„Szívrabló” hegedűvarázs – Ágoston András hegedűművész (1947–2022) emlékére

„Szívrabló” hegedűvarázs – Ágoston András hegedűművész (1947–2022) emlékére
Szíven ütött váratlan, túlságosan korai távozása, mindjárt az év második napján. Iskolás éveink egyik nagy kedvence, túlzás nélkül mondhatom, igazi eszményképe volt: amennyire emlékszem, ha csak lehetőségünk volt, ki nem hagytuk volna koncertjeit. Azt hiszem, félig-meddig gyermekfejjel is ráéreztünk arra, hogy a tökéletesség, vagy legalábbis tökéletességközeli zenei élmények részesei lehetünk.

Ahogyan Rónai István írta, valóban „szívrablóan” hegedült, s kicsit olyan volt, mintha valamiféle mesebeli szőke herceg muzsikált volna nekünk, mindig kitűnően, nyugodtan, mosolygósan. Őt hallgatva a világ legtermészetesebb dolgának érezhettük a szépséges hegedűhangot, a tökéletes vonókezelést. Lehet, túlságosan szubjektív, de talán egyetlen más hegedűs kezében sem tűnt annyira természetesnek, vizuálisan is szépnek a hegedűtartás és a vonókezelés, mint az övében. Emlékét a pálya művészi jelentőségéhez méltóan pozitív töltetű sajtóvisszhangok (is) őrzik. Írásunkban elsődlegesen a kolozsvári vonatkozású anyagra összpontosítottunk.

„A zene szép, hegedülni jó…”

Ezt Rónai István Mozart D-dúr hegedűversenyének előadása alapján fogalmazta meg, a fiatal Ágoston András előadói művészetének, a „kiegyenlített, mindig szép hangvételnek, hegedűtónusnak axiomatikus igazságaiként”. (Ágoston András, Igazság, 1976. január 28.). Értékelése azonban kétségkívül a pálya egészére érvényesnek mondható. Fellépései telt házakat vonzottak, a közönség mindig szívből ünnepelte, művészi teljesítményét a kritikusok is szinte kizárólagosan pozitív jelzőkkel illették, köztük Benkő András zenetörténész is, aki már 1968-ban két szólisztikus fellépése alapján nemzetközi sikert is „jósolt” a nagy tehetségű főiskolai hallgatónak. „A múlt hét folyamán kétszer is nyilvánosság elé lépett Ágoston András, a G. Dima Zeneművészeti Főiskola sokat ígérő ifjú tehetsége. Az orvosok együttesével Bach É-dúr, két nap múlva a filharmónia hangversenyén Csajkovszkij hegedűversenyét szólaltatta meg egyre szebben kiteljesedő, magabiztos muzsikálással. Itthoni szereplései után, reméljük, a lipcsei Bach versenyen való helytállásáról is hírt adhatunk majd.” (Jó lenne megőrizni…, Igazság, 1968, május 22.)

A zenetörténész előlegezése helytállónak bizonyult: a fiatal Ágoston élmezőnyben végzett a Bach-versenyen, s a következő években további rangos nemzetközi megmérettetéseken is sikert sikerre halmozott: Párizsban a Jacques Thibaud-versenyen (1969), Moszkvában a Csajkovszkij-versenyen (1970), 1971-ben az Enescu-versenyen (Bukarest) és a Varga Tibor-versenyen (Sion), 1982-ben pedig Bécsben, a David Ojsztrah-versenyen első helyezést ért el.

E megmérettetések eredményeként akár David Ojsztrah tanítványa is lehetett volna, amint azt egy interjúban Kóródy Eleknek elárulta: „Nem dicsekvésképpen mondom, de nagyon jól esett, amikor a Csajkovszkij-verseny után David Ojsztrah azt mondta, hogy szívesen foglalkozna velem.” (Beszélgetés Ágoston Andrással, Igazság, 1970. november 15.)

