ÚJ TARTALOM: A Duna–Fekete-tenger csatorna (1949‒1953)

FÜRTÖS RÓBERT

A Duna–Fekete-tenger csatorna munkálatainak elkezdéséről a Román Munkáspárt (Partidul Muncitoresc Român – P. M. R.) Politikai Bizottságának 1949. május 25-i gyűlésén döntöttek, a projektet pedig „az ország gazdasági újjáépítési és a szocializmus építési programja” keretében tervezték megvalósítani.[1] A Politikai Büró[2] határozata alapján a Minisztertanács még aznap kibocsátotta az 505. számú Határozatot, amely „a Duna–Fekete-tenger csatorna előkészítő munkálatainak megkezdéséről” rendelkezett.[3] Az alapítási határozat szerint, a csatorna megépítésének fő célja „a legolcsóbb és legrövidebb vízi úton történő szállítás a Fekete-tenger felé, az ország délkeleti régiójának iparosítása, a mezőgazdaság fejlesztését szolgáló feltételek megteremtése, a vidéket folyamatosan fenyegető szárazság felszámolása, a Carasu-völgy lecsapolása”.[4] A „tervezési, tanulmányi és építési-szerelési” műveletek végrehajtásával megbízott szerv a Minisztertanácsnak[5] közvetlenül alárendelt Duna–Fekete-tenger Csatorna Munkálatainak Vezérigazgatósága volt. A csatornaügyi vezérigazgatóság első vezérigazgatóját 1949 szeptemberében nevezték ki, miniszteri ranggal, Gheorghe Hossu személyében, akit 1951–1952-ben Mayer Grünberg, majd 1953-ig Vasile Posteucă követett.[6]

1949. június 22-én, a 613. számú H. C. M. (Minisztertanácsi Határozat) elfogadta a Csatornamunkálatok műszaki-gazdasági tervét, amelyet szovjet‒román bizottság[7] dolgozott ki, a csatornaügyi vezérigazgatóság pedig felkérte a minisztériumokat, hogy az intézményeiknek alárendelt vállalatokat utasítsák a csatorna építőtelepeire szükséges személyzet toborzására.[8]

            A munkálatok 1949 nyarán kezdődtek el, az előkészítő intézkedésekkel: barakkok építése a munkások számára, kommunikációs és úthálózatok kialakítása az építőtelepek irányába, vasúti útvonal-módosítások, vízberendezések.[9] 1949. szeptember 3-án megjelent a Canalul Dunăre-Marea Neagră [Duna–Fekete-tenger Csatorna] című újság, a pártbizottság, a szakszervezeti bizottság és a csatornaügyi vezérigazgatóság sajtóorgánuma. Az első számban közölték Ana Paukernek, az 1944. augusztus 23-i  aktus ötödik évfordulója alkalmával a csatornára vonatkozóan elmondott beszédét, amely szerint a csatorna megépítése „a burzsoázia nélkül és annak ellenében” fog történni.[10]

A csatorna építőtelepeinek személyzete három különböző térről származott: fizetett szabad munkavállalás, különféle társadalmi kategóriákból származó, különböző szakképzettséggel rendelkező emberekkel, az ország egész területéről,[11] sorköteles katonák, akik közül egyesek az építkezéseken dolgoztak, másokat pedig a létesítmények vagy a foglyok őrzésével bíztak meg; főképpen politikai foglyok által végzett kényszermunka, akik között egyesek közigazgatási vagy büntetőítéleteiket töltötték. A hivatalos iratokban „a személyzeti létszámot kiegészítő munkaerőként” emlegetett kényszermunkások „MAI-telepes” (Ministerul Afacerilor Interne [Belügyminisztérium] – MAI) státussal bírtak, és a csatornaépítés legnehezebb munkálatainak alávetett kategóriát képezték.[12]

A Belügyminisztérium vezetőségi szintjén, Marin Jianu miniszterhelyettes, Alexandru Nicholschi tábornok és Gavril Birtaş ezredes jelenlétében, 1950. március 24-én tárgyalások folytak a börtönök foglyainak felhasználásáról „különböző belső és külső munka elvégzésére”, és a határozat értelmében a csatorna építőtelepein az alábbi fogolykategóriákat használták: „A törvénytelen fegyverviselésért és határsértésért 12 évig terjedő szabadságvesztésre ítéltek, a 10 évig terjedő szabadságvesztésre ítélt foglyok, politikai bűncselekmények okán elítéltek, például a társadalmi rend ellen irányuló cselszövések miatt, éspedig: híresztelések vagy hamis információk terjesztése az ország gazdasági helyzetéről, a lakosság elégedetlenségéről stb. (a Büntetőtörvénykönyv [Btk.] 198. cikkelye), a lakosság felbujtása az alkotmányos és társadalmi rend elleni lázadásra és a társadalmi rend ellen irányuló összeesküvés (a Btk. 207‒209. cikkelye), lázadásra buzdítás kísérlete (a Btk. 210. cikkelye), az államrend megbontása katonai tisztségek bitorlása által (a Btk. 121. cikkelye), a Btk. 213. és 214. cikkelyében előírt bűncselekmények és szabálysértések, a közrendet megzavaró bűncselekmények feljelentésének elmulasztása (a Btk. 337. cikkelye), vagyis bűncselekmények és szabálysértések céljából való társulás (a Btk. 315. cikkelye), katonai alakulatokba történő szerveződés hatósági jóváhagyás nélkül (a Btk. 326. cikkelye), fegyverek és robbanóanyagok gyártása, szállítása és őrzése (a Btk. 335. cikkelye), a közrend elleni felbujtás, vagyis törvényben nem engedélyezett jelképek, zászlók, egyenruhák viselése, rendbontásra való uszítás (a Btk. 323‒324., 328., 329., 331. cikkelye), fegyverek, bármilyen lőszerek, pokolgépezetek illegális összegyűjtése, gyártása, szállítása vagy megőrzése saját felhasználásra vagy gonosztevőknek történő átadás céljából (a Btk. 335‒336. cikkelye), tiltott nyomtatványok terjesztése, vagyis az illetékes hatóságok által betiltott írások, rajzok vagy nyomtatványok másolása, eladása vagy forgalmazása (a Btk. 325. cikkelye), nyilvános felbujtás, vagyis a közönség közvetlen felbujtása törvényszegésre vagy hatóság elleni engedetlenségre vagy bűncselekmények, szabálysértések elkövetésére (a Btk. 327. cikkelye), valamint a demokratikus kormányforma elleni cselekmények vagy ilyen irányú próbálkozások, faji megkülönböztetés, vagyis az együtt élő nemzetiségek vagy egy bizonyos személy becsületének és presztízsének bármely jellegű megsértése és faji, nyelvi stb. alapú megkülönböztetés (a Btk. 327. bis és 330. cikkelye).”[13]

