A dollár alkonya
Vissza

A dollár alkonya

A dollár világkereskedelemben betöltött uralkodó szerepe az Egyesült Államok számára – De Gaulle egykori kifejezésével élve – „horribilis előnyökkel jár”. Újabban azonban mind nyilvánvalóbbá válik, hogy ezek az előnyök – az Egyesült Államok nemzetközi versenyképességét és a hazai foglalkoztatottságot illetően – horribilis terhet is jelentenek. Ezek a hatások, mivel az amerikai gazdaság világgazdaságon belüli részaránya jó ideje zsugorodik, az amerikai államot erőteljesen destabilizálják. A dollár uralkodó szerepének előnyeit ugyanis elsősorban az amerikai pénzügyi intézmények és a nagy konszernek élvezik, a hátrányokat azonban döntő mértékben a foglalkoztatottaknak kell viselniük. Így azonban a dollár-hegemónia azzal fenyeget, hogy tovább erősíti az amerikai államon belüli, amúgy is óriási egyenlőtlenségeket, és elviselhetetlenné fokozza a politikai polarizációt.

Ráadásul – amint arra szakértők rámutatnak – a dollár-hegemónia ma már meglehetősen ingatag lábakon áll. Kínának és más nagyhatalmaknak lehetőségük lenne arra, hogy stratégiai vagy gazdasági okokból lemondjanak a dollárról és valutatartalékjaikat változatosabbá tegyék. S mivel a dollár vezető szerepe az Egyesült Államoknak gazdaságilag és politikailag is túl sokba kerül, Amerika előbb-utóbb arra kényszerülhet, hogy a dollárral kapcsolatos előjogairól fokozatosan lemondjon. Annak ellenére is, hogy világszerte számos állam ragaszkodik az Amerika által nyújtott biztonsági garanciákhoz (köztük az Európai Unió és főként annak keleti államai, köztük – Lengyelország és a balti államok mellett – hazánk is), mind több amerikai érzi úgy, hogy hazája ezt a „nagyvonalúságot” többé már nem engedheti meg magának. A visszalépés, bár politikai körökben egyelőre bámulatosan kevés szó esik róla, Amerikának és végeredményben a világ többi részének is bizonyosan javára válna.

A dollár jelenlegi hatalma a dollár iránti keresleten alapszik. Ez a kereslet – paradox módon – Amerika nemzetközi jelentőségének hanyatlása dacára is tovább növekszik. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a világ államai megtakarításaikat – a világgazdaság korona-válság által is felerősített bizonytalanságai elől – a még mindig biztonságosnak érzett dollárba menekítik. Amerika pedig ma még nem képes ellenállni a csábításnak, hogy (az önként felajánlott „kölcsönökre” alapozva) tényleges lehetőségei fölött költekezzen.

A dollárnak – az amerikai gazdaság tényleges teljesítményéhez mért – túlértékelése azonban az amerikai exportot oly mértékben megdrágítja, hogy az amerikai áruk jelentős része a világpiacon többé nem bizonyul versenyképesnek. Az „eredmény” az ipari vállalatok kivándorlása, munkahelyek tömegeinek megszűnése, és – a mértéktelen katonai kiadások következtében is – az állam mind nagyobb mérvű eladósodása. A következmények politikailag főként azokat a szövetségi államokat érintik, ahol a demokraták és a republikánusok közt billegő egyensúly van, vagy amelyekben az egykori nagy iparvidékek találhatók. Nem véletlen, hogy Trump éppen ezekben az államokban aratta legjelentősebb sikereit…

Szakemberek szerint éppen az ipar leépülése lehet az a tényező, mely Amerikát arra kényszerítheti, hogy – saját gazdaságának védelme érdekében – korlátozza a dollár primátusából fakadó tőkeimportot.

Ez a lépés, amint arra Hans Kundnani és Simon Tilford, a Foreign Affairs című folyóiratban megjelent  A dollár-uralom vége című cikkükben rámutatnak, nem lenne előzmény nélküli. Anglia a XIX. század közepétől az I. világháború végéig a világ aranytartalékainak jelentős részét birtokolta (akkor még a valutaárfolyam az aranytartalék függvénye), s a világkereskedelem fontsterlingben zajlott. Az aranytartalékok a háború alatt fokozatosan Amerikába vándoroltak. Az angol export mértéktelenül drágának bizonyult, az ipari termelés visszaesett, a munkanélküliség elviselhetetlen méreteket öltött, az ország destabilizálódott. Anglia kénytelen volt önként feladni a fontsterling primátusát.