A Kolozsvári Állami Filharmónia zenekarával bő két évtized alatt végigjátszotta az egyetemes hegedűirodalom jelentősebb remekműveit hazai és külföldi karmesterek közreműködésével, köztük a „nagy” és méltán népszerű D-dúr versenyműveket (Csajkovszkij, Beethoven, Brahms), de megszólaltatta Lalo Spanyol szimfóniáját, Ravel Tzigane-ját, Glazunov é-moll hegedűversenyét, Vivaldi Négy évszakát és Bruch népszerű hegedűverse­nyét is. Ennek egy „koncertmentő” előadása kapcsán Rónai István 1979-ben „hegedűvarázsról” írt: „A beígért bolgár hegedűművész helyett Ágoston András hegedült szívrablóan, szenvedélyesen. A koncertmentő Bruch-hegedűverseny, különösen a sírnivalóan érzelmes második tétel megtette a szolgálatot. (…) Hegedűvarázzsá finomított, átpoétizált hegedűtechnikáját újfent megcsodálhattuk”. (Varázsfuvola és varázshegedű, Igazság, 1979. április 11.)

A Kolozsvári Rádióban Balla Zsófiának 1982-ben elmesélte, hogy Csajkovszkij hegedűversenyét a Kolozsvári Filharmónia két nyugat-németországi turnéján nem kevesebb mint tizenkétszer szólaltatta meg. Ugyanazon a turnén négyszer játszotta el a Dvorak hegedűverse­nyét is, amelyről azt is elárulta, hogy a művet a vendégszereplés kedvéért tanulta meg, nem rajong érte, úgy érzi, nem tartozik Dvorak legsikerültebb művei közé. (Muzsikusportré, Ágoston András hegedűművész, Kolozsvári Rádió, 1982. november 11.)

Régi műsorfüzeteket böngészve arra is következtethetünk, hogy szívesen lépett fel kettősversenyekben: a Brahms Hegedű-gordonka kettősverseny egyik előadását értékelve Rónai István 1978 novemberében éppenséggel a két hangszer „csillagos órán” kötött szövetségéről írt, amelyben a „szövetséges” Cseh Attila volt. Ugyanakkor mesterével, Ruha Istvánnal többször is megszólaltatta a Bach- és a Vivaldi-kettősversenyt, és Beethoven Hármasversenyét is remek művésztársakkal adta elő.

A „hamisítatlan” Mozart

Jómagam legfőképpen Mozart-interpretációiért rajongtam: ez semmiképpen sem értékelés, csupán vallomás: számomra ezek mindig a tökéletes Mozartot jelentették valamiféle éveken túlmutató személyes élményként. Mozart Á-dúr hegedűversenyét az évek során többször is megszólaltatta a kolozsvári filharmonikusok közreműködésével, különböző karmesterek vezényletével, a KV. 218-as D-dúr versenyműből pedig lemezfelvételt is készített Emil Simon vezényletével. (STM-ECE 01156)

A Mozart- és Beethoven hegedűszonáták előadásai is emlékezetesek voltak, különösen a Sebesiné Nina Panieva közreműködésével megvalósult két sorozat. Hamisítatlan Mozart – ezzel a címmel írt például Barabás Béla a Mozart-ciklust záró estről, amelyről a krónikás azt is feljegyezte, hogy sokan nem is jutottak be a zeneakadémia koncerttermébe, kívülről, a lépcsőn üldögélve hallgatták az előadást. A B-dúr (KV 570-es szonáta Allegrettóját „Ágoston András csillogó spiccatói tették ragyogóvá, könnyeddé, eszményien mozartivá.” (Utunk, 1981/10.)

Kettőjük különleges együtt muzsikálásának sok évvel később még egyszer részesei lehettünk. Ma is élénken emlékszem arra a rendkívüli délutánra, amikor sok év múltán 2008-ban ismét „összejöttek” Panieva asszonnyal a Mozart- és Beethoven-szonáta-sorozatból készült első CD-bemutatójának alkalmából. Azt hiszem, az élő koncertfelvételek digitalizálása a Romániai Magyar Zenetársaság működésének keretében az elkötelezett Panieva-tanítvány, Demény Attila elnök szívügye volt. Így ajánlja e felvételeket a kísérőszövegben: „Meggyőződésem, hogy ezen a CD-n hallható archív, digitalizált, és ugyanakkor egytől egyig élő koncertfelvétel különleges értéket képvisel. A Panieva–Ágoston-duó kamarahangversenyei, az összes Mozart zongora-hegedű szonáta előadása, vagy a Beethoven-szonáták interpretációja mögött mindannyiszor felsejlik egy titokzatos rend, tisztaság és erő ami a legnagyobbakra jellemző.”