Részlet a román szocializmus sikereiről beszámoló 1950-es híradóból (Forrás: Filmhíradó Online)

A csatorna munkatelepein a foglyok létszáma a munkálatok méretétől függött, és időben jelentős számbeli növekedésük volt tapasztalható: arányuk az 1949. szeptemberi 19,2 és az 1950. júniusi 20,7 százalékról 1951 májusában 43,8 százalékra nőtt, majd 1952 novemberében a csatornaépítésen dolgozók létszámának 82,5 százalékát tette ki. 1953-ban a foglyok létszáma az első negyedévi 47,5 százalékról a III. negyedévben 62,4 százalékra nőtt.[14] Sokatmondó, a közigazgatási internálások végrehajtását illetően, a munkaegységek 1950–1953 közötti igazgatójának, Ilie Bădică ezredesnek az 1968. március 16-i nyilatkozata: „Ezeknek a foglyoknak a letartóztatása a szükségletek alapján történt, és általában a Duna–Fekete-tenger csatorna építési szükségleteinek a függvényében. Ha a csatornához 5000 emberre volt szükség, Hossu [Gheorghe] elvtárs, a csatorna vezérigazgatója, telefonált Teohari [Georgescu belügyminiszter] elvtársnak, majd működésbe lépett Dulgheru [Mişu, a Szekuritáté Vizsgálati Főosztályának vezetője] ezredes apparátusa, amely leosztotta a feladatokat, meghatározva, hogy mindegyik tartománynak hány foglyot kell szállítania. A letartóztatások a csatorna szükségletei szerint zajlottak, és nem a rendszer bizonyos ellenséges elemeinek bűnei szerint.”[15]

A Duna–Fekete-tenger csatorna terve a Carasu-völgyet követő útvonalat határozott meg, Csernavodától Poarta Albă felé, majd északi irányba, a Nazarcea-dombon át, Năvodari felé és a Taşaul (a mai Capul Midia) kikötőnél torkollt a tengerbe, hossza 65-70 km volt, az útvonal mentén pedig több kényszermunkatábort alakítottak ki.[16] Csernavoda (Columbia), 1200-tól 8000-ig terjedő létszámmal; Saligny, 2000-től 8000-ig terjedő létszámmal, többnyire nők voltak, s a politikai elítélteket a köztörvényes elítéltekkel keverték; Km 5, mintegy 2000 elítélttel; Km 31, körülbelül 1500 fogollyal; Poarta Albă, 10 000 és 12 000 közötti fogolylétszámmal; Galeş mintegy 3000 fogollyal; Noua Culme 2000 és 7500 közötti elítélttel; Taşaul mintegy 1500 fogvatartottal; a Valea Neagrának is nevezett Peninsula, 6000 és 8500 közötti fogollyal; Capul Midia[17] 500 és 2500 közötti létszámmal. Továbbá két speciális tábor működött, Eforián 300 és Konstancán (Stadion) 400 fogollyal, valamint a kisegítő lágerek, az úgynevezett mezőgazdasági vállalatok, Seimeni, Saligny, Medgidia, Basarabi, Năvodari és Castelu településeken.[18]

A csernavodai tábor a helység északi végében volt, speciális lágernek minősült, az „ellenforradalmár” foglyok számára, akiket különféle ásatási munkálatoknál használtak.[19] Poarta Albă a csatorna legnagyobb munkatábora volt, 1950 júniusában itt 6000, 1952 márciusában mintegy 12 ezer foglyot foglalkoztattak. Az elhalálozási arány igen magas volt, egyetlen nap alatt, 1953. február 17-án, 10 fogoly halt meg.[20] A napi munkanorma minden fogoly esetében 3m³ kiásott föld volt, amit targoncával 100-150 méterre kellett szállítani, vagonokat kellet meg- és lepakolni 7m³/fogoly/nap normával, barakkokat és épületeket építeni, kőtörést végezni a kőkitermelésnél, vagy vasútépítésben dolgozni.[21] Salignynél, alig néhány kilométerre a Dunától targoncával dolgoztak, a csatorna ásásából származó földet vagonokra rakták, a konstancai kikötőtől 40 kilométerre pedig, a legtávolabbi és legnehezebben megközelíthető Capul Midiánál[22] „a munka a legnehezebb volt, a rendszer a legembertelenebb, a főnökök pedig a legkönyörtelenebbek”,[23] ahogyan egyik politikai fogoly feljegyezte. A foglyoknak egy gát építéséhez mintegy tonnányi hatalmas cementtömböket kellett készíteniük, és minden munkát kézzel végeztek: a cementzsákok szállítását, a cement összekeverését lapáttal, a cement szállítását a formákba, túlpakolt taraglyákon.[24]