Helyét az amerikai dollár veszi át. Az átmenet zökkenőmentes, hiszen akkor még van alternatíva. Amerika mai helyzetét az nehezíti meg, hogy ma már (vagy még?) nincs. Sem a kínai jen, sem az európai euró nem alternatív lehetőség. Mindkét világhatalom gazdasága az exporton alapul. Bármelyikük valutájának hegemóniája, e hegemónia minden átmeneti előnye ellenére záros határidőn belül tönkretenné a belföldi ipart (az euró esetében főként a németet.)

Az alternatíva hiánya nem csak Amerikát, de az egész világgazdaságot súlyos válsággal fenyegeti. A dollár hegemóniája ugyanis e pillanatban tényleg minden válságjelenség ellenére is töretlen. Sőt, a kereslet még növekszik is. Az amerikai központi bank, a Federal Reserve dollárbilliárdokat pumpál a világgazdaságba. Ami az utóbbit hová-tovább egyfajta fikcióvá teszi, melynek a valóság nyomása alatt össze kell roppannia.

A közgazdászok jelentős része tudatában van a veszélynek. Jim Canos Az összeomlás jönni fog –idő kérdése csupán című, a finanzen.net nevű portálon közzétett írásában ráadásul annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a mai világpiaci hangulat ideális termőtalaja mindenféle csalásnak és szélhámosságnak. Ráadásul a csalások az elszámolási szabályok fellazítása következtében teljesen „törvényesen” bonyolíthatók, amennyiben az adósságok testvérvállalkozásokba „menekíthetők”. De a„csalás kultúrájának” egyéb jelenségei is kitapinthatók. A pénzéhes beruházók például nem létező elektroautókba fektetik pénzüket. A kockázat óriási, hiszen kevés garancia van rá, hogy a szóban forgó gépkocsik valóban elkészülnek és, hogy valóban sikerrel járnak. Az efféle „boszorkányságok” – a szerző véleménye szerint – igazi mintapéldái az újabb keletű buborékgazdaság reményeinek és álmainak, melyben a nagy ötletek és a varázslatos személyiségek számítanak és nem a gazdaság tényeinek rideg valósága. S hasonló a helyzet korona-védőoltással kapcsolatos várakozásokkal is…

A válságjelenségek sajnos sem Amerika, sem a világ többi része szemében nem számítanak igazi vészjelzéseknek.

Kundnani és Tilford pozitív és egy negatív szcenárióval is számolnak. A pozitív forgatókönyv azon alapulhat, hogy az IMF Kína, Amerika és az eurózóna valutáiból egyfajta, általa szabályozott kosarat hoz létre. Az is lehetséges, hogy az érdekelt államok egy új valutaintézményt hívnak életre.

A negatív forgatókönyv szerint, melyet a szerzők e pillanatban valószínűbbnek tartanak, az Amerika és Kína közti kereskedelmi háborúk az együttműködést lehetetlenné teszik. Ez esetben elkerülhetetlenné válnak a komoly konfliktusok.

Mindazonáltal lenne egy harmadik lehetőség is. Ha nem jön össze az egyezség, Amerika egyoldalúan is feladhatja a dollár-hegemóniát. Ezzel Kínát és Európát arra kényszerítheti, hogy megtakarításaikat saját hazájukban halmozzák fel, és agresszíven exportorientált gazdasági modelljeiket ennek megfelelően alakítsák át. Ez a megoldás a szerzők szerint igazságosabb és kiegyensúlyozottabb növekedésre teremtene lehetőséget. Nem a pénzügyi intézmények és a nagy konszernek profitálnának, hanem az ipari vállalatok és a munkavállalók. S ezzel párhuzamosan a környezetvédelem is.

Az igazságosabb és stabilabb világgazdaság a katonai költségek csökkentését és a fokozatos leszerelést is megalapozhatná.

Csakhogy világunk inkább emlékeztet valamiféle tragikomédiára, mintsem egy könnyed vígjátékra, mely boldog összeborulással ér véget. A tragikomédia pedig – a műfaj egyik legkiválóbb művelője, Friedrich Dürrenmatt szerint– mindig a lehető legrosszabb befejezést implikálja.

Ami rosszabb a tragédiánál is, hiszen az szintén lesújtó, de katarzisa fel is emel.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Tătaru Kolozsváron: növelik a kórházak ...
Klímasemlegessé, élhetővé tennék ...
Erdélyi online konzultáció 2020

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