Nagy-Hintós Diana joggal írt a néhány perces produkció kapcsán az „újra átélt csodáról”: „…a törékeny testalkatú zongoraművész lassan a zongorához ült, miközben Ágoston András kezébe vette a hegedűt, és játszani kezdtek: Mozart Esz-dúr szonátájának két tételét adták elő. Nehéz szavakba önteni azt a katartikus érzést, amely mindenkit áthatott. Nem is lehet. Vagy talán nem is kell? Hiszen, akik ott voltak, és újra átélték az elveszettnek hitt csodát, a hosszan ható élmény benyomásával távoztak.” (Az újra átélt csoda, Szabadság, 2008. október 25.)

Távozása az országból a 89-es változások után sokakat nagyon meglephetett. Sajnáltuk, hogy elveszítettük, de örültünk, amikor időközönként visszatért koncertezni a kincses városba.

Mesterei emlékére

...is többször hegedült. Így például 2009 októberében a Zenei Ősz zárókoncertjén Ruha István emlékére játszotta a Csajkovszkij-hegedűversenyt a Transilvania filharmónia zenekarával, Cristian Mandeal vezényletével. Kulcsár Gabriella akkor hegedűjátékának „ragyogó fényét” hangsúlyozta: „A leheletnyi pianóktól a lágyan suhanó poézisen keresztül a határozott ritmikájú, egészen magyaros passzázsokig, az érzelmi skála megannyi színét csalta ki hegedűjéből. Ki tudja, hányadszor szólaltatta meg Ágoston András ezt a remekművet? Az biztos, hogy hegedűjátékának fénye most is ragyogó! (Zárókoncert Ágoston András hegedűművésszel – XLII. Zenei Ősz, Kolozsvári panoráma, 292–293., eredeti cikk: Szabadság, 2008. október 29.) Ugyanerről a koncertről Csákány Csilla is írt, elismerően, ám árnyalatnyival kritikusabban: „Hatásosan érvényesült Ágoston András hegedűjének szép hangja, éneklő karaktere, technikai készségei, széles kifejezésbeli skálája. A szólista nagyrészt könnyedén játszott hangszerén, ám helyenként kissé (túl) visszafogott dinamikával. Eltekintve attól, hogy játékában olykor némi fáradtságot éreztem, letisztult hangzáskép alakult ki a hallgatóban.” (Ruha István hegedűművészre emlékezett a Zenei Ősz, in Gondolatok a kolozsvári zenei életről. Válogatott zenekritikák, Partium Kiadó, Nagyvárad, 2012, eredetileg Szabadság, 2009. október 20.)

Koncert után jómagam is mikrofonvégre kaptam, és úgy éreztem, hogy szívesen, szeretettel elevenített fel néhány mesterével és barátjával kapcsolatos emléket: „Ruha nagyon szigorú tanár volt, nagyon megdolgoztatott, ugyanakkor azért konfliktushelyzetek is adódtak, mivel ő utazó művész-tanár volt, nekem pedig, aki Zsurka szárnyai alól kerültem ki, nagy szükségem lett volna a folyamatos ellenőrzésre. De a szeretet és a tisztelet végeredményben mindent felülírt, Ruha hatalmas tudását, hihetetlen virtuozitását nagyon lehetett tisztelni, és nemcsak ellesni, hanem tanulni is sokat lehetett tőle.” Arról is beszélt, hogy Mesteréhez nagyon erős érzelmi szálak kötötték, amelyek érdekes módon akkor erősödtek meg, amikor már elkerült Kolozsvárról, ritka közös budapesti fellépéseik alkalmával mélyült el a kapcsolatuk. (Zenelánc, Kolozsvári Rádió, 2009. október 19.)