A midiai táborban a foglyok a csatorna és a Taşaul-tó közötti kapcsolatot megteremtő zsilipen dolgoztak, ehhez pedig arra volt szükség, hogy a part egy részét felássák, ami tulajdonképpen egy sziklatömb volt. A tűzszerészek dinamittal tűzdelték tele a falat, a foglyok törték a követ, és kocsikba pakolták, majd a Taşaul-tó partján szintén a foglyok kipakolták. A napi norma 3 kocsi volt. A vízbeszivárgások miatt a foglyok napi 12 órát lábaikkal a 3-4 ^ºC-os vízben állva dolgoztak. A munka folyamatos volt, a váltások reggel 8-tól este 8-ig, illetve este 8-tól reggel 8-ig tartottak. A Km 31-es munkatelepet büntetőegységnek tekintették, itt együtt dolgoztak a politikai elítéltek, a határsértők és a köztörvényesek. Egyik politikai elítélt leírta az itt uralkodó hangulatot: „A munka különösen nehéz volt. Mocsárba kellett gázolni térdig, néha derékig, és tépni a nádat, sást és más növényeket. Majd lecsapolták a vizet, és végül elkezdődött a csatorna ásása. A vagonokat teleraktuk növénygyökerekkel, toltuk mintegy 400 métert, majd kipakoltuk. A brigádosok és a felügyelők ütővel csaptak a kezünkre, fenyegettek, és munkára biztattak. Bementünk a vízbe, és újra elkezdtük tépni a gyökereket és megpakolni a vagont. Néha teljesen magunkon kívül voltunk, az önmegsemmisítés, az öngyilkosság gondolatai foglalkoztattak. Este holtfáradtan értünk a barakkokhoz, ettünk, ami került, levettük bakancsainkat, és felöltözve, nedves ruhában estünk az ágyakra. Reggel, az ébresztőnél, álomittasan és átfagyva, a megfázástól bedagadt szemekkel felvettük a nedves kapcát és bakancsot, megittuk a kávét vagy teát, sorba álltunk, és vártuk a kapunál, hogy megszámoljanak. Számlálás után énekszóval mentünk dolgozni.”[25] A Valea Neagrának is nevezett Peninsula, Midiától 20 km-re, a kőfejtési munkálatokra szakosodott, a foglyoknak pedig hatalmas kőtömböket kellett kitermelniük a gátakhoz. A követ kalapáccsal törték, és kézben cipelték a vagonokhoz, hogy a vasútvonalaknál és a lágerbeli utaknál használják. Ez a munka nagyon kemény volt, ide súlyos büntetésekkel sújtott foglyokat küldtek.[26]

A csatorna munkatáborait parancsnok vezette, akit helyettes segített, míg az operatív tiszt, aki a tábor hírszerzői tevékenységéért felelt, speciális irodát vezetett, néhány tiszttel és jelentős számú besúgóval, akiknek révén tudott mindenről, ami a táborban történt. Az őrzést sorköteles katonák végezték, a táborokat pedig 3-4 méter magas kettős szögesdrót-kerítéssel vették körül, helyenként géppuskával felfegyverzett katonákat rejtő őrtornyokkal, akik azt a parancsot kapták, hogy három felszólítás után lőjenek: „A lágert 3-4 méter magas, kettős szögesdrót-hálózat vette körül, amelyet őrtornyokból, lövésre előkészített géppuskával felfegyverzett katonák őriztek, akik a foglyok minden mozdulatára figyeltek. Szigorúan tilos volt 3-4 méternél közelebb menni ehhez az övezethez az őrtornyokból származó géppuskaropogás kockázata nélkül. Aki elkövette azt az elővigyázatlanságot, hogy belépett ebbe az igen hanyagul elhatárolt övezetbe, azt háromszor egymás után igen gyorsan felszólították, majd géppuskaropogás következett. Villámgyorsan, apelláta nélkül. Gyakran halottam embereket mondani, hogy már nem bírják a szenvedést, és a drótkerítésre vetik magukat. És nem ritkán lehetett hallani az őrszemek drasztikus felszólításai, majd a fegyverropogás, amely véget vetett a szerencsétlen fogoly életének. Amilyen kegyetlen, olyannyira felesleges volt ez az intézkedés, ugyanis a szögesdrót-hálózat olyan magasan húzódott, olyan erős volt, és annyira összekuszált, hogy teljességgel lehetetlen volt áthatolni rajta. De tökéletesen éreztette az emberekkel, hogy az igazgatóság elszánta magát a terror fenntartása mellett. Egyébként minden nagyon gyorsan zajlott, az első felszólítás és a gépfegyverropogás között nem telt el három másodpercnél több idő, így annak a fogolynak, aki véletlenül odatévedt, nem is lett volna ideje visszafordulni.”[27]

A csatorna munkatelepein a foglyok napi programja[28] előírta a 3.30 órai reggeli ébresztőt, mosakodást, felsorakozást a placcon, a számlálást, amely igen gyötrelmes volt, ugyanis akár egy teljes óráig tarthatott a brigádvezető és a szolgálatos tiszt minimális képzettsége miatt, a felsorakozást a reggelihez, amely egy kávénak nevezett fekete és meleg löttyből, egy darabka kenyérből és egy kocka marmeládéból állott, aztán a foglyok dolgozni indultak. Felmentést a munka alól csak azok kaptak, akik balesetet szenvedtek, 39^°C-nál magasabb volt a lázuk, és aki nem teljesítette a napi normát több egymást követő napon át, azt az úgynevezett magánzárkába csukták.[29]

