Háromra tervezett, de eggyel kevesebb napos biciklitúra a Királyerdő-hegységben
Az EKE Kolozsvár 1891 alapembere nem tágított, s azt válaszolta: akkor kell tekerni, amikor jólesik. Mondjuk, mi külön választottuk a két szót, de még akkor is vállaltuk a kihívást. Első nap Jádvölgyből (Stâna de Vale) tekertünk fel Biharfüredre (szintén Stâna de Vale), s Belényes (Beliş) érintésével leereszkedtünk Magyarremetére, itt pedig egy székelyföldi házaspár által működtetett Turul kemping faházikóiban szálltunk meg. Vasárnap Erdődámoson (Damiş), Barátkán (Bratca) keresztül visszaérkeztünk a kiindulóponthoz, majd a Sebes-Kőrös partja közelében makadámúton tekerve jutottunk el Csucsáig. Innen vonattal tértünk haza. A túra viszont korántsem volt ilyen egyszerű…
Biciklitúra: nehéz, de összekovácsolja a résztvevőket
Bár bizonyos szakaszokon tapasztalt nehézségek miatt sokszor morgunk és elégedetlenségünket fejezzük ki, mindenki hálás Szima Mártonnak azért, mert időt és energiát áldozva, az EKE Kolozsvár 1891 égisze alatt rendszeresen szervez biciklitúrákat. Rendszerint ugyanazok a bevállalós, teherbíró, az aktív pihenést kedvelő és a betondzsungelből szabadulni akaró bringázók vesznek részt az általa meghirdetett biciklitúrákon, ezért lassan-lassan már barátságok, szorosabb kötelékek alakulnak ki a résztvevők között. Ez összekovácsolja a kolozsvári magyar, vagy az Erdély fővárosában élő, a szabadidőt, a mozgást, a „dobozon kívüli” életet előtérbe helyező fiatalokat, közép- és szépkorúakat. Nem kis teljesítmény ez a mai elidegenedő világban, az individualizmus és a pénzhajhászás időszakában.
A szitáló eső nem ijesztette meg a résztvevőket (A szerző felvételei)
Dicséretes ez olyan összefüggésben is, hogy a statisztikák szerint Romániába is kezd begyűrűzni a szedentáris életmód, az emberek egyre kényelmesebbek, nem hajlandók a fizikai erőfeszítésre, mindent és mindig könnyen s gyorsan akarnak megoldani, elintézni. A sok munka, a házi teendők miatt nem marad idő sportolásra, egymásra, új emberek megismerésére, a közeli helyek akár biciklivel történő bejárására. Különösképpen fontos a magyar ajkú kolozsváriak ilyen eszközzel történő összefogása és összetartása, a szabadidős tevékenységekkel megvalósított közösségépítés.
Végre vonattal…!
Ezek a gondolatok keringtek a fejemben, miközben – végre – vonattal utaztam. A vasúti hálózat siralmas állapota miatt, ugye, egyre gyakrabban vesszük igénybe a személygépkocsikat, ez viszont már annyira megszokottá és rutinossá vált, hogy a vonattal történő közlekedés valóságos felüdülést jelentett. Így környezetkímélőbb eszközzel utaztunk, ráadásul több emberrel lehetséges a szocializálódás. Lévén, hogy Márton előre egyeztetett a Kolozsvár-Nagyvárad vonalon közlekedő magán vasúti társaság illetékeseivel, speciális biciklikampók is rendelkezésünkre álltak, ám a rendkívül ritka használat miatt egyikük sem „működött”.
Borús volt az ég és szitált az eső, amikor leszálltunk a jádvölgyi vasútállomáson. Mivel alig néhány percet állt a vonat, egymás segítségére sietve vettük le a bicikliket a szerelvényről. Szinte mindenki vett még magára egy réteg ruhát, bár tudtuk, a fizikai erőfeszítés miatt néhány percen belül már átmelegszik a testünk, mi több, izzadni fogunk.
