„Komor és darabos vázlatból” közönségsikert hozó előadás

A Béres László rendezte Ősvigasztalásról

„Komor és darabos vázlatból” közönségsikert hozó előadás
Tavaly ünnepeltük Tamási Áron születésének 125. évfordulóját, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház az Ősvigasztalás október 5-i bemutatójával köszöntött.

Tamás Jánosként született Farkaslakán 1897. szeptember 19-én. Csak azért tanulhatott, mert kilencévesen pisztollyal ellőtte bal hüvelykujját, s így nem volt alkalmas a családban szokásos gazdálkodásra. Székelyudvarhelyi érettségi után katonáskodott, 1918-ban karpaszományos őrvezetőként az olasz fronton is járt, majd az év novemberétől Kolozsváron jogi és kereskedelmi tanulmányokat folytatott, s ekkor változtatta nevét a számunkra ismerőssé lett Tamási Áronra. Banktisztviselőként dolgozott, és a Romániához csatolt Erdélyben maradt egészen 1923-ig, amikor is sokakkal együtt kivándorolt Amerikába. Élt New Yorkban, Chicago mellett és Nyugat-Virginiában, 1926-ban hazatért Kolozsvárra és 1944-ig itt élt, majd a második világháború után Budapestre települt, ott halt meg 1966-ban.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház pályázatára küldte be első darabját, az Ősvigasztalást, ilyen szempontból nézve a darabválasztás a lehető legalkalmasabb volt a kolozsvári emlékezésre. Tamási 1924-ben Amerikában írta meg művét, onnan küldte be a színház Janovics Jenő által meghirdetett pályázatára. A darab díjat nem nyert, csupán dicséretben részesítették, és nem is mutatták be, sőt maga a szöveg is eltűnt, sokáig elveszettnek hitték. Valójában csak lapult, sokára került elő: végül 1978-ban tartották meg ősbemutatóját Pécsett, ezt követően Nagyváradon is láthatta a közönség Szabó József rendezésében 1982-ben, 1998-ban pedig a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház mutatta be Bocsárdi László rendezésében.

Jelenet a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ősvigasztalásából

Béres László – aki a darabot Kolozsvár előtt korábban Békéscsabán is rendezte – úgy tartja: Tamási a modern magyar dráma olyan lehetőségét villantotta fel az Ősvigasztalásban, amely a világirodalom fontos műveinek hangulatához és mondanivalójához hasonlítható, mint Federico García Lorca Vérnásza vagy Yermája. Lorca gazdag népköltészeti anyagot stilizál és szervez sajátos mitizált világgá, amely a rituális-liturgikus drámatípus kategóriájába sorolható, Székely János ,,a humánum mitizálása” megjelölésével írható le.

Ezt a drámatípust a magyar irodalomban nem sikerült megteremteni, meghonosítani, pedig csíksomlyói passióink bőséges anyaga a műfaj egykori létét igazolja. Tamási kezdeményezése egyedülálló, de a darab egy ifjú szerző kísérlete volt, azt érlelni, a formát kidolgozni, hagyományba illeszteni kellett, lehetett volna ahhoz, hogy kiteljesítse a benne rejlő lehetőségeket. A magyar rituális-liturgikus dráma az Ősvigasztalással sem született meg, nem tisztult ki. A pogány elemek mint egyfajta ősiség jelei jelennek meg, mellette a kereszténység székelységbe inkulturálódott valósága, mindezek pedig a megírás korának politikumát is kódolva rejtik, ugyanakkor a napi rögvalóság fölötti transzcendens világegész igazságát is. Ezért volt nagyon szükséges a szöveg rövidítése, a történet lényegét tartalmazó párbeszédek megtartása, amit a rituális jelleg szövegen túli elemekkel való megmutatása teljesített ki. Úgy tűnik, az előadás megfejti Tamási szándékát, és megmutatja azt is, amit nem sikerült szövegszinten a darabba foglalnia.

Csorja Ádám (Bogdán Zsolt) és Gálfi Bence (Kiss Tamás)

Az Ősvigasztalást maga a szerző „komor és darabos vázlatnak” nevezte. Szövege valóban darabos, a vázlatszerűség pedig abban érhető tetten, hogy több témát, szálat is felvet, de valójában egyiket sem követi végig, nem bontja ki, nem viszi következetesen végig. Van benne kereszténység, pogányság, ősi elemek és szimbólumok sokasága. Az egyes elemek összekeverednek, hol egyik, hol másik tűnik hangsúlyosnak, de nem „kötelezi el” magát a szerző következetesen egyik vagy másik mellett, ezért a darab egyvelege mindezeknek, lehetetlenné téve a világos gondolatiságot. Van benne erő, dac, harc, lázadás, tragikum. Egy letisztult változat, a mű későbbi átirata sikeresebb lehetett volna.

A színpadra állítók feladata és felelőssége a darabos, vázlatszerűen minden lehetőséget egybegyűjtő szöveget megfelelően vágni, keretbe rendezni. A kolozsvári előadásban mindez sikeres volt, javára vált a szövegnek a bőséges húzás, az Ősvigasztalás mostani kolozsvári előadására ugyanis a szöveget rövidítették, tömörítették, de a rituális jelleg a tánc, a mozgás, a maszkok és a zene által így is megkapta a megfelelő hangsúlyt. Az emelkedettséget egészségesen ellensúlyozza a humor – ez is a mostani előadás szükséges leleménye, amely különösen a bírósági jelenet drámaiságát egyensúlyozza. Tamási Áron darabjainak, az azokból készült előadásoknak problémája a népiesség arányos megmutatása: a túlzott népieskedés nem szerves elem, ha arra kerül a hangsúly, valójában a lényeg sikkad el – itt viszont nem estek ebbe a hibába.

Jelenet az Ősvigasztalásból

A kolozsvári Ősvigasztalás  hangulatos játék, gondolkodásra késztető látvány, amely ismét megmutatta a társulat színészeinek és csapatának kiválóságát. A főszereplők és a villanásnyi hangulatokat megjelenítő egyetemi hallgatók mind a nagy egész jól illeszkedő elemei, a társulat régebbi és újabb tagjainak együttműködése egységes, szép, nagy közönségsikert hozó előadást eredményez.

Szereposztás: Csorja Ádám, székely ősgyökér – Bogdán Zsolt; Csorja Ambrus, bátyja – Orbán Attila; Kispál Jula, árva leány – Román Eszter; Botár Márton, a mostohaapja – Dimény Áron; Gálfi Bence, csendőr legény – Kiss Tamás; községi jegyző – Farkas Loránd; falusi bíró – Laczkó Vass Róbert; törvénybíró, csendőr, kar – Sinkó Ferenc; ügyész, csendőr, kar – Marosán Csaba; védő, csendőr, kar – Gedő Zsolt; három legényke, kar – Ábrahám Gellért, Fazakas Hunor és Tulogdi Botond. Rendező Béres László, díszlet- és jelmeztervező Bocskai Gyopár, zeneszerző Cári Tibor, koreográfus Bokor Attila, zenekar Antal Attila és Gyenge Zoltán Balázs.

Fotók: Biró István