Ioan Slobodă, a Munkatáborok Igazgatóságának vezetője az 1953-as vizsgálat során azt nyilatkozta, hogy a csatorna foglyainak kilenc órát kellett dolgozniuk, ám sürgős munkálatok esetén akár 10 vagy 11 órát is dolgoztak. A hatalmas munkamennyiség miatt a munkaerőt maximálisan ki kellett használni, és Marin Jianu[30] belügyminiszter-helyettes 1952 nyarán elhatározta, hogy a beteg foglyoknak is teljesíteniük kell egy fél normát. A terv teljesítésének elmulasztása esetén a foglyoknak két váltásban kellett dolgozniuk, napi 12 órát.[31]

1953 januárjában, a Belügyminisztériumban, Pavel Ştefan miniszter és Ioan Slobodă ezredes, a munkatáborok igazgatója jelenlétében elhatározták a táborok foglyainak elosztását három kategóriába, és ennek függvényében határozták meg az élelmiszeradagjukat is. Így, azok a foglyok, akik több mint 30 százalékkal meghaladták a normákat, 3200 kalóriát meghaladó étrendet élveztek, akik teljesítették a normát, de nem haladták meg, azok 3000 kalória alattit, akiknek pedig nem sikerült teljesíteniük a normát, azok csak 2400 kalóriát kaptak.[32]

A memoárjellegű munkák, valamint az 1953-as vizsgálat idején adott nyilatkozatok átolvasásából a csatorna munkatáborainak visszaélései tekintetében megállapítható, hogy a politikai foglyok körében az éhezés járványszerű volt, tanúvallomások léteznek fű, kutyák, macskák, cserebogár csimaszok, növények, vagy más, táplálónak vélt élőlények elfogyasztásáról.[33]

Az állandó éhezés és a kimerítő munka mellett a csatorna foglyait számtalan alkalommal veréseknek és testi kínzásoknak vetették alá. Az Állambiztonsági Tanács (Consiliul Securităţii Statului) kérésére 1968. március 17-én összeállított jelentés említést tett néhány visszaélésről, amelyeknek a csatorna foglyait alávetették: „Mindenféle indoklás nélkül, sok foglyot vasrúddal, ásóval, lapáttal, traktorventillátor-szíjjal vertek meg, egyesek belehaltak a szerzett sérüléseikbe, mások egész életükre megnyomorodtak. Más módszereket is alkalmaztak: lelőtték a foglyokat, az orvos utasításai ellenére megtiltották a betegek kezelését, és munkára kényszerítették őket, ami egyeseknek az életébe került, egyeseket pedig azzal büntettek, hogy a fagyos vízben kellett állniuk; megkötözték a foglyok kezét, és télen a hóban és a fogdában levetkőzve tartották, nyáron pedig a napon, hogy összecsípjék őket a szúnyogok; bizonyos elektromos felszereléseket használtak a foglyok áramütéséhez, lovakon kergették, patkóval eltaposták, illetve levetkőztették, és tövisben meghurcolták őket; lelőtték a foglyokat, és tetemeiket meggyalázták.”[34]

Az élelem és a megfelelő orvosi ellátás hiánya,[35] a rendkívüli fizikai megerőltetéssel és a nehéz munkakörülményekkel a foglyok körében magas elhalálozási arányt idéztek elő. A Máramarosszigeti Emlékhely (Memorialul de la Sighet) Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központjának (Centrul Internaţional de Studii asupra Comunismului) adatbázisában mindeddig 1172 politikai elítélt neve szerepel, akik a csatorna kényermunkatáboraiban haltak meg, bár a M. A. I. 1968-as hivatalos adatai szerint ez a szám sokkal kisebb, csak 656 halálesetet jegyeztek fel, ugyanis Ilie Bădică ezredesnek, a Munkaegységek vezetőjének nyilatkozata szerint a M. A. I. rendelete értelmében „a haláleseteket sokáig nem jelentették a Néptanácsnál”.[36]

Mivel a csatorna építésére fordított hatalmas pénzösszegek dacára a munkálatok lassan haladtak, a hatóságokat ez arra késztette, hogy úgymond vétkeseket találjanak a munkálatok katasztrofális állapota miatt. Valójában „bűnbakokról” volt szó, ugyanis a legegyszerűbben felhozható indok a gazdasági szabotázsakció volt.[37] Így aztán a csatorna műszaki vezetőségét letartóztatták, és kirakatperek keretében elítélték, a 30-as évek végének szovjet modellje szerint. A „szabotázsakciókban” vétkesek letartóztatása után, még mielőtt a vizsgálat megállapította volna, hogy milyen bűntetteket követtek el, a központi és a helyi sajtóban valóságos kampányhadjárat indult a letartóztatottak ellen, akiket szabotőröknek és diverzionistáknak minősítettek, és példás megbüntetésüket követelték.[38]

1952. szeptember 1-jén, sztálinista típusú per keretében, a Poarta Albára kiszállt Bukaresti Területi Haditörvényszék[39] ítéletet hozott „a Duna-Fekete-tenger Csatorna szabotőr és diverzionista bandáinak” perében. Öt személyt halálra ítéltek „a Román Népköztársaság (Republica Populară Română – R. P. R.) nemzetgazdasági jólétének” szabotálása miatt, további ötöt pedig 20 évtől életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. [40] A halálra ítéltek közül Aurel Rozei-Rozenberget, Nicolae Vasilescu-Coloradót és Dumitru Nichitát 1952. október 13-án kivégezték, Petre Cernătescu és Gheorghe Georgescu esetében pedig az ítéletet életfogytiglan tartó kényszermunkára változtatták. [41]

1952. szeptember 8-10. között az azonos összetételű Bukaresti Területi Haditörvényszék egy másik szabotázsperben is ítélkezett a csatornánál, és az 1952. szeptember 10-i, 6. számú ítéletében 15 személyt elítélt „az nemzetgazdasági jólét szabotálásáért”.[42]