Ágoston Ruha István osztályában végezett a zeneakadémián 1972-ben, ám előzőleg is Kolozsvár legnevesebb hegedűsei irányították tanulmányait: először Kouba Paula (1894–1972), akinél mindössze ötesztendős gyermekként hegedülni kezdett, majd tizenöt éves korától a legendásan igényes Zsurka Péter (1916–1982) nagy hírű osztályába került. Zsurka Péter emlékére is hegedült Kolozsváron, a Romániai Magyar Zenetársaság által szervezett Zsurka Péter-emléknapok (1999. június 1–3.) keretében, egy jelképes „osztálytalálkozónak” is beillő koncerten Mendelssohn é-moll hegedűversenyét adta elő.

Hihetünk a kritikusoknak, akik alapvető szerénységéről is írtak. Köztük László Ferenc, aki Ágoston mindenkori művészi szerénységét a tudásra, és még véletlenül sem a kilincselésre alapozó előadói attitűdjét helyezte előtérbe a nyolcvanas években, egy nagy sikerű fővárosi fellépés apropóján: „Nem tudok róla és nem is hiszem, hogy Ágoston tett volna valamit felsőbb osztályba való besorolása érdekében – azonkívül, hogy évről évre egyre szebben hegedült. Nem előszobázott, nem épített ki magának előnyös személyi kapcsolatokat, még csak nem is méltatlankodott hangosan. Csak dolgozott. Bővítette és érlelte repertoárját. Hangversenysikerek sokaságát aratta – ott, ahová hívták. Várt. Negyvenéves fővel elmondhatja – ám mivel ő ilyet nem mond, hadd mondjam el én helyette –, hogy ma ő Bukarest hegedűs-kegyeltje.” (Ágoston Bukarestben, Utunk, 1987/27)

Viszontláthattuk-hallhattuk tehát időközönként Kolozsváron, de igazából keveset tudunk pályája alakulásáról azt követően, hogy elhagyta az országot: rövid életrajzi írásokból meg lehetett tudni, hogy 1991 és 2001 között a magyar emigráns zenekar, a Philharmonia Hungaria (Marl, Németország) első koncertmestere és szólistája volt, s bizonyára itthon is sokan örültek annak, hogy 2002-ben átvehette a Liszt-díjat.

Feleségétől, Zsuzsától tudtam meg, hogy a zenekar megszűnése után a Recklinghauseni Filharmonikusok koncertmestere és szólistája volt, s a zenekari munkával párhuzamosan folyamatosan koncertezett Németországban és sokfelé a világban: Tokio, Osaka, Shanghai mellett visszatérő vendégként tapsolhattak neki az Egyesült Államokban, Alabama és Nebraska államban. Nyugdíjba vonulása után Magyarországon éltek, s bár választhatták volna Budapestet, mégis Fehérvárcsurgó mellett döntöttek. 2012 után egy válltörés, illetve műtét után kevés szólista fellépést vállalt, de Haydn hegedűversenyének megszólaltatásával azért még megünnepelhette két évtizedes együttműködését a Budapesti Vonósokkal.

***

Március 17-én lett volna 75 éves, s miközben a régi kritikákat olvasgattam és jegyzetelgettem, a Román Rádió zenei csatornája, a România Muzical is épp rá emlékezett, az Ördögtrilla szonáta és a Beethoven Hegedűverseny 1988-as felvételével.

Tevékenységére elsődlegesen a koncertezés révén figyelt a sajtó, de köztudott volt, hogy a Zeneakadémián tanított, amint az is, hogy a „gólyák” igyekeztek az ő osztályába kerülni. Pedagógusi tevékenységét 1990-ben professzori címmel is elismerték.

Visszatekintve igazat adhatunk a mindig a lényegre összpontosító Rónainak: Ágostont hallgatva a „szívrabló” hatás mindig „működött”. De miért is fogalmaznék múlt időben? Igaz ugyan, hogy készülhetett volna jóval több „szabályszerű” lemezfelvétele, de mintegy kárpótlásképpen, az utóbbi évtizedekben egyre inkább teret hódító élő felvételek jóvoltából a világhálón szerencsére elég sok koncertjébe „belehallgathatunk”. Felsorolással nem próbálkoznék, inkább meghagyom az olvasónak a felfedezés örömét. Azt azonban bizonyosra ígérhetem, hogy Ágoston András játéka ma is „elrabolja” a szívet.