Nem térünk balra, előre haladunk a Lesi-tó felé
Ez meg is történt: néhány száz méter után egy réteg ruha máris lekerült, ám a szitáló eső miatt néhányan az esőkabátot, a pelerint vagy a ponchót is felvettük. Nemsokára szerencsére az eső is elállt, és Jádremetén (Remeţi) hosszasabban megállhattunk az útelágazásnál lévő üzletnél. A Lesi-tóhoz, balra fordulva a Dregán-víztározóhoz vezetett az út. Előre indult a túravezető, követtük. Alig néhány kilométert követően elérkeztünk a Lesi-tó gátjához. Impozáns struktúra, csakhogy a víz szinte teljesen elpárolgott. Mondják, régebben csak bizonyos szakaszokon lehetett haladni biciklivel vagy gyalogosan a mederben, most elhagyva az aszfaltos utat leereszkedtünk oda, ahol nemrég még víz volt. Attól tartottunk sár lesz, ám csak egy-egy rövidebb szakaszon volt latyak, ezeket is legtöbbször sikerült kikerülni. Nem sokkal odébb már makadám úton haladtunk.
„Extrém”átkelés a patakon
Eszembe jutottak azok az idők, amikor a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub (KABK – CSA) alapembereivel jártam erre. Évtizedekkel ezelőtt rendszeresen kijöttem velük a Jád-völgyébe, a Lesi-tó környékre, aztán sokan megnősültek, gyermeket vállaltak, megváltoztatták prioritásaikat.
Nem tudtam az összes emléket feleleveníteni, a biciklifék hangos zajára lettem figyelmes: többen megálltak, hisz át kell kelni a patakon. Gyorsan lekerültek a túracipők és speciális bringás lábbelik, sorra keltünk át a hideg folyáson. Természetesen mindent gondosan dokumentáltunk, régen volt ilyen „extrém” átkelés. A Lesi-tó hajdani medrében haladó pasas-csapat a közeli üzlet udvarán találkozott a tó mentén lévő aszfaltúton haladt „sereggel”.
Ez már Biharfüred
Elcsodálkoztam, hogyhogy ilyenkor nyitva van a bolt. Elbeszélgettem az elárusító hölggyel. Mondta, évekkel ezelőtt a közelben lévő, gomba alakú struktúráig ért a víz, oda ment minden turista úszni és napozni, az üzlet akkoriban élte a fénykorát. Most már alig van néhány kliens. A közelben lévő hétvégi házakhoz kihozzák maguknak az ételt-italt a tulajdonosok és a nyaralók, alig vásárolnak valamit az üzletből. A helybéliek többnyire állattartással és földműveléssel foglalkoznak, a férfiak csak alkoholt fogyasztani járnak hozzá.
Ahol beton, ott szemét és zaj
Innen már szinte csak emelkedő következik – figyelmeztetett túravezetőnk. Erre az ijedtségre egyesek legurítottak még egy kisebb méretű sört, mások cukorszintjüket igyekeztek növelni. Sajnos erőteljes aszfaltozás zajlott: emlékszem, hosszú évekkel ezelőtt még a Dacia Solenza személygépkocsimmal jöttem le itt Biharfüredről, azt hittem, kitörik az oldaltengelyem. Nem volt az sem rendjén, ám a bitumréteg leöntése révén illetéktelen, zajos, hangoskodó, szemetelő és a természetet eszközként kihasználó „turisták” lepik majd el a környéket, így a közeljövőben ezeket a tájegységeket is ki kell hagynunk hétvégi terveinkből.
Megtekintettük a csodálatos vízeséseket, majd Biharfüredre felérve bevártuk a túratársainkat. Aki azt hitte, vége a kaptatónak, tévedett. Még néhány kilométert „szenvedtünk”, amíg kiértünk a ködben „úszó” hágóra a fakapuhoz. Hatalmas a késztetés, hogy a helybéliektől frissen szedett gombát vásároljunk, ám a hátizsákokban csak összetörne.
Pihenő a Lesi-tó végén
A Belényesen elfogyasztott pizza és a hideg sör legalább annyira jól esett, mint a szinte idáig tartó szerpentines ereszkedő, amely során egyszer-kétszer még gépkocsit is megelőztem. Szima Márton a közeli Magyarremete községben egy székely házaspár által létrehozott és működtetett kempingben foglalt számunkra szállást, késő estig tartott a nap „kiértékelése”...
Vasárnap már sokkal jobb az időjárás. Nem sokkal indulás után meredek emelkedő: végiggondoltuk életünket, megbántuk bűneinket, s közben „észrevétlenül” feljutottunk a dolinákkal teletűzdelt fennsíkra. Erdődámos (Dameş) és Barátka (Bratca) következett, majd a völgybe ereszkedve a Sebes-Kőrös mentén haladtunk Csucsáig, itt pedig a délutánig órákban vonatra ültünk és kényelmesen utaztunk Kolozsvárig.
Az ilyen biciklitúrákért érdemeljük meg az életet…!
Vasárnap már verőfényes napütésben tekertünk