Az 1952-es csatornaperek folyományaként a legjobb dolgozók, újabb perektől tartva, más építőtelepekre mentek dolgozni, a tervezők és a mérnökök pedig fokozott biztonsági együtthatókkal terhelték meg a terveket annak érdekében, hogy elejét vegyék egy szabotázsnak minősíthető esetleges kudarcnak. Egyébként a csatornaépítés munkálatai ugyanolyan nehézkes iramban haladtak,[43] mind a túlterhelt gépek és a tervezési hibák, mind a pártaktivisták folyamatos beavatkozása miatt a termelési problémákba, mind pedig a szakképzetlen munkaerő tömeges használata okán.[44] 

A párt által 1967‒1968-ban létrehozott bizottság, amely a Belügyminisztérium[45] és a Szekuritáté tevékenységét volt hivatott elemezni a Gheorghiu-Dej-korszakban, a csatornaperek esetében a vizsgálati anyag, az egyes vádlottak, a nyomozók és a bírói testület tagjainak nyilatkozatai alapján[46] megállapította, hogy az 1952-ben hirdetett ítéletek „megalapozatlanok és törvénytelenek” voltak, ugyanis „a vádlottak beismerő vallomásait fizikai és erkölcsi zsarolással csikarták ki, így olyan bűncselekményeket vallottak be, amelyeket nem ők követtek el” [47]. Mi több, egyes tanúk a vádlottak terhére tettek vallomást olyan cselekedetekről, amelyeket maguk a tanúk követtek el, a perek ideje alatt pedig „nem születtek műszaki-gazdasági felmérések, szakvélemények és nem léteznek jegyzőkönyvek olyan károkról, amelyek állítólag bekövetkeztek volna”.[48]

Az úgynevezett „szabotőrperek” megrendezése után, a 1952. szeptember 8-i 801. számú H. C. M. által a Duna–Fekete-tenger Csatorna Vezérigazgatósága átkerült a Belügyminisztérium hatáskörébe, s ennek az intézkedésnek a hivatalos célja „az építési munkálatoknál a fegyelem és a rend megerősítése” volt.[49]

Sztálin halála után, 1953. július 8–13. között, a Román Kommunista Párt vezetősége, élén Gheorghiu-Dej-zsel Moszkvába látogatott, ahol a szovjet vezetőkkel találkozott. Ez alkalomból Nyikita Hruscsov, a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának főtitkára bírálta a csatornaépítési tevékenységre fordított hatalmas befektetéseket, amelyek elérték a mezőgazdasági beruházások teljes összegét. Mi több, a szovjet vezető kijelentette: „Ez a csatorna nem egyesít, hanem elválaszt bennünket. Szégyenletes ötlet.”[50] Cinikusan, a szovjet vezetők már nem is akartak hallani a csatorna építéséről, bár azt az 1948-as szovjet rendelkezések nyomán kezdték el. A román küldöttség hazatérése után létrejött a Csatornamunkálatok felszámolását célzó kormánybizottság, és ez 1953. július 18-án elhatározta az építőtelepeken mindennemű építkezési munkálat felfüggesztését.[51]

1953. július 17-én, a 20.404. számú H. C. M. hivatalosan is felfüggesztette a csatornaépítési munkálatokat,[52] a csatornaépítésre szánt pénzalapokat pedig átirányította „a mezőgazdasági, élelmiszeripari és általános fogyasztási cikkek termelésének növelésére, a nép életszínvonalának emelése és a munkásemberek folyton növekvő anyagi és kulturális igényeinek kielégítése érdekében”.[53] Szervezési szempontból, a csatorna munkálatainak lezárásával a Duna–Fekete-tenger Csatorna Munkálatainak Lezárását Végző Bizottságot bízták meg.[54]

Hivatalosan az 1950-es évek közepén nem lehetett elismerni, hogy Románia gazdasági növekedésének ritmusa abban az időben nem tette lehetővé egy ilyen méretű munkálat fenntartását, kudarcát műszaki okokkal magyarázták, illetve „a nép ellenségeinek” szabotőrakcióival.[55]

A Duna–Fekete-tenger Csatorna építési munkálatait, Nicolae Ceauşescu parancsára, húsz évvel később, 1973-ban folytatták.[56]

Az alábbiakban kapcsolódó korabeli dokumentumokat és azok magyar nyelvű fordításait olvashatják.

Tanulmányozó Országos

Tanács bélyegzője]

2006. szeptember 22.

ARCHÍVUM SZOLGÁLAT

ÁLLAMBIZTONSÁGI TANÁCS

SZIGORÚAN BIZALMAS

___ számú példány

1968. március 17.

FELJEGYZÉS

– a salciai, csernavodai és

Capul Midia-i volt munkatáborok

1952–1953 közötti időszakban

alkalmazott börtönrendszerét illetően

            Az 1949–1952 közötti években a volt Dobrudzsa Tartományban több munkatábort hoztak létre, köztük a salciait, a csernavodait és a Capul Midia-it is. Ezek létrehozásának célja a foglyok munka általi átnevelése volt. Ez azt feltételezte, hogy a rabok számára, mind anyagilag, mind erkölcsileg, megfelelő munkakörülményeket és nevelést biztosítsanak.

            A valóságban viszont, az 1952–1953 közötti időszakban, a fent említett telepekre, megfelelő szállás biztosítása nélkül, több ezer köztörvényes és közigazgatási eljárásban elítélt foglyot küldtek, akik közül többen betegek, idősek, munkaképtelenek voltak.

            A helyzetet súlyosbította, hogy a szóban forgó egységek nem rendelkeztek szakképzett és elégséges egészségügyi személyzettel, így a milicisták közül vettek igénybe felszínesen képzett szanitéceket és egyes esetekben orvosokat a foglyok soraiból.

            A táborok vezetésével, a foglyok őrzésével és átnevelésével megbízott kádereket nem ellenőrizték megfelelően és nem készítették fel ezekre a feladatokra.

(...)

Tanulmányozó Országos

Tanács bélyegzője]

2006. szeptember 22.

ARCHÍVUM SZOLGÁLAT

6. oldal

RADU LIVIU fogoly, a Capul Midia-i munkatábor volt orvosa, 1955. december 25-i nyilatkozatában rámutat:

„Mivel nagyon sok fogoly súlyos beteg volt, nem tudtam teljesíteni a BORCEA LIVIU főhadnagy rendelkezéseit, aki feljelentett ALBON ezredesnél, aki a konstancai koordinációs központ igazgatója volt, és aki BUDU ALEXANDRU – a M. A. I. [Belügyminisztérium] főorvosa – kíséretében érkezett ellenőrzést végezni.

ALBON ezredes banditának nevezett, és azt mondta, elfelejtettem, hogy fogoly vagyok, és a magam feje szerint cselekszem, ezért a büntetésemet meghosszabbítja, hogy a csontjaim a csatorna fenekén porladjanak.”

            A Lágerek és Munkatáborok Vezérigazgatósága kádereinek 1953. január 20-i tanácskozásán elrendelték a foglyok felosztását három munkakategóriára, akiknek az élelmezését a munkaterv teljesítésétől tették függővé. A III. kategória számára éheztető rendszert állapítottak meg (2400 kalória). COSMICI alezredes továbbá azt javasolta, hogy azokat a foglyokat, akik 8 óra alatt nem teljesítik a normát, további 8 órát tartsák az építőtelepen.

            Mindezek a parancsok, rendeletek és körülmények kiválóan kedvező feltételeket teremtettek a terrorrendszer kialakulásához és a foglyok kiirtásához, s e célból a legaljasabb módszereket alkalmazták. Ezzel kapcsolatosan WEISS ȘTEFAN fogoly, 1955. március 18-án, a bíróságon a következőket nyilatkozta:

 „Én, aki az auschwitzi lágert is megjártam, úgy értékelem, hogy a salciai bánásmód attól nem állt messze.”

            Így aztán a foglyokkal szemben terrorista módszereket használtak, mindenféle indoklás nélkül, mint például:

• verés ököllel, ásóval, lapáttal, a traktorok ventillátorszíjával, s a foglyok közül egyesek belehaltak ebbe a bánásmódba, mások egész életükre megnyomorodtak;
• a betegek kényszerített dolgoztatása

Tanulmányozó Országos

Tanács bélyegzője]

2006. szeptember 22.

ARCHÍVUM SZOLGÁLAT

7. oldal

az orvosi utasítások ellenére, másokat ruhátlanul dolgoztattak télidőben, ami egyesek halálát okozta;

• egyes foglyokat azzal büntettek, hogy fagyos vízben kellett lábon állniuk;
• a kezüknél megkötözött foglyokat ruhátlanul tartották télen a hóban és a magánzárkákban, nyáron pedig a napon, hogy a szúnyogok csíphessék őket;
• bizonyos elektromos felszereléseket használtak egyes foglyok áramütésére;
• lóháton kergették a foglyokat, megtaposták a patkókkal, valamint levetkőztetve tüskebokrokban fetrengtették őket;
• lőfegyverrel meggyilkolták a foglyokat, és holttesteiket meggyalázták.

Ilyen módszereket gyakran használtak az alábbiak: PAVEL IOAN, POPA IOAN, MANCIULEA PETRE, ILINCA TUDOR, SIMIONESCU COSTICĂ, CÎRLIGA ION, BORCEA LIVIU, CORMOȘ FLORIAN és a salciai, a Capul Midia-i és a csernavodai táborokban tevékenykedő más káderek is, valamint egyes brigádvezető foglyok, mint például: OLARU CONSTANTIN, CROITORU IOAN, CHIFORESCU GHEORGHE, SCRIPCARU VASILE, CÎRCU NICOLAE, KISS GHEORGHE és mások.

A fentiek és sok más szemtanú nyilatkozataiból nyomatékosan kiderülnek a fentiek által a foglyok ellenében végrehajtott kegyetlenségek.

A fentiek részletezése érdekében az alábbiakban egész sor személy nyilatkozatából közlünk szövegrészleteket néhány perdöntő aspektusra vonatkozóan, az alábbiak szerint:

Cîrliga Ion alhadnagy 1953. április 6-i nyilatkozata (...)

13. sz. Jegyzőkönyv

a Politikai Büró 1949. május 25-i gyűléséről

Az ülés 19:30 órakor kezdődött.

Elnököl Gheorghiu-Dej elvtárs.

Részt vesznek a következő elvtársak: Teohari Georgescu, L. Rădăceanu, I. Chişinevschi, Al. Moghioroş, Gh. Apostol, M. Constantinescu, T. Iordăchescu, Gh. Vasilichi, St. Voitec, Chivu Stoica, M. Moraru, I. Rangheţ és V. Vaida.

Napirend:

1.- A Duna–Fekete-tenger csatorna megépítése.

Bemutatja Gheorghiu-Dej elvtárs.

Határozat: a Politikai Büró egyetért az előkészítő munkálatok elkezdésével és Hosu elvtársnak a munkálatok vezérigazgatójává történő kinevezésével.

Megbízza a Titkárságot, hogy ezen munkálatok támogatása érdekében, a Párt minden tevékenységi irányvonalára vonatkozóan, cselekvési tervet dolgozzon ki.

A Politikai Büró határozata megjelenik a sajtóban, a Minisztertanács határozatával együtt.

2.- Sztálin elvtárs születésnapjának megünneplése.

Bemutatja I. Chişinevschi elvtárs.

Határozat: Jóváhagyásra kerül a Sztálin elvtárs születése 70. évfordulójának megünneplésére vonatkozó javaslatokat tartalmazó tervezet.

3.- A Csehszlovákiából és Magyarországról visszatért küldöttség tájékoztatása bizonyos jugoszláv megrendelések átvételére vonatkozóan.

Bemutatja Chivu Stoica elvtárs.

A Politikai Büró tudomásul vette a bemutatott információkat.

Az ülést 21:30 órakor berekesztették.

[A részvevők aláírásai]

13/1949

A Politikai Büró

1949. május 25-i ülése

===================

Az 1. pont keretében. A Duna-Fekete-tenger csatorna megépítése ügyében.

            Gheorghiu elvtárs rámutat, hogy a Büró ismeri az ügyet, és a Párt már az Országos Konferencia alkalmával kifejtette álláspontját, amelyben, a gazdasági újjáépítéssel kapcsolatos feladatokat illetően, a villamosítási tervek és olyan munkálatok kampányának elkezdése, mint a vízfolyam-szabályozások, az öntözőrendszerek kialakításatételesen szerepelt. A csatorna megépítésének ügye a régi rendszerekhez kapcsolódó bizonyos köröket is foglalkoztatta, de azok megmaradtak az egyszerű kívánságok szintjén, a kapitalista rendszer ugyanis nem tett lehetővé olyan nagy horderejű munkálatokat, amelyek nem a profitszerzést célozták, hanem a munkásosztály helyzetének javítását szolgálták volna. Semmiféle munkálatot nem dolgoztak ki, csupán néhány vázlatot vetettek papírra, amelyek viszont még az ügy tanulmányozása szempontjából is hasznavehetetleneknek bizonyultak.

            Ez a munkálat az ország gazdasági újjáépítési, országunkban a szocializmus építési programjának a része. Nemcsak arról van szó, hogy a Dunát a Fekete-tengerrel csatorna kösse össze, hanem olyan munkamennyiségről, amely az adott régiót gyökeresen megváltoztatja. Három, legalább 25 000 kW-os erőműről van szó, az ország azon régiójának gazdasági és kulturális szükségleteinek kielégítése érdekében. Ugyanakkor szükségessé válik a vasúti forgalom jelentős bővítése, a közutak számának növelése a létrehozandó kikötők irányába, Csernavoda és Me[d]gidia  városok növekedése és minden valószínűség szerint egy új város létrehozása, Taşaul mellett. A csatornánál fokozatosan kezd majd dolgozni mintegy 100-150 000 ember, továbbá a családtagjaik.

            Összetett munkálatokról van szó, amelyhez hasonlót nem végeznek máshol, és a Szovjetunió tapasztalatából ihletődtünk, amelynek a segítségét is bírhatjuk, aminek a hiányában ezeket a munkálatokat nem valósíthatnánk meg. A Szovjetunió kormánya kérésünkre a legjobb csatornaépítői közül küldött egy csoportot, hogy segítségünkre legyen a tervezésnél, a csatorna nyomvonalának meghatározásánál, minden munkálatnál. A csoport élén gazdag tapasztalattal rendelkező elvtárs áll. Velük összehasonlítva, tisztán látszott a saját szakembereink hiányos felkészültsége, bár egyesek közülük doktori értekezésüket hasonló csatornaprojektből készítették.

            Szükség lesz arra, hogy Pártunk a legjobb erőket irányítsa ezekre a munkálatokra, és ezen munkálat érdekében az egész Pártot és minden erőforrást mozgósítson.

A Titkárság

1949. szeptember 22-i ülésének

gyorsírással készült jegyzőkönyvéből kiemelt ügyek

/Csatolmány az 54. sz. Jegyzőkönyvhöz/

=============================================================

1/. Ellenőrizni kell a normatori iskolába történő országos toborzás menetét. Idegen és ellenséges elemek is bekerülnek a toborzáskor.

2/. A Vezérigazgatóság besorolásának módja.-

3/. Követni kell az egészségügyi ellátás szervezési módját.-

4/. A geotechnikai laboratórium megszervezése. Grümberg elvtárs javasolja szakértő kiküldését Budapestre, egy ilyen laboratórium importálása érdekében.-

5/. Grünberg elvtárs javasolja a nehézgépek /kotrógépek, útkaparók/ országos szintű lajstromozását és újraelosztását, szükségletek szerint. [Pauker] Ana elvtársnő kéri, hogy a Vezérigazgatóság állítson össze listát a szükséges gépekről.-

6/. A Csatorna részére történő megrendelések teljesítésének követése az ország gyáraiban.-

7/. Miron [Constantinescu] elvtárs kéri, tartsák tiszteletben, hogy a munkabér-kiegészítés csak az építőtelepeken dolgozóknak jár.-

8/. Az elővigyázatosság kérdése a munkálatok tervezésében és a finanszírozások ütemezését illetően.-

9/. Gazdaságosan kell dolgozni. Takarékossági akció.-

10/. A kontingenstöbblet megszervezése, és annak politikai tisztként történő besorolása.-

11/. Követni kell, hogy az alkalmazáskor tiszteletben tartják-e az Egyszerűsítési bizottságot /a szervezési diagrammot/.

12/. Követni kell, hogy az egyes osztályok teljesítik-e feladataikat a kijelölt határidőre.-

13/. Modoran elvtárs jelzi, hogy törvénytelenül használták a túlóra rendszert.-

14/. A normák meghatározásának módja. Hogy nem történik-e művi csökkentés az elégedetlenség kiváltása érdekében.-

15/. A politikai-kulturális munka ugyanakkor a D. G. C. [Direcția Generală a Canalului ‒ Csatornai Vezérigazgatóság] feladata is.-

16/. Állandó propagandakampány a Csatorna érdekében és mozgósítás a Csatorna körül.-

17/. A technikusok mozgósítása.-

18/. A Csatornához érkező emberek képzésének megszervezése /a megyékben, majd a Csatornánál/.-

19/. Lefordítani „A Volga‒Moszkva Csatorna megépítése” című könyvet.-

20/. A Csatorna munkálatainak minél szigorúbb megszervezése /hogy az ellenség nem fészkelhesse be magát/.-

21/. A pénzjutalmakat csak ösztönzőként használni, nem fizetés-kiegészítésként.-

22/. Felülvizsgálni a művezetőket, teljesítménykövetőket, diszpécsereket.-

23/. Ne vegyenek el embereket a minisztériumokból a főosztályvezetők feje felett.-

24/. A tervezési ügyekben biztosítani kell valamennyi főosztály együttműködését.-

25/. A munkálatok haladásának ellenőrzése érdekében szálljanak ki a Csatornához az elvtársak a Központi Bizottságtól (C. C.) és a Kormányból.-

A MINISZTERTANÁCS ELNÖKSÉGÉNEK

1951. május 17-i

GYŰLÉSE

A gyűlés 18 órakor kezdődik, ülésvezető Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs, a Minisztertanács alelnöke.

            Jelen voltak a következő elvtársak: Ana Pauker, Vasile Luca, Teohari Georgescu, Iosif Chişinevschi, Chivu Stoica, Alex. Moghioroş és Dumitru Petrescu, a Minisztertanács Elnöksége Bürójának tagjai.

Jelen voltak még: P. Borilă elvtárs, az Állami Ellenőrző Bizottság elnöke, Miron Constantinescu elvtárs, az Állami Tervezési Bizottság elnöke, Grü[n]berg elvtárs, a Duna–Fekete-tenger Csatorna Munkálatok vezérigazgatója és más mérnökök és technikusok, valamint Dorodnikov szovjet tanácsadó elvtárs.

            Napirenden: A Duna–Fekete-tenger Csatorna munkálataira vonatkozó vita.

            Grü[n]berg elvtárs bemutatja a csatorna munkálataira vonatkozó jelentést.

            A szovjet tanácsadó elvtárs tesz néhány észrevételt a Duna–Fekete-tenger Csatorna kérdéskörre vonatkozóan.

            A tárgyalásokon Chivu Stoica elvtárs felteszi a kérdést: Bălan elvtárs azt mondta, hogy a projekt városokat is tartalmaz. Ha ebben a számadatban benne foglaltatnak a városok is. (...)

Jegyzetek

Egyik volt politikai elítélt leírta, hogyan nézett ki a csatorna szokványos munkatelepe: „A téglalap alakú, lejtőn kialakított lágert legalább 3 méter magas, kettős szögesdrót kerítés vette körül, a két sor karó és szögesdrót néhány méterre állt egymástól, a kerítés sarkaiban és helyenként az oldalain is – és természetesen a kapunál – magas, a négy égtáj felé nyitott kúpos fedelű megfigyelőpontból őrizték, hogy a torony platformján strázsáló őrszem jól láthasson bárkit, aki a szögesdrót kerítéshez akár a láger belsejéből, akár azon kívülről közeledne. A kapu mellett balra állt a láger adminisztratív épülete, a parancsnok irodájával, de természetesen a szekusok lakásai a lágerrel átellenben voltak, ugyanott, ahol a katonák barakkjai is. A szögesdrót-kerítések között a néhány méter széles földsáv fel volt szántva és frissen gereblyézve. A terület két hosszabbik oldala mentén, párhuzamosan, egész sor mintegy 20 méteres hosszúságú barakk állt. Ezek középen volt a bejárat, amely előszobafélébe nyílt, innen nyíltak kétoldalt a kis szobácskák – a brigádvezetőknek –, jobbra és balra pedig egy-egy nagyobb helyiség, két oldalán kettős priccsekkel, a keskeny oldalon kályhával és két-három ablakkal az egyik hosszabbik oldalán. Ez volt a legtöbb barakk alaprajza, bár volt néhány más méretű és belső felosztású is, a láger konyhája, raktárai, beteggondozója és természetesen a láger vezetősége és a testőrség számára. A láger közepén volt a mintegy hektárnyi szabad terület ‒ lejtőn, mint az egész telek ‒, amelyet platónak neveztek, s ahol a foglyokat összegyűjtötték mindenféle hivatalos ügy alkalmával és a brigád összeállításakor, reggel, munkába indulás előtt.” (Vladimir Dumitrescu, Închisorile mele. Memorii. Silvia Marinescu-Bîlcu (utószó). Editura Albatros, Bucureşti, 1994, 18‒19.) [17] A csatorna munkatelepein alkalmazott rendszerrel kapcsolatosan egyik volt politikai elítélt, aki szakmáját tekintve orvos volt, az 1953-as kivizsgálás idején, a következőket nyilatkozta: „A foglyokat folyamatosan dolgoztatták, mind nappal, mint éjszaka és minden egyes vasárnap, szünet nélkül, mind esőben, viharban vagy hóban, és amikor késő éjjel visszatértünk az építőtelepről, teljesen átnedvesedve és átfagyva, begyömöszöltek a barakkokba, sűrűn egymás mellé, fapriccsekre, s nem engedték, hogy megszárítsuk a ruháinkat, így nedves ruhában aludtunk, majd reggel újra az építőtelepre mentünk a nedves ruhában, és télvíz idején a ruha megfagyott rajtunk.” (Monica Grigore, Oana Ionel, Colonia de muncă forţată Capul Midia: punct terminus al Canalului suferinţei in „Arhivele Securităţii”. Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii, Editura Nemira, Bucureşti, 2004, 102.)