7m·é··r···f····ö·····l······d – Művészpárok dinamikája

7m·é··r···f····ö·····l······d – Művészpárok dinamikája
Utazós időszak ez ‒ az aktuális 7mérföldet Padovában írom. Tanítani érkeztem ide, de jut azért idő egyéb kulturális kiruccanásokra is. Idegen városokban újra és újra megtapasztalom, ahogy különböző időrétegek rakódnak egymásra: izgalmasak számomra az antikvitás vagy a reneszánsz nyomai, lenyűgöznek a régi városok építészeti remekei, de előbb-utóbb a huszadik század első felénél kötök ki. Valahányszor ilyen témájú anyagokba ütközöm, hajlamos vagyok megállni és elidőzni.

Most két közeli város, Velence és Padova kiállítóterei lépnek párbeszédbe egymással a fejemben: Velencében Man Ray és Lee Miller fotóművészeti kiállítását nézem meg a Palazzo Franchettiben, Padovában Frida Kahlo és Diego Rivera közös retrospektívjét a Gelman-gyűjtemény anyagára építve.

Mit tud felmutatni egyazon térben egy-egy művészpár alkotásainak együttese? Először is dialógust, kétségtelenül. Technikák, témák, motívumok lépnek egymással párbeszédbe, kiegészítve és kimozdítva egymást. A vonzások és konfliktusok nyomán további szikrák is pattannak. Divat, szerelem, háború ‒ ezeket a kulcsszavakat emeli a címébe a Man Ray / Miller-kiállítás. A fotóművészet egyik innovációja, a szolarizáció technikája kötődik többek közt a nevükhöz. A technikát Miller fedezte fel, mintegy véletlenül, és mestere, szerelme, Man Ray terjesztette el, tette igazán ismertté. Mint a kiállítás kísérőszövegei megjegyzik, ez is jellemző a korabeli, két világháború közötti férfi/női művészszerepekre. Miller modellből válik fokozatosan maga is kiemelkedő fotóssá ‒ és a divatvilág határain túl is egyre fontosabb portrékat, szürrealista kompozíciókat készít. A kortársak androgün szépségről beszélnek az ő esetében, ami a korszak nőideáljához képest talán igaz is. Egy korai filmben görög szobrot alakít ‒ talál hozzá. Man Ray számára viszont femme fatale is: Ray legismertebb munkái közül több képen is ő látható. Amikor pedig elhidegül a férfitól, Man Ray szuicid hangulatú önarcképsorozatot készít magáról. A kiállítás hosszú, évtizedekig tartó történetet mesél, persze, ahol a kapcsolatok újrafűződnek, átalakulva élnek tovább.

Ugyanezeknek az évtizedeknek másik nagy története a Frida Kahlo – Diego Rivera-kapcsolat. Inspirálják egymást, többször meg is festik egymást. Megcsalják egymást, és mégis elválaszthatatlanok valamiképp. Gyönyörű kivetülése a kapcsolat ambivalenciájának Frida Kahlo festménye, amelyen egyszerre felnőtt és kisbaba Diegót ölel át, és mindkettejüket többszörösen ölelik át földszellemek, istenségek.

A padovai kiállítás újdonsága a kontextus, amelyben elhelyezi Rivera és Kahlo műveit. Erős a kortárs mexikói festőkből, helyi ruházatokból és főleg fényképekből összeálló értelmező-kísérő anyag. Meglepően sokféle a Frida Kahlót ábrázoló portréfotók gyűjteménye, amely, amint a kiállítás kurátorai is megjegyzik, hozzájárult a Frida-mítosz kialakulásához. A határozott, a kamera által nem zavartatott tekintet Frida Kahlo-védjegy ebben az időszakban, és persze egybevág mindazzal, ami a festővásznon történik. A fotók hangsúlyos jelenléte a kiállításon mindenesetre alátámasztja az utóbbi két-három évtized kutatóinak azon álláspontját, hogy a szürrealizmus közelébe nem is feltétlenül a festmények juttathatnak el legkönnyebben ‒ egyre inkább felértékelődik az irányzat fotótermése. Lee Miller és Frida Kahlo pedig ebben a történetben korántsem mellékszereplők: Man Ray és Diego Rivera méltó és egyenrangú partnerei.

Borítóképen a szerző felvételei