„Szükségünk van a nyelv ünnepnapjaira”

„Szükségünk van a nyelv ünnepnapjaira”
Színes, sokféle, folyamatosan változó, képes összekötni korszakokat, költőket és olvasókat – a költészet a kultúránk, hagyományaink és mindennapjaink szerves részét képezi, és 1964 óta kiemelt napunk is van arra, hogy ezt megünnepeljük. Az április 11-i magyar költészet napja alkalmából azokat kerestük fel, akik a lehető legszorosabb kapcsolatban vannak a versek világával: néhány költőt állítottunk rövid kihívás elé. Arra kértük őket, írjanak egy mondatot a költészetről, a megközelítést, a tartalmat és a kivitelezést pedig rájuk bíztuk. Íme, a végeredmény:

Balázs Imre József:

A költészet a nyelv intenzív, kivételes használata, mert nem beszélhetünk folyamatosan versben, de szükségünk van a nyelv ünnepnapjaira, amikor megállunk és megpróbáljuk elgondolni, mi van a nyelven túl.

Gál Hunor:

Az igény önmagunk túlélésére, mint cukorbolt a Szovjetunióban.

Sztercey Szabolcs:

Szoktam ölni, vagy nem is ölni, csak úgy vadászni, vagy lehet, hogy nem is vadászni, inkább csak kicsit megbántani, de nem is annyira megbántani, talán csak egy kicsit ráfogni valakire a fegyvert, de az is lehet, hogy rá se fogni semmit, csak nézni távolról és nem csinálni semmit, esetleg óvatosan közelebb menni, egy kissé talán meg is kedvelni útközben, odaérvén esetleg hozzáérni, óvatosan megszeretni, na, mindenesetre akármit is csinálok, a mondataikért csinálom, csak azokat tartom meg belőlük? – kérdezte az orvvadász.

Sánta Miriám:

A költészet mostanában sosem akkor fedi fel magát előttem, amikor szándékosan foglalkozni szeretnék vele.

Kemenes Henriette:

A költészet olyan, mint egy negyedik dimenzió, egy tér, ahová mindig visszahúzódhatok, ahol megteremthetem a magam saját realitását – számomra a költészet olyan szabadság, amit soha semmi másban nem találtam meg, és valószínű, nem is fogok.

Mărcuţiu-Rácz Dóra:

A költészet a papírpazarlás egyetlen elfogadható formája, találkozás, párbeszéd, vita, felismerés egy kedves, rég nem látott baráttal, aki legfeljebb csak önmagát szakítja félbe.

André Ferenc:

Ami az orvos első slukkja reggel, ha végez az ügyelettel,

amihez közöd van, mint busz ablakán a párához,

ami minden fülbe külön súgja a bankban: kezeket fel,

ami előbb dorombolni hív, majd segít, hogy átváltozz,

ami nyelveken duruzsol és nyelvet ölt, ha kell,

ami a kávégőz tömött, csikorgó, téli hajnalon,

amitől szobád megtelik hobbitokkal, s órád félre ver,

ami arcodon jelet hagy, mint porban a hangyanyom,

ami, ha kell, kezet szorít, s ha kell, szívet, gyomrot,

amitől borzongva rezzen össze benned a hátgerinc,

amit, ha elhagysz költözéskor, úgy is magadban hordod,

amitől anyádra feldühödsz, majd magadra ismersz megint,

ami az ónos esők után a röpképtelen tengelic,

ami kipusztult fajokat még nem enged kiveszni,

ami a patakba mosott verejtéket sodorja a tengerig,

azt hiszem ez a költészet, vagy valami ilyesmi.

László Noémi:

A vers a képzelet és a nyelv szerelemgyereke, a költészet, az más.

A magyar költészet napját Magyarországon és a szomszédos országok magyarlakta területein 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Elsőként 1956 júniusában tartottak ilyen jellegű megmozdulást a nyári ünnepi könyvhéten, majd a Magyar Írók Szövetsége javaslata alapján 1963-ban döntöttek az ünnepnap dátumáról. Kezdetben a súlypont a munkásmozgalmi líra volt, később egyre inkább eltávolodott ettől. Egyike a kevés számú ünnepnek, amely a rendszerváltás után is folytatódott. „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” – olvasható József Attila egyik írásában.

(Borítóképet készítette: Csiki Zsuzsanna)