Tordán született, 1929-ben, egy olyan korban, amikor zsidónak születni Romániában cseppet sem volt ajánlatos. Persze, arról az ember nem tehet, hogy mikor és hova születik, és ez alól ő sem volt kivétel. Mondhatnám úgy is, hogy a Vasgárdával együtt cseperedett fel, egyszerre izmosodtak, ami szintén nem mondható szerencsésnek. Aztán 1940 szeptemberében, alig 11 és fél évesen, családjával együtt Kolozsvárra költözött, a második bécsi döntés által meghúzott határ másik, magyar oldalára.

Cseppet sem könnyű objektív szemmel nézni és művészeti szempontok perspektívájából értékelni olyan alkotóművésznek a munkáit, akinek ezen a földön a sors, rendkívül szűkmarkúan és roppant igazságtalanul, kevés életévet engedélyezett, hiszen az esetek többségében az ajándékozott évek alatt aligha lehet komplett életművet alkotni. Ilyenkor ugyanis, a művek közötti légtérben és a szemlélő agyában nemkülönben, örökké ott feszül a kellemetlen és immár megválaszolhatatlan kérdés: vajon mi mindenre lett volna még képes?

Tudtuk, hogy Murádin László betegeskedik, hogy egészségi állapota nem teszi számára lehetővé az általunk és olvasóink által nagyon régen megszokott heti nyelvművelési jegyzeteinek elkészítését, végleges eltávozásának a híre szerdán mégis mélyen megdöbbentett.

A párizsi Père Lachaise temetőben január 11-én, hétfőn, végső nyughelyére lelt a tavaly november 13-án, életének 97. évében elhunyt Méray Tibor író és újságíró, örökös forradalmár és atyai jó barátom, az erdélyi magyar újságírás, de általában az erdélyi magyarság lelkes, fáradságot és lehetetlent nem ismerő támogatója.

Ma hajnalban érte a halál, életének 97. évében, tudatta velünk szeretett felesége, Rózsa. Távoztával lapunk igaz jó barátját, az erdélyi újságírás pedig legönzetlenebb támogatóját vesztette el. Méray Tibor ugyanis a kilencvenes években ingyenesen tudósította lapunkat Párizsból;az 1990-es években írt rovatára, amely a Párizsi Tükör címet viselte, talán még sok olvasónk emlékszik. Ugyanakkor alapította a Méray-díjat, amelyet saját pénzéből finanszírozott, és amely pályázati alapon évente valamelyik fiatal erdélyi újságírónak tette lehetővé, hogy az általa szabadon választott egyik budapesti napilap szerkesztőségébenhárom hónapot töltsön, és ott szakmai tudásra és tapasztalatra tehessen szert.

Az 1989. decemberi forradalom kolozsvári eseményeire emlékező-emlékeztető Essig József-fotókiállítás megnyitója adott alkalmat néhány nappal ezelőtt arra, hogy az akkori történésekre visszatekintsek, és felidézzem magamban az érzelmeket is, amelyek azokban a napokban hatalmukba kerítettek. A reménykedést, a lelkesedést, amellyel a generációm tagjaival együtt, sok felemelő tervvel és hatalmas adag naivitással a régi rendszer lebontásához és az elképzelt új világ felépítéséhez nekilendültünk. A kiállításmegnyitón elhangzott rengeteg hozzászólás erősítette fel bennem azt a már korábban megfogant felismerést is, hogy az elmúlt három évtizedre alaposabban – kritikusan és ön-kritikusan – vissza kell tekintenem. A Szabadság első, 1989. december 23-i száma megjelenésének harmincadik évfordulója erre megfelelőnek látszó lehetőséget nyújt. Bár ez a napilapunknak a nem kimondottan kerek (8773.) száma, mégis kérem, engedjék meg nekem, hogy a harminc eltelt esztendőt (időközi) mérlegkészítéshez elegendőnek tekintsem.

A felső háromszéki Kézdimartonoson 1924-ben, sokgyermekes családban született művész azzal a szavakkal nehezen kifejezhető konoksággal és hűséggel járta végig saját művészi útját, azzal a kitartással és elkötelezettséggel vált a pátriája számon tartott, ám életében a tehetségéhez és produkciójához mérten eléggé el nem ismert festőjévé, amely azt a népet jellemzi, amelyből maga is vétetett. Korai, 1982-ben bekövetkezett halálakor, kollégája, a szobrász Vetró Artúr, rendkívül találóan, ekképpen jellemezte: „Az őszinte, szerény, egyszerű és igaz emberekhez, az önmagához hű ember ritka fajtájához tartozott.” Harminc évvel később, Kántor Lajos, nemes egyszerűséggel, a jelzőket nem halmozó „festőember” kifejezést találta hozzá illőnek.

Bonyolult hagyaték a Ditrói Tamásé, olyan rejtjelezett hátrahagyott üzenet, amelynek a megfejtése nem egyszerű, de távolról sem lehetetlen. Megkönnyíti ezt az a tény is, hogy a kolozsvári Művészeti Múzeumban rendezett gyűjteményes emlékkiállítása két alkotói tevékenységének és két tematikájának produktumait, illetve variációit vonultatja fel. Szobrászat és festészet, ezen belül pedig az egyik témája a tengeri kagyló, a másik pedig az örök nő köré épül.

Hámos László halála nem csupán az egyetemes magyarság és ezen belül az erdélyi közösségünk nagy vesztesége. Szerkesztőségünk is gyászol, benne ugyanis régi, elkötelezett baráttal lettünk szegényebbek.

Amikor novemberben, 92. születésnapján, néhány kolozsvári barátunk társaságában, Nagyváradon meglátogattuk, már gyengélkedett, de őszinte örömmel fogadott, és a régi szeretettel szorította meg a kezem. Nem sejtettem akkor, hogy másfél hónap múlva a végleges eltávozásának a hírére ébredek. Nagyszerű tanárom volt, sok mindent tanultam tőle, s a csütörtökre virradóan bekövetkezett eltávozása emiatt is fájdalmasan érint.

Neve, az évek során, világszerte fogalommá vált a holokauszt történetével foglalkozó és a demokráciáért kiálló emberek számára. A több mint hat évtizedet átívelő tudományos munkásságának termése pedig sok eljövendő generáció számára jelent majd megkerülhetetlen referenciát. A hatvannál több kötete, a mintegy ötven általa szerkesztett könyv és számtalan tanulmánya, amelyeket ránk hagyott, pontos és ellenőrzött képet rajzolnak a holokauszt egyik legellentmondásosabb fejezetéről, a magyarországi, de általában véve, az európai zsidóság megsemmisítéséről, a soáról.

Elhunyt Randolph L. Braham, a New York-i City University kitűntetett érdemes professzora, a holokauszt magyarországi fejezetének világhírű tudósa, a magyar holokausztkutatás doyenje.