapcsolatait sugallja az a tény is, hogy 1962-ben a híres Gallimard kiadónál is jelent meg kötete, a Tisztító vihar francia kiadása, La Revolte de l’Esprit (Az elme lázadása) címmel.

A Párizsban kiadott Irodalmi Újság, az egyik legrangosabb emigrációs lap szerkesztési munkájába 1962‑ben kapcsolódott be, aztán 1971-től 1989-ig a főszerkesztője volt. Publicisztikáiban mindvégig azt hangoztatta, hogy a magyar forradalom igazságait ki kell mondani, a gyilkosságokat számon kell kérni, az áldozatokat becsületesen el kell temetni – a rendszernek meg kell változnia. Kilátástalan időkben is ezt írta, amikor a gulyáskommunizmus éveinek viszonylagos jóléte érzéstelenítőként hatott a magyar társadalomra, amikor Kádárék bűnét már-már a megbocsátás övezte, s amikor a forradalom igazságainak kimondása, úgy tűnt, a napirendről végképp lekerült. Méray azonban konokul, csaknem egyedül maradt megszállottként, egyre csak azt ismételte: „a forradalom igazából nem engedünk”, „egyetlen percre sem feledkezhetünk meg 1956-ról”, „a forradalom szelleméhez lennénk hűtlenek, ha...” stb. Mert valóban a forradalom szelleméhez lett volna hűtlen, ha nem leplezi le azokat, akik különféle megfontolásokból a forradalmat és Nagy Imrét elárulták. Ezt a hajlíthatatlanságát azokban az emigráns, számára bonyolultan alakuló években is megőrizte, amikor a magyar forradalom leverését követően Nyugatra menekültek közül nagyon sokan a remény után a harcot is feladták, és a rendszerrel közülük nem kevesen kompromisszumot is kötöttek.

Ő azonban kitartott igaza, a magyar forradalom és a kivégzett magyar miniszterelnök, a meggyilkoltak és a bebörtönzöttek igaza mellett. Párizsi Mikes Kelemenünk ő, Rodostója ott volt egy kis utcában, a Montmartre és az Eiffel-torony meghatározta tengely térségében, művészek nyomora és kabarék csillogása között, abban a nagyon szerény kis helyiségben, ahol az Irodalmi Újság évtizedeken át készült. Onnan figyelte árgus szemekkel, szinte három évtizeden keresztül, a magyar valóságot, és a figyelmét az erdélyi magyarság nehéz és egyre nehezedő helyzete sem kerülte el. Őrködött a forradalom eszméi fölött, és élesztette a magyar nép szunnyadónak tetsző szabadságvágyát. Végig feladatának tartotta mindazok tetemrehívását is, akik a magyar forradalom vérbe fojtásánál segédkeztek. Jól tudta, hogy Kádárék után az egyik legaljasabb szerepet éppen a Román Kommunista Párt, illetve annak vezetői játszották, Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel és Valter Romannal az élen. És ezt, amikor csak tehette, hangsúlyosan szóvá is tette. Szilárdan állt a vártán, és – feleségével együtt – őrizte a reményt.

Könyvei, forgatókönyvei és egyéb írásai mellett, emigrációs évtizedeinek legfontosabb terméke és legnagyobb vállalkozása kétségkívül az Irodalmi Újság szerkesztése és kiadása volt, amit ő elképesztő erőfeszítéssel és szenvedéllyel végzett. Olyan szerzői gárdát toborzott és tartott meg a lap holdudvarában – mások mellett Cs. Szabó Lászlót, Dénes Tibort, Faludy Györgyöt, Fejtő Ferencet, Gömöri Györgyöt, Halász Pétert, Hanák Tibort, Határ Győzőt, Ignotus Pált, Kende Pétert, Molnár Miklóst, Sipos Gyulát, Schöpflin Gyulát, Szabó Zoltánt, Szász Bélát és Thinsz Gézát –, amely ezt a rendkívül izgalmas kiadványt a magyar politikai emigráció legelső, legfontosabb és megkerülhetetlen lapjává tette. A lap szerkesztésébe időlegesen sikerült társakat is bevonnia, így az idők folyamán társszerkesztői voltak Enczi Endre, Lehoczky Gergely és a Svájcban élő, erdélyi származású Nagy Csaba is. A fő gondok azonban végig Méray vállán maradtak, neki kellett a legjobb írásokról, nyomdáról, papírról, terjesztésről és az ezekhez szükséges pénzforrásokról gondoskodnia. A lap, 1970-től kezdődően, kéthavonta vagy pedig negyedévenként jelent meg, kiadását pedig a franciaországi Giromagnyban élő Nagy Ernő vállalkozó támogatta. Az ő nyomdájában készült az Irodalmi Újság, és a lap kiadójaként is ő szerepelt. A tartalommal való törődés azonban továbbra is a főszerkesztő feladata maradt.

Nem felel meg az igazságnak az, amit egyesek állítnak, hogy az Irodalmi Újság csak az emigráció baloldali és liberális képviselőinek nyújtott közlési lehetőséget. Elegendő ehhez a lap számait fellapozni, és azonnal rájöhetünk arra, hogy az újság mindenekelőtt az elmenekült ötvenhatosok fóruma kívánt lenni, de a hasábjain a baloldali és a liberális orientációjúak mellett jobboldali beállítottságú szerzők írásai is szép számban megjelentek. Így például a kisgazdapárti Nagy Ferenc, Kiss Sándor és Csicsery-Rónay István, a parasztpárti Kovács Imre és Kárász Arthur, a néppárti Varga László, a katolikus Tűz Tamás és Békés Gellért, a királypárti Fenyő Miksa, a „népi” Szabó Zoltán és Borbándi Gyula is közöltek a lapban. De említhetünk további ismert neveket is: Kéthly Anna, Kemény György, Aczél Tamás, Pálóczi-Horváth György, Egri György, Jónás Pál, Györgyey Aladár, Sztáray Zoltán, Háy Gyula, Tardos Tibor, Kemény István, Krassó György, Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Máray Sándor, Zilahy Lajos, Kerényi Károly, Mikes György, Újváry Sándor. Amint azt később Méray megfogalmazta, a lapban valójában „csak a két szélsőség: a nácik és a kádáristák nézetei nem kaptak hangot”. Jelen volt azonban az Irodalmi Újság hasábjain a korabeli Európa jeles gondolkodóinak el nem hanyagolható része is: Albert Camus, Eugène Ionesco, Koestler Arthur, Stephen Spender, Salvator de Madariaga, René Char, Pierre Emmanuel, Milan Kundera, Boris Pasternak, Alekszandr Szolzsenyicin és mások.

Méray Tibor és a szerző a Père Lachaise-beli ’56-os emlékműnél, 2005-ben
Méray Tibornak az Irodalmi Újságban közölt publicisztikája elsősorban a forradalom szellemi örökségének felmutatásával és ápolásával foglalkozott, ez ugyanis a főszerkesztő önkéntesen vállalt és rendíthetetlen hűséggel követett feladata volt. Írásait kezdetben többnyire álnévvel (Asbóth Elemér, Görög János, Kéri P. Imre, Szentgyörgyi József, Weszprémi Béla) jegyezte, később azonban már a saját nevével. Ezekben lényeges kérdéseket feszegetett. Nem csupán a szovjet pártvezetés döntéseit ostromolta, és nemcsak a jugoszláv vezetés árulását tette szóvá, hanem a nyugati kormányok magatartását is heves kritikával illette és a történtekért felelőssé tette, hiszen úgy vélte, hogy Nyugat még az észszerűség által megkívánt rizikót sem vállalta a Magyarországot ért agresszió visszaszorítása és a minimálisan elérhető politikai kompromisszum végett. Miközben a Kádár János nevével fémjelzett rendszert kemény és rendkívül gúnyos kritikának vetette alá, Méray a rendszert soha nem tévesztette össze a magyar néppel, amelynek szabadságvágyáról és élettörekvéseiről mindig elkötelezett hangnemben, szeretetteljes alázattal és igazi hűséggel szólt.

Kárpótlásképpen talán, ritkán osztogatott ajándékot kapott az élettől: programértékű beszédet mondhatott 1989. június 16‑án Budapesten, Nagy Imrének és társainak újratemetésén. Pontosan emlékszem, több beszéd is elhangzott azon a gyásznapon, ám igazi politikusi szónoklatot csak tőle hallottunk. Mert látnunk kell azt is, hogy Méray Tibor nem csupán jó tollú író, rendkívül tehetséges újságíró, debatteur és történelmi téren is kitűnően tájékozott ember, hanem vérbeli politikus is volt, méghozzá a legtisztességesebb fajtából. Azzá tette a sorsa. Olyan politikussá, akinek az üzenete mindig világos, roppant egyszerű és közérthető volt, ám akinek ezt a tehetségét soha nem nyílt alkalma a köz javára kamatoztatni.

Lassan, de biztosan, a rendszer Magyarországon is összeomlott. Méray Tibor ezt idejekorán észrevette, és mivel nem akart Párizsból tanácsokat adni, az Irodalmi Újság kiadását 1989 végén felfüggesztette. A harcunkat megharcoltuk címmel 1989. november 23-án írt zárópublicisztikát a lap utolsó számában, azt követően, hogy ugyanazon év június 16-án Nagy Imrét és kivégzett mártírtársait monumentális gyászszertartással eltemették ugyanoda, a rákoskeresz­túri temető 301. parcellájába, ahol három évtizeden keresztül arcukkal lefelé fordítva feküdtek, és október 23-án, a forradalom 33. évfordulóján Budapesten, az Országház erkélyéről kikiáltották a Magyar Köztársaságot, amivel egyidejűleg a Magyar Népköztársaság megszűnt létezni. Méray Párizsból is pontosan látta, hogy „a kör bezárult: az Irodalmi Újság betöltötte hivatását”, a változás ugyanis lehetővé tette, hogy Magyarországon is mindent le lehessen írni, ki lehessen mondani, a magyar sajtó képessé vált tehát odahaza is felkutatni és kimondani az igazságokat. „Az új és a megújuló lapokból azt látjuk, hogy az az eszme, amit az Irodalmi Újság – más emigráns laptársaival együtt – képviselt, diadalmaskodott. Kívánhat-e ennél többet a sorstól egy újság? Csak azért fenntartani egy lapot, hogy legyen: ez öncél, de nem cél. Betolakodni »konkurensként« a maguknak éppen most utat törő friss lapok közé, netalán megpróbálni »kamatoztatni« azt az erkölcsi tőkét, amit a patinás lapcím jelent – ennek a lapnak nem lehet a feladata” – fogalmazott. Felsorolta ugyan a nehézségeket is, amelyekkel az évtizedek során a lap életben tartása járt, de hozzátette, hogy minden nehézség között a legnehezebb volt „megőrizni a hitet, amikor úgy tűnt, hogy az Irodalmi Újság szava – pusztába kiáltott szó.” A végletekig történő kitartás azonban meghozta a gyümölcsét: a lap elvégezte azt, „ami reá bízatott, és amit magára vállalt, élve és emelt fővel adhatja át a stafétabotot az otthoniaknak, az utána következő nemzedékeknek”. Persze, Méray azzal is tisztában volt, hogy „győzelmi mámorban úszni, ’56 teljes győzelméről beszélni ellentmondana nemcsak a kötelező óvatosságnak, hanem a valóságos helyzetnek is”, éppen ezért úgy döntött, hogy a lap kiadását – a francia sajtótörvény adta lehetőséggel élve – nem megszünteti, hanem a megjelenését csupán időszakosan felfüggeszti. „De mert a jövő kiszámíthatatlan, fenntartjuk magunknak a jogot, hogy ha a felhők akár a világban, akár Magyarország fölött sűrűsödni kezdenek, akkor különszámokkal vagy újbóli rendszeres megjelenéssel ismét megszólaljon az a hang, amely a magyar függetlenség, a nyugati típusú demokrácia és a szociális igazság hangja volt és marad. Adja az Ég, hogy erre ne kerüljön sor!” – írta, hangsúlyozva végül az Ady Endre versciklusából merítő meggyőződését, hogy „számos fogyatékosságunk korlátozta szerény erőnkből telhetően, a harcunkat mi is megharcoltuk.” Amikor erre utolsó találkozásunk alkalmával emlékeztettem, és megkérdeztem, hogy mostanság eléggé sűrű-e már a felhőtakaró az égen, nevetett, és így szólt: – Már lehetne oszlatni régen, de ahhoz nálamnál sokkal fiatalabbra van szükség…

Amint azt a tavaly, amikor Méray Tibor haláláról értesültünk, megírtam, eltávozása betölthetetlen űrt hagyott bennem. Ha modellt kellene ugyanis választanom a megalkuvást nem ismerő, korrekt és kitartó, a tényekhez mindig ragaszkodó újságíró portréjához, mindenképpen Méray Tibort választanám. Ebben a választásban nem is csupán az játszana szerepet, hogy az 1990-es évek elejétől a barátságával és a szeretetével megajándékozott. Hanem főképp az a tény, hogy olyan ember létére, akit családi szál Erdélyhez nem fűzött, mindig rajta tartotta vigyázó tekintetét az erdélyi magyarság sorsán is, és azt talán éppen a szóban forgó kapcsolat terhétől mentesítve volt képes, sokszor akár kíméletlennek tűnő objektivitással, feltárni és felmutatni.

Az 1990-es évtized első éveiben kértem fel Tibort, akit akkor csak írásaiból ismertem, személyesen még nem, hogy az akkor általam szerkesztett Szabadság hasábjain publikáljon. Néhány bemelegítő írása után, 1994 őszétől kezdve, Párizsi Tükör címmel, a lapunkban saját rovata volt. Tudósításaival menetrendszerűen sikerült felbosszantania román kormányzati illetékeseket is. Pedig nem tett egyebet, mint hogy abban az internettelen világban visszatükrözte azokat a ferdítéseket és hazugságokat, amelyeket a dupla mércével – egyet mondunk itthon, és teljesen mást külföldön – operáló román külügy, a hivatalos sajtó és a kiutazó politikusok Nyugaton kommunikáltak. A rovat írásai Méray Tibort hamarosan ismertté és népszerűvé tették az erdélyi olvasók szemében. Rovatának indításakor leírt szándéka mindkettőnk reményét összegezte: „Az a rovatféleség, amit most útjára indítok (…), a jelenlegi párizsi Románia-képet kívánja tükrözni. Nemcsak az erdélyi magyar, hanem a román olvasóknak is tanulságos lehet – feltéve, hogy elkerül hozzájuk.” (Szabadság, VI. évf., 242. sz., 1994. december 10., 1–3. old.) Eljutott, és tanulságos volt – az első írásától kezdve az utolsóig.

A következő években barátkoztunk össze igazán, és tudtam meg részleteket az életéről, a munkásságáról, rendszeressé vált erdélyi látogatásai alkalmával, miközben együtt bejártuk egész Erdélyt. Igazi újságíróként mindenre kíváncsi volt, és rengeteget beszélgetett az utunkba kerülő emberekkel, életükről, reményeikről, terveikről, meglátásaikról. Megállapodásunk szerint, a Szabadságban közölt cikkeiért nyári erdélyi látogatásai alkalmával egy-egy adag kolozsvári rakott káposztával fizettem, mert természetesen azt is el kell mondanom, hogy számunkra ingyen írt, ingyen küldte telefaxon az írásait a Francia Postahivatalból, és a saját zsebére javítottuk ki telefonon a rosszul átérkezett és ezért olvashatatlan szavakat, sorokat.
 
Az évtizedeken átívelő levelezésünk és beszélgetéseink pedig végképpen meggyőztek arról, hogy ha Méray Tibort mindössze néhány szóban kellene jellemeznem, akkor a portréja alá vitathatatlanul „a legyőzött 1956-os forradalom és a magyar nép élő, megalkuvást nem ismerő lelkiismerete” volna a legtalálóbb képaláírás.
Amint azt már említettem, az erdélyi magyarság ügyét nagyon a szívén viselte, és állandó figyelemmel kísérte. Kezdeményezője és hangadó tagja volt például annak a francia emberjogi delegációnak, amely az 1990. márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kivizsgálása érdekében utazott Erdélybe, és döntő szerepet játszott abban, hogy az elkészült jelentés a román félnek cseppet sem tetsző igaz tényeket rögzítse, aminek aztán Párizsban is visszhangja volt. De idejekorán felismerte az erdélyi fiatalság Magyarországra történő, már akkoriban tömegméretű távozásának a tragédiáját, amelyet a Szabadság hasábjain az 1996. augusztus 27–31. időszakban publikált Románok című, igen sikeres forgatókönyvében tett szóvá.
 
Az erdélyi magyar sajtó nehéz helyzetét látva, 1995-ben megalapította a Méray-díjat, amelyet a saját pénzéből finanszírozott, és amely pályázati alapon évente tette lehetővé valamelyik fiatal erdélyi újságírónak, hogy az általa szabadon választott egyik budapesti napilap szerkesztőségében három hónapot töltsön, és ott szakmai tudásra és tapasztalatra tegyen szert. A díjat 2007-ig, Románia uniós csatlakozásáig biztosította, amikor az erdélyi magyar újságírók számára is megnyíltak a nyugati tanulási, továbbtanulási és pályázási lehetőségek. Díjazottjai – zárójelben a lap, amelynek munkatársai voltak, a budapesti lap, amelynek a szerkesztőségében három hónapos ösztöndíjprogramjukat töltötték, illetve az év, amelyben a díjat elnyerték – a következők voltak: Dávid Lajos (Bányavidéki Új Szó, Nagybánya – Magyar Hírlap, 1996), Székely Kriszta (Szabadság, Kolozsvár – Népszabadság, 1997), Szathmári László (Hargita Népe, Csíkszereda – Népszabadság, 1998), Váry O. Péter (Háromszék, Sepsiszentgyörgy – Magyar Nemzet, 1999), Szekeres Attila (Háromszék, Sepsiszentgyörgy – Népszabadság, 2000), Demény Péter (Krónika, Kolozsvár – Népszabadság, 2001), Sipos Géza (Transindex, Kolozsvár – Népszabadság, 2002), Papp Sándor Zsigmond (Erdélyi Riport, Nagyvárad – Népszabadság, 2003), Papp Annamária (Szabadság, Kolozsvár – Népszabadság, 2004), Gergely Edit (Krónika, Gyergyószentmiklós – Népszabadság, 2005), Szabó Géza (Korunk/Erdélyi Terasz/A Hét, Kolozsvár/Marosvásárhely – Népszabadság, 2006).
 
Azt is kevesen tudják, hogy az 1990-es évek végétől kezdve rendíthetetlen támogatója volt az önálló erdélyi magyar televízió gondolatának, és hogy budapesti lakásán Méray győzte meg a kolozsvári származású Meggyesi Péter magyar kormányfőt, hogy ennek a tervnek a megvalósítását Magyarország anyagilag is támogassa. Ennek a lobbitevékenységnek fontos szerepe volt abban, hogy a marosvásárhelyi székhelyű Erdélyi Magyar Televízió megszülethetett.

Három körülmény is közrejátszott abban, hogy a Méray Tibor hamvait tartalmazó urnát szerettei a már jó ideje zárt Père Lachaise temetőben helyezhették el.
 
Az első, hogy az író édesanyja, aki követte őt az emigrációban, és aki 1969-ben Párizsban hunyt el, ugyanott nyugszik.
 
A második, hogy Méray Tibor ebben a temetőben szerzett – Jacques Chirac akkori párizsi polgármester nagylelkű segítségével – szimbolikus és ingyenes dupla sírhelyet az akkor még tisztességesen el nem temetett Nagy Imrének és kivégzett társainak, az 1956-os forradalom mártírjainak. A Marcel Proust, Yves Montand, Guillaume Apollinaire és Simone Signoret sírjához közeli emlékhely gondolata is Méray Tibortól származott, aki annak létrehozását már a forradalom 30. évfordulóján, 1986 októberében, a párizsi szenátusban rendezett konferencián javasolta. A kiutalt helyre a párizsi Emberi Jogok Magyar Ligája (amelynek Méray elnöke, Fejtő Ferenc pedig tiszteletbeli elnöke volt) gyönyörű síremléket emelt. A márvány-vas emlékmű – ifj. Rajk László tervei alapján – az Irodalmi Újságot támogató Nagy Ernő üzemének közreműködésével készült el. Az emlékmű 1988-as megvalósításáig az előkészítő munkát és az avató ünnepséget megszervező bizottságot is Méray vezette.
 
A harmadik pedig, hogy Méray Tibort 1997 januárjában Budapesten, Jacques Chirac államelnök A Francia Köztársaság Becsületrendjével tüntette ki. Méray, persze sok más kitüntetést is kapott, ám ezek felsorolásától itt és most eltekintek.
 
A lényeg az, hogy ott nyugszik, őrhelyén, Párizsban, annak legismertebb temetőjében, Balzac, Apollinaire, Edith Piaf, Jim Morrison, Sarah Bernhardt, Chopin, Gilbert Becaud, Molière, La Fontaine, Proust, Oscar Wilde, Amedeo Modigliani, Henry Salvador, Héloise és Abélard, Eugène Delacroix, Gioachino Antonio Rossini és más hírességek társaságában.
 
Tiborral 2019 februárjában találkoztam utoljára, amikor lehetőségem adódott őt és szeretett feleségét párizsi lakásukban meglátogatnom. Megkérdeztem, hogy követi-e a kelet-közép-európai térségi és benne a magyarországi történéseket. Igenlő válaszát követően szögeztem neki a valódi kérdésemet: – És mi a véleményed arról, ami történik? – Elgondolkozott, nagyon kereste a szavakat, majd így válaszolt: – Tudod, barátom, olyan ez az egész, mint amikor az ember eleget él ahhoz, hogy mindennek, amiben hitt, és amiben reménykedett, annak a teljes csődjét megérje.
 
Ezt pedig az a gondolkodó ember mondta nekem, aki például Kossuth­ot preferálta Deákkal szemben, de aki Andrássyt rossz politikusnak, a nagy romlás egyik kezdeti mérföldkövének tekintette, és aki meggyőződéseiről rendkívül dokumentáltan akár órákig is tudott barátaival vitatkozni. A válasza az utcán, a szállásom fele vezető úton is fájdalmasan visszhangzott bennem. Ma is hallom. Több szavam nem volt. Ma sincs.
 
A Tibor szavain kívül csak a szégyenérzetre emlékszem.

Méray Tibor számomra nem halt meg. Nem is fog, amíg sokunkban tovább él. Egyébként is, a teljes reménytelenség közepette is megfeszített tempóban folytatott munkássága, és az évtizedei során szerzett érdemei számomra és sok más barátja és ismerőse számára őt már rég halhatatlanná tették.
 
A magyar nép is jól ismeri, és emlékezik rá, Magyarországon és Erdélyben is. Magyarország kormánya viszont nem tekintette saját halottjának, nem fejezte ki részvétét, és koszorút sem küldött a temetésére. Pedig a jelenlegi miniszterelnök emlékezhetett rá, hiszen Méray az 1989-es újratemetésen a társszónoka volt, és az akkori fiatalemberi beszédét éppen az Irodalmi Újsághoz közel állók írták… Mi azért ne ezt nézzük, hiszen a funkcik jönnek és mennek.
 
Mi emlékezzünk tisztelettel és szeretettel Méray Tiborra, és kitartásából, hajlíthatatlanságából és életpéldájából nyerjünk vigasztalást.


(Borítókép: Méray Tibor Marosvásárhelyen, 2008-ban)


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Közel harmincezer vakcina érkezik ...
Boc túlfeszíti a húrt
CFR 1907: Vinícius fejese döntött Aradon

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