A lapszámban olyan irodalomtörténészek írnak elemző tanulmányokat Balla Zsófia költészetéről, akik a Nyugat és a két világháború közötti modernek kutatóiként pontosan érzékelik azokat a szemléleti előzményeket, amelyekhez Balla Zsófia költészete a korai, romániai kötetektől kezdődően kapcsolódik. „Erdélyi létezés, jól érzékelhető urbánus, kulturális, kolozsvári aurával” ‒ írja Tverdota György. Széchenyi Ágnes pedig többek között azt a szelíd örömjavaslatot emeli ki a már a 2010-es évekbeli, közéleti lírára reflektáló Kiáltvány című Balla-versből, amely a kritikus szemléletnek, kételkedésnek adhat biztosabb alapot a versben: „Öröm a tölgyfa terebélye. És ha ez kevés, / fogózzatok a tengerbe. S ha az kivet, / a reggel vékony és nedves fényeibe. / Fogózzatok a vonósnégyes hangjaiba, / fogózzatok Tolsztoj kezébe.”
Mégis van egy olyan írás a lapszámban, amelyik különleges súlyt kap azáltal, hogy szerzője már nem él, és hogy ez lett utolsó terjedelmesebb dokumentuma a Balla Zsófiáéval közös szellemi eszmélkedésre történő visszaemlékezésnek, vagy a Kolozsvár-versekről való gondolkodásának: Tamás Gáspár Miklós Zsófi életműve című, 23 folyóiratoldalnyi írásáról van szó, erre térek ki a lapszám anyagai közül alább kissé részletesebben.
Az esszé azok közé a TGM-írások közé tartozik, amelyek rejtett sorozattá alakultak az utóbbi két évtizedben. Kolozsvár-írások ezek, amelyek mindig személyes portréktól indulnak, de TGM hisz abban, hogy a portréhoz a környezetrajz, a tárgyak, az időmetszetek is hozzátartoznak. Bálint Tiborhoz a punga, K. Jakab Antal környezetéhez a kalap, kabát, kesztyű és a „talán petrolkémiai származású”, kerítésszaggató italok. Balla Zsófiához többek között azok a „gyönyörű barokk ajtó- és ablakkeretek”, amelyek a volt ferences kolostoron és hatvanas évekbeli zeneiskolán – amelyben tanult – láthatóak voltak.
Versekről is beszél az írás, természetesen, akár Balla Zsófia mestereivel, a Nyugat-hagyománnyal és annak „ezüstkori, újholdas” továbbírásaival is vitázva. Nemes Nagy versét, A női táj címűt TGM például „ellenkezve és türelmetlenül” olvassa, miközben a „Bevégzi száraz röptét, szárnyát összezárja / a szitakötő” Balla Zsófia-sorban azonosítja azt a szemléletet, amely szerinte egy lépéssel tovább van a Babits–Nemes Nagy kijelölte úton.
De próbál viszonyítani az írás, sajátos optikájú kontextust rajzolva a Balla Zsófia-költészet köré, kortárs kötetekhez is: Lövétei Lázár László Feketemunka című könyvéhez, amely az erdélyieket Magyarországon fogadó helyzetek precíz tárházát nyújtja, Korpa Tamás Házsongárd live-jához, amelyikben a vizuális-metaforikus képleltár-Kolozsvárt figyeli, Szabó T. Anna verseihez, amelyeket szerinte tévesen olvasnak-szelídítenek vallomáslírává a kortárs kritikában, Szőcs Petra A gonosz falu legszebb lakói című kötetének kortársi-női iróniájához.
Tamás Gáspár Miklós írásának egyik nyitógondolata, hogy számára mindig úgy tűnt, „Kolozsvárt magasabb az ég”. És meg is magyarázza utólag, miért tűnhetett ez így számára: a városi tájak is másak Párizsban, Bécsben, Budapesten ‒ például a belvárosi házmagasságok függvényében, attól függően tehát, hogy honnan nézzük az eget. TGM nem feltétlenül az irodalomból nézi Balla Zsófia költészetét, és az, hogy valamit honnan nézünk, természetesen befolyásolja, hogy mit látunk. Izgalmas, hogy mit keres az irodalomban, mit hiányol az irodalomból: reneszánsz-humanista örökséget, a közeli másik kultúrák árnyalt képét, a hagyomány következetes kritikáját, és még mi mindent. Leginkább talán azt a természetességet, amellyel jelentésesen lehet kimondani az „Európa” szót. Balla Zsófiával ebben osztoznak.
Borítóképen a Parnasszus Balla Zsófia költészetével kapcsolatos folyóiratszámának borítója, mellette Balla Zsófia portréja, amelynek forrása: Kurucz Árpád/Kalligram Kiadó
