„A többit pótolja majd a hivatás…”

„A többit pótolja majd a hivatás…”
Sztrájkolnak a tanügyben dolgozók, s amint az könnyen belátható, ez szinte mindenkinek felbolygatja az életét. Rengeteg szempont és érv feszül egymásnak. Ott vannak a végzősök, akik érettségire és a kilencedikes felvételire készülnek, s akiknek ezek a mostani napok komoly kiesést jelentenek. No meg ott vannak a kicsik, akiket nem lehet egyedül hagyni otthon, s jaj annak, akinek nincs egy nagymama kézügyben… Nyilvánvalóan sokan mérgesek most, úgy gondolják, hogy e mostani sztrájk célzott, zsarolás íze van, hiszen tiltakozhattak volna kevésbé terhelt időben is, például a vakációban. Biztos van ebben igazság, egy augusztusi tanügyi sztrájk nem érintette volna ennyi ember életét, de az is tuti fix, hogy nem is lett volna ekkora ereje.

Mindazonáltal helytelennek tartom a tanárokon és tanítókon elverni a port. A feleségem is oktató, s csak a családom tudja, hogy mennyit dolgozik az iskolában. A megtartott órák csupán a jéghegy csúcsa, mögötte, alatta rengeteg készülés, anyaggyűjtés, munka húzódik. A pedagógus nem nyolc órát dolgozik, hanem folyamatosan. Képezi magát, keresi az újabb lehetőségeket, a korszerű és hatékony technikákat, s közben próbálja valamennyire az idegrendszerét is fitten tartani. Majd bemegy az iskolába, ahol a nyakába szakad egy ezer sebből vérző rendszer minden baja. Az adminisztráció úgy tekint rájuk, mint csalókra, ezért minden nyikkanást le kell papírozni. Hatalmas és értelmetlen iratcsomókat gyártanak, amit csak ellenőrzéskor vesznek elő, hisz senkit sem érdekel, hogy mit tesz az órán, csak a papírok legyenek rendben. Majd, ha túl van az iratgyártáson, bemegy az órára, ahol a legtöbbször rosszul összetákolt rendszerben próbálja megszerettetni a diákokkal a maga tudományterületét. De közben haladni kell az anyaggal, nem lehet bevárