ÚJ TARTALOM: „Fekete pünkösd” – Deportálás a Bărăganba (1951. június 18.)

FÜRTÖS RÓBERT

1948 folyamán több ezer hektár mezőgazdasági területet utaltak át a Nemzetvédelmi Minisztérium (Ministerul Apărării Naţionale – M. Ap. N.) tulajdonába, a jugoszláv állam esetleges katonai támadásának visszaveréséhez szükséges utász létesítmények számára, a következő években pedig a Bánság térségében végeztek kiterjedt erődítési munkálatokat (szögesdrót-kerítések, lövészárkok, kazamaták, megfigyelő állomások), és a Romániában állomásozó szovjet csapatokkal számtalan közös hadgyakorlatot tartottak.[1]

Zagna, 1951. július

Az 1951-es júniusi deportálásokat két hatalmas kitelepítési hullám előzte meg: 1945 januárjában több mint 70 000 németet deportáltak a Szovjetunióba, 1949 márciusának elején pedig, az 1949/83. számú Rendelet értelmében, közel 8000 földbirtokost és uradalmi intézőt küldtek kényszerlakhelyre, meghatározatlan időre.[2]  

A Belügyminisztérium (Ministerul Afacerilor Interne – M. A. I.) vezetése 1951. március 6-án megvitatta „bizonyos veszélyesnek minősülő vagy veszélyessé válható elemek kategóriáinak kitelepítését a jugoszláv határmentének 25 km széles sávjából”.[3] Az ülés jegyzőkönyvében rögzítették a deportálás kritériumait, végrehajtásának szakaszait, magának a műveletnek a megszervezését és a kitelepítettek felügyeletének módozatát.[4] A dokumentum értelmében a kitelepítéseket három szakaszban tervezték, és mindegyik más-más személyek kategóriára vonatkozott. Az első csoportba tartoztak „az imperialista államok és Jugoszlávia állampolgárai”, menesztett tisztviselők, leszerelt katonák, valamint a szabadfoglalkozásúak. A második csoportba azok a besszarábiai és észak-bukovinai származású személyek tartoztak, akik 1940 nyarán telepedtek le Romániában, továbbá macedónok, németek, Tito-szimpatizánsok, az országot illegálisan elhagyó személyek rokonai, kulákok, kocsmárosok, volt kereskedők, iparosok és földbirtokosok. Valamennyinek 24 óra állt a rendelkezésére, hogy elhagyja a területet, és előírták a teljes utazás ideje alatti ellenőrzésüket mindaddig, amíg kitelepítési helyeiket el nem érték. Az utolsó csoportba azok a politikai vagy tiltott határátlépési bűncselekmények miatt bebörtönzött személyek kerültek, illetve azok, akiket más bűncselekményekért ítéltek el, például gazdasági szabotázs-akciók, lopás, rablás miatt. Jóllehet a dokumentumban az állt, hogy a kitelepítés „kizárólag a terepen ellenőrzött listákon szereplő személyekre vonatkozik”, sok olyan személyt is deportáltak, akik egyetlen csoportba történő besorolás feltételeit sem teljesítették. A magyarázat a listák összeállításakor elkövetett visszaélésekkel, és az egyes helyi hatósági képviselők túlbuzgóságával magyarázható.[5]

Viișoara, 1953

A tulajdonképpeni deportálás az 1951. június 19-re virradó éjszakán kezdődött, hajnali fél háromkor, a Bánság határövezetében és Olténia dél-nyugati részén. A milícia képviselői az érintett családok tudomására hozták a M. A. I. 1951/200. számú Rendeletének előírásait, amelynek értelmében őket az országnak egy másik vidékére költöztetik, „felsőbb állami érdekek okán”.[6] Elég volt, ha a család egyetlen tagja is felkerült a kitelepítendők listájára, a többieknek követniük kellett őt – a csecsemőtől a kilencvenéves dédszülőkig – csak azért, mert egy fedél alatt laktak. Bánságiakat (románokat, svábokat, bolgárokat vagy magyarokat) Tito-szimpatizánsnak gyanúsított szerbeket, besszarábiaiakat, bukovinaiakat, arománokat, de nagyon sok vagyontalan személyt is deportáltak, akiket a helyi hatóságok valamiért nem néztek jó szemmel.[7] Vihettek magukkal élelmiszert, ruhaneműt, szőnyeget, bútort és különböző konyhai felszerelést, munkaeszközöket (csákányokat, lapátokat, sarlókat), pénzt és értéktárgyakat, könyveket, rádiókészülékeket és hangszereket, „zongorák kivételével”.[8] A háziállatok közül megengedtek „két malacot, két lovat, egy ökörpárt, egy tehenet, két juhot és egy szekeret”.[9] A deportáltak ingatlanvagyonát az állam eltulajdonította, a néptanácsok kezelésébe adta, a termőföldeket pedig az állami gazdaságok kapták meg.[10]

Valea Viilor, 1952

A kitelepítésekre a Szekuritáté, a milícia és a határőrség alakulatait mozgósították, s a hivatalos dokumentumok e szervek masszív részvételét rögzítették: 9877 katona zárta le azt a területet, ahol a kilakoltatási műveletet tervezték, továbbá 10 229 katonát vezényeltek ki a kilakoltatás végrehajtására és a deportáltak őrzésére. Kilenc üteg, 1638 katonával, amelyhez további két üteg csatlakozott Turnu Severinből [Szörényvárról], 326 katonával, arra az esetre állt készenlétben, ha valami előre nem látott beavatkozásra lesz szükség.[11]

A frumușițai utca a deportálás első napjaiban

Néhány nap utazás után, a deportáltak 59 vonatszerelvénye megérkezett a Románia dél-keleti részén fekvő, végtelen kiterjedésű alföldre, a Bărăganba. A teherszállító vagonokba két családot vagy egy családot és állatait zsúfolták be. Megérkezésükkor az egyetlen tájékozódási pont a fölbe szúrt megszámozott cövek volt, ahol a legrövidebb időn belül maguknak menedéket kellett építeniük. Néhány évvel korábban ezek a földek mások tulajdonát képezték, akiknek ugyanúgy el kellett hagyniuk lakásaikat és birtokaikat, mert számukra máshol jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Mehedinţi megyei Flămânda faluból deportált Constanţa P. Ciupagea irtózattal emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor a Bărăganba érkeztek. „Estefele érkeztünk a brăilai tavak közelébe, ahol a vonat egy hatalmas tó szélén állt meg. Hideg volt, mert hűvös szél fújt, s a hullámok a gátnak csapódtak. Azt hittük akkor, hogy amint az éjszaka leszáll, szélnek eresztenek azon a vizen. El tudják képzelni, mi ment a lelkünkben végbe, és milyen félelem lett úrrá rajtunk! Ott éjszakáztunk, majd reggel továbbutaztunk Galaţi és Frumuşiţa irányába, ahol a szomszédos települések falusi lakói fogadtak. Senkik voltunk. Nem álltak velünk szóba. Felpakolták a holminkat, és elindultak velünk a Brăteşului-tó irányába, ahol kidobálták a dolgainkat a mezőre, a nádra, oda, ahova csak érték, majd visszafordultak, hogy további családokat is elhozzanak. A szabad ég alatt hagytak. Utána jöttek a faluszervezéssel megbízottak, és elvezettek a családok számára kijelölt telkekre. Volt, aki a napraforgók közt, egyesek a rozs-, mások a búzaföldön, megint mások pedig a nádasban laktak. Így éltünk mintegy két hetet, amíg bátorságot gyűjtöttünk, és nekiálltunk összetákolni valami vityillót, amelyben őszig laktunk.”[12]

A viișoarai iskola, 1952

A memoárirodalomban[13] a deportáltaknak a Bărăganba történő kényszerletelepítését igazi élethalálharcként írták meg, tekintettel az állandó víz-, tüzelőfa és élelmiszerhiányra. Mindehhez hozzáadódott az elhurcoltak szigorú megfigyelése, a hideg, a hó és a hóvihar, s a deportáltak emberfeletti munkával jutottak a napi kenyéradaghoz, vagy a mielőbbi menedéképítési lehetőséghez. A bărăgani alföldre deportált mintegy 44 000 személy 18 új települést hozott ott létre: Viişoara, Olaru, Dâlga, Fundata, Dropia, Pelican, Ezeru, Bukarest tartományban; Salcâmi, Răchitoasa, Movila Gâldăului, Valea Viilor, Lăţeşti, Konstanca tartományban; Măzăreni, Zagna, Bumbăcari, Schei, Frumuşiţa, Rubla (Valea Călmăţuiului), Galac tartományban. Öt évig ezek a deportáltak által létrehozott települések munkalágerekként működtek. A kitelepítetteknek nem volt szabad 15 km-nél távolabbra menniük, a közeli állami gazdaságokban kellett dolgozniuk.[14] A hideg, az éhínség és a betegségek a deportáltak közül számos áldozatot követeltek, elsősorban a gyerekek és az öregek sorából. A bărăgani alföldön elhunyt 1687 személy névsorát vizsgálva látszik, hogy közülük 177 gyermek volt, de a listán szerepelnek alig egynapos csecsemők és 95 vagy éppen 100 éves öregek is.[15]

Schei, 1953-1954 telén

Miután az első telüket viskókban és barakkokban töltötték,[16] az elhurcoltak vályogházakat építettek, amelyeket szalmával és náddal fedtek be. Ezek a hatóságok által kijelölt 2500 négyzetméteres parcellákon épültek, és két típusúak voltak: kisebbek (egy szobából és egy teremből állók) vagy nagyobbak (két szobából és egy teremből állók). Szintén vályogból épültek a hatósági és közintézményi épületek is: néptanácsok, rendőrőrsök, iskolák vagy szövetkezetek.[17]

Măzăreni, 1955. május

A Szekuritáténak a kitelepítettek köréből toborzott ügynökei által szolgáltatott jelentések alapján készült feljegyzések szolgáltak tájékoztatásul a felsőbb szervek számára a deportáltak körében uralkodó „hangulatról”, panaszaikat, elégedetlenségeiket „ellenséges megnyilvánulásoknak” minősítve.[18]

Temetés Valea Viilorban, 1951. december

A környező falvak lakóit figyelmeztették, hogy ne létesítsenek kapcsolatot a deportáltakkal, mert azok „a szocializmus ellenségei”, „kulákok” és „titoista ügynökök”.[19] Az egyik bizalmas jellegű, az 50-es évek elejére jellemző hivatalos propaganda jellegzetes fanyelvén írt jelentésben, amelyet azon térségek helyi pártképviselőinek szántak, ahova az új településeket fel kellett építeni, a kitelepítések okait ekképpen magyarázták: „Államunk a jugoszláviai titoista kormány ellenséges politikája miatt kényszerült ezekre az átköltöztetésekre. Köztudott, hogy Jugoszláviában a hatalom a titoista banditák kezében van, akikről kiderült, hogy régi amerikai-brit kémek, az egykori jugoszláv rendőrség ügynökei. Róluk bebizonyosodott, hogy az amerikai és brit iparmágnások és bankárok szolgálatában állnak, akik rabságba hajtanának további népeket, amint azt Koreában is teszik. A titosták térdre és rabságba kényszerítették saját népüket, amelyet éheztetnek, kirabolnak, eladnak az amerikai gyárosoknak és bankároknak. Gyalázatos tevékenységükhöz a titoista banditák a határ közeli településeken élő dolgozó nép soraiból származó ellenséges elemeket használják fel. Kémeket toboroznak soraikból, akiknek útján mindenféle hazug híresztelést terjesztenek, rágalmazzák a pártot és a kormányt. Ahhoz, hogy ebben az igyekeztükben az imperialisták kiszolgálóit meggátoljuk, kitelepítjük a határ menti településekről azokat az elemeket, amelyek, céljaik elérésében, a titoisták segítségére lehetnek.”[20]

Temetkezési menet Movila Gâldăuluiban, 1955

A besszarábiai származású Elena Spijavca 1940-ben menekült a Bánságba, onnan deportálták 33 éves korában a Bărăganba, férjével és két, 10, illetve 12 éves gyermekével együtt. Naplójának néhány részlete pontos képét nyújtja annak a folyamatos küzdelemnek, amit a kitelepítettek és családjaik a túlélésért folytattak: „November 24. [1952] Virradatkor nagy eső és dühödt szélfúvás indult. Teljesen bezuhant házunk kéménye, beszakítva padlást. Ennek nyomán ömlik az eső a lakásba. Elképzelhetetlen, ahogyan az erős széllel esik az eső, és minden szétmállik. Sok szomszédnál a kamra fala, másoknál a házaik homlokzata omlott le, sokaknál pedig a kémények. Éjfél körül nálunk is leomlott a homlokzati rész fele. A nap folyamán pedig leomlottak a falak és a raktár fedele is. Nem is tudom szavakkal kifejezni a nyári munka fölötti sajnálkozást. (…) Június 3. [1953] Micsoda nehéz napok! Valaki felajánlotta, hogy szerez egy kenyeret, feketén, 4 lejért, s megpróbáltam összekunyerálni kölcsönbe a 4 lejt a szomszédoktól, de nem sikerült. Valósággal sírva tértem haza! Ma a farmról hozott bablevest és spenótot ettünk, és volt két tojásunk, amit zöldhagymával felvertem, és szétosztottam a gyermekek között, én viszont teljesen éhen maradtam. Lesz-e valaha már egyszer vége ennek a kínnak!!? Amikor pedig látom Liusicot (Valerian Spijavca, Elena férje – szerz. megj.) munkából jövet, mintha börtönrabot látnék. Fáradt, de legfőképpen éhes. (…) Ma 1954. január 31-e van. Vasárnap. Ez már a harmadik napja, hogy tart a rettenetes hóvihar, a hó már az ablak felső részéig ér. Nem lehet ellátni a második házig a viharzó hótól. Az ajtót mindig megbénítja a hótömeg, állandóan takarítanunk kell, különben nem tudnánk kinyitni. Az, ami ma kint van, szavakban leírhatatlan. Felaprított tüzelőnk sincs, hogy begyújthassunk, de az erős szél egyébként is visszafújja a füstöt a konyhába, úgyhogy ülünk a hidegben, s alig bírok már írni.”[21]

A fundatai templom

A Bărăganban történő kényerlakhelyezésnek, 1954-gyel kezdődően, újabb hulláma vette kezdetét. Az 1954 március 11-én kibocsátott 337. számú Minisztertanácsi Határozat (H. C. M.) értelmében, a M. A. I. vezetősége 6 hónaptól 5 évig terjedő kényszerlakhely-időszakokat állapíthatott meg azoknak a börtönből vagy munkatáborokból szabadult személyeknek, akikről úgy vélte, még mindig nincsenek megfelelően „átnevelve”. Szintén ekkor került sor az első olyan rendelkezések kibocsátására, amelyek feloldották a kényszerlakhelyet az 1951-ben kitelepítettek egy része esetében. Az 1954/161. számú Rendelettel, Alexandru Drăghici belügyminiszter beosztottjait a Bărăganba telepítettek helyzetének felülvizsgálatára utasította. Két kategóriát különítettek el: azokét, akiknek jogukban állt visszatérni azokba a határ menti térségekbe, ahol a deportálásuk előtt éltek, és azokét, akiktől ezt a jogot továbbra is megtagadták. A M. A. I. 6100. számú, 1955. július 27-én kelt Határozatában feloldotta a kényszerlakhelyet a szegény és a  középparasztok esetében, akiket tévedésből minősítettek kulákoknak, azok esetében, akik a Szovjetunió területéről elmenekültek, illetve a macedón (aromán) telepesek esetében, akik nem tartoztak a „volt kizsákmányolók”-nak címkézettek körébe, és akikről kiderült, hogy semmiféle ellenséges cselekedetet nem hajtottak végre, továbbá az idegen állampolgárok (jugoszlávok és magyarok) esetében, akiket csak állampolgárságuk miatt deportáltak. Szintén ebbe a kategóriába tartoztak az öregek és a betegek, akik képtelenek voltak önmaguk ellátását biztosítani, valamint azok a gyanús elemeknek tartott személyek, akikkel kapcsolatban semmilyen kompromittáló anyaggal nem rendelkezetek.  1955 végén, a M. A. I. december 20-án kelt, 6200. számú Határozata értelmében, valamennyi Bărăganba telepített esetében feloldották a kényszerlakhelyet, kivételt képezve „a volt földbirtokosok, gyárosok és nagykereskedők, akiknek a vagyonát államosították”.[22] A bărăgani alföldön töltött Öt évnyi száműzetés után, a deportáltaknak végre megengedték, hogy visszatérjenek azokba a térségekbe, ahonnan elhurcolták őket. Azonban amikor hazaértek, mindent megváltozva találtak: házaikat elkobozták, földjeiket elfoglalták mások, a helyi hatóságok pedig ellenségesen viselkedtek velük. Ismét arra kényszerültek tehát, hogy az életet a semmiből újrakezdjék.   

Esküvői menet Fundatában

A múlt század hetedik évtizedének közepén a deportáltak által létesített bărăgani településeket szándékosan eltűntették a föld felszínéről. A nyomok eltakarítása részét képezte a párt politikájának abban az időszakban, amikor Romániában, hivatalosan legalábbis,a politikai okokból történő bebörtönzések megszűntek. Mindössze néhány ház úszta meg, és állott továbbra is, Fundatában és Rublában, a sztálinista korszak kegyetlenségeinek tanúságaként.[23]

Itt álltak egykor a deportáltak házai...

A lakosságot érintő deportálások és a kitelepítések a sztálinizmus idején bevett politikai módszernek számítottak Közép-Kelet-Európa országaiban, és ez a folyamat hatalmas tömegek életét nyomorította meg. Ezeknek a módszereknek az volt a célja, hogy széles társadalmi csoportokat, családokat és közösségeket semmisítsenek meg. A deportálások, ez a szovjet ihletésű módszer, a társadalom fölötti ellenőrzés fokozását célozta, a félelemkeltést, a bizonytalanság-érzet növelését és a különböző közösségek felszámolását szolgálta.[24] A felsorolt típusú intézkedések, sok más módszer mellett, hozzájárultak a vidéki lakosság megtöréséhez, és felgyorsították a kollektivizálási törekvéseket, a magántulajdon állami tulajdonba történő átkerülésének a folyamatát.

Itt is álltak deportált családok házai...

A Bărăganban, 1951-ben létesített települések

Volt Bărăganba Deportáltak Egyesülete / Bărăgan, 1951 / Egy deportálás fotóemlékezete / Második, javított és bővített kiadás / Bevezető szöveg és képmagyarázatok: VIOREL MARINEASA és DANIEL VIGHI / Grafikai tervezés, fotóanyag-válogatás és szerkesztési útmutatás: Mihai Botescu műépítész / Mitron Kiadó / Temesvár, 2015

Jegyzetek