A cancelmozgalom (cancel culture, call-out culture angolul) meghatározása nagyon körülményes, amely leginkább talán kulturális antropológusok és szociológusok feladata. Jómagam csak Pippa Norris, a Harvard Egyetem neves politológusának egyik nemrég megjelent tanulmányát tudom idézni. Véleménye szerint a „cancel culture mozgalom nem csupán egy retorikai mítosz. A kutatók nagyobb eséllyel zárkóznak el saját morális meggyőződésük kifejezésétől, ha azt látják, hogy véleményük nem egyezik szakmai hálózatuk és szélesebb társadalmi köreik domináns véleményével”. Pippa Norris és csapata száz ország 2500 kutatójának attitűdjét vizsgálta, amelyből arra következtetett, hogy Elisabeth Noelle-Neumann elmélete a hallgatás spiráljáról valóban működik a tudományos világban is. Noelle-Neumann a kommunikációelmélet egyik jeles alakja, aki szerint „a megváltozott kommunikációs struktúra megváltoztatja a percepció feltételeit is. Így az az álláspont, amelyet a többség többséginek vélt, valóban nagyobb arányban jelenik meg a kommunikációkban, mint alternatívái, és „fölénye” ennek következtében még jelentősebbnek tűnik”. Magyarán, amikor egy diskurzus, egy tömeghisztéria, egy narratíva átlépi a kritikus tömeget (hogy ez mennyi, az kontextustól és csoporttól, hálózattól függ), akkor az válik dominánssá és az attól eltérő véleményeket hamar elnyeli a hallgatás spirálja. Ezt a jelenséget látjuk nagy mennyiségben most Hollywoodban is, amely ma már globálisan a kulturális és vizuális „étkezdénk” és forrásunk. Az onnan származó, sokszor nevetséges, máskor tragikomikus „cancel” esetek hatása egyelőre csak a mémek és a humoristák világára van kedvező hatással, bár kétségtelen, hogy bizarr tendenciát jósolnak.
Amíg a cancel culture a művészi és a kulturális életben egyelőre elsősorban egyének életére és karrierjére hat (és legfeljebb néhány ezer fanatikus rajongó életét keserítik meg), addig a tudományos életben jelentkező hasonló jelenségek – amiről Pippa Norris nagy tanulmánya is beszélt – már sokkal súlyosabb következményekkel járhatnak. A tudományos világban zajló kommunikációs forradalmak radikális jelenségeket okoztak már eddig is: új szótárak és szóhasználat javaslata kutatóknak, kanonizált, nemegyszer a baloldal által hősként tisztelt kutatók kirekesztése egy-egy nyilatkozatuk miatt vagy egész tudományágak legitimitásának a megkérdőjelezése. Ezek a kezdeményezések legtöbbször nem tudományos disputa, vita formájában próbálják megoldani egy-egy tudományág, tudományos kérdés vagy személy problematikus jellegét, hanem doktrínaszerűen akarnak azonnali, paradigmatikus és radikális változást hozni egy tudományág területén, anélkül, hogy azon belül szakszerű párbeszédet folytatnának szaktársaikkal. A cancel culture ritkán ad lehetőséget a párbeszédre, a vitára, az objektív érvek felsorakoztatására vagy szembesítésére: általában dogmatikusan közli axiómáit és azt az egyetlen igaznak tartja, amelynek el nem fogadása újabb „cancellel” jár. Míg a művészéletben talán elfogadható ez a módszer, addig a tudományos világban ez deontológiailag és módszertanilag is elfogadhatatlan: minden hipotézist, minden feltevést érvekkel és bizonyítékokkal kell alátámasztani vagy megcáfolni. Aki egy feltevést, egy hipotézist axiómaként, egyetlen igazként állít, az nem tudományt művel, hanem a fanatizmusnak és ideológiai kommunikációnak valamelyik formáját. Ilyen jelenségre számos példa ismert a történelemben és soha nem az emberiség „jó” és „szép” örökségeként szoktuk emlegetni. Az ókori történelem tele van a „cancel culture” számos formájával: Cicero elhallgatása, meggyilkolása és kezének levágása majd közszemlére tétele, a rossz hírű római császárok, politikusok damnatio memoriae, azaz kitörlése a történelemből például a „cancel culture” sajátos formája volt. De cancel culture-ként működött a római katolikus egyház inkvizíciója is, amely évszázadokon keresztül kutatókat, szabad gondolkodókat, vagy a fősodrású doktrínától eltérően gondolkodókat taszított a „hallgatás spiráljába”. Annyiban kegyesebb volt talán az inkvizíció, hogy megadta a párbeszéd, a vita illúzióját: Galileo Galilei téziseinek elítélése előtt lehetőséget adtak a nagy tudósnak, hogy az akkor felháborító, megbotránkoztató és a katolikus teológia világképét gyökeresen felforgató elméletét írásban ismételten megvédje.
A koronavírus-világjárvány idején a cancel culture beférkőzött az orvostudomány világába is, amely sajnálatos módon felerősítette a társadalom bizalmatlanságát. Jelezni szeretném: itt nem a szakirodalom által összeesküvés-elméletnek nevezett álhírekről, vad tézisekről, anekdotákról beszélek (csipek, globális világrend, reptiliánusok, titkos társaságok, grafén stb.). Ezek terjedése is természetesen súlyosbította a társadalom dualista, toxikus kettéosztottságát és fokozta a kételkedést, növelte az orvostudomány iránti bizalmatlanságot. Ez a jelenség azonban nem 2020-ban indult, a Covid-összeesküvés-elméletek jelentős része már 2020 előtt is létezett, és a társadalomnak egy, a szociológusok által jól körvonalazható rétegét érintette és érinti továbbra is.
Az orvostudomány tudományos jellegű párbeszédének hiánya és a tudományágon belül is jelentkező cancel culture azonban már olyan jóval szélesebb társadalmi rétegeknek is feltűnt és keltett bennük bizonytalanságot, akik egyébként nem fogékonyak az összeesküvés-elméletekre. Sunetra Gupta oxfordi epidemiológus, Martin Kulldorff, volt harvardi orvosprofesszor, Jay Bhattacharya, a Stanfordi Egyetem orvosprofesszora, vagy legutóbb Robert W. Malone, az mRNS-alapú vakcinák kifejlesztésének egyik kulcsszereplője csak néhány olyan név, akit az elmúlt két évben „kiiktattak”, „kikapcsoltak” („cancelled”). A pandémia előtt ezek a kutatók a virológia, epidemiológia nagy nevei voltak: Malone nevét a Nature tanulmánya, amely az mRNS-vakcina történetét mutatja be, 27 alkalommal idézi (Karikó Katalin nevét 19 alkalommal). De miután Robert W. Malone számos alkalommal nyilvánosan bírálta Anthony Fauci és az amerikai járványmenedzsment számos lépését és gyógyszerészeti protokollját, számos helyről elkezdték letiltani, „kikapcsolni”: először a Twitter törölte a profilját (máig ismeretlen ok miatt, minden indoklás nélkül), majd ezt követően számos média követte. Legutóbb, Robert W. Malone és Joe Rogan mintegy három órás podcast-beszélgetése a Spotify oldalán okozott elviselhetetlen fájdalmat az orvostudományi cancel culture társaságának. A beszélgetés első részében a Google Scholarban 12.800 szakmai idézettel rendelkező Malone saját tudományos pályáját részletezi: ebből kiderül, hogy évtizedek óta része az amerikai genetikai és virológiai kutatások legjelentősebb köreinek, de meglepően jártas a politikai és titkosszolgálati körökben is. Értelemszerűen a szkeptikus hallgató többször felteszi a kérdést, mi köze egy virológus-genetikusnak az amerikai titkosszolgálathoz, de aztán tovább is lépünk bizonytalanságunkban, hisz rájövünk, hogy a vuhani laboratórium virológus professzor asszonyának, Shi Zhenglinek is igen magas katonai és politikai kapcsolatai vannak Kínában. Aligha van ez másképp Anthony Faucival, aki közel négy évtizede, 1984 óta vezeti az amerikai National Institute of Allergy and Infectious Diseases intézményét és jelenleg az amerikai elnök személyes orvostudományi szakreferense.
Malone személyéről sok negatív, bírálható feltételezés születhet a háromórás podcast hallgatása során, de az egyértelműen kiderül, hogy velejéig benne volt abban a dollármilliárdokat gyártó és globális egészségügyet igazgató amerikai gyógyszeriparban, amelynek most úgy tűnik, hogy különböző hálózatai és politikai ideológiától átitatott körei egymást akarják lefejezni és kivégezni.
Malone interjújának közzététele után számos zenész bejelentette, hogy bojkottálja a Spotify oldalát, és elindult a cancel culture újabb őrülete, a #BoycottSpotify” mozgalom. Természetesen, a hashtag-versenyben elindult művészek és influencerek ugyanannyi orvostudományi tudással rendelkeznek, mint jómagam: semmivel. Ahhoz, hogy Malone háromórás interjújában tett szakmai kijelentéseit hitelesen lehessen bírálni és elemezni, hozzá hasonló kaliberű, képzett szakemberek szükségesek. Ideális esetben a tudományos élet úgy működne, hogy Malone hipotéziseit és állításait – az ivermectin használatáról, az oltások mellékhatásairól, a Fauci által vezetett intézmény korrupt jellegéről – maga Anthony Fauci, vagy egy Malone-hoz hasonló képzettségű virológus, epidemiológus kutató cáfolná vagy vitatná nyilvánosság előtt. Például úgy, ahogy a lockdown témájában egymásnak feszült szakmai érvekkel Andrew Noymer és John Ioannidis neves demográfus és epidemiológus fantasztikus podcastban 2020-ban. Ez alapvetően fontos lenne a tudomány iránti bizalom, a tudomány objektív jellegének és hitelességének, pártatlanságának és politikától mentes jellegének a bizonyítására. Sajnos erre az esélyek minimálisak és várhatóan a tudományos cancel culture tovább fogja szedni áldozatait.
A tudomány a világjárvány idején soha nem látott módon itatódott át politikával, ideológiával és kommunikációs kordivattal, ezzel olyan sebeket ejtve saját magán, amelyet meggyógyítani pont annyira lesz nehéz, mint gnosztikus dualizmusra szakadt, elfáradt, megtört és lebetegedett társadalmunkat.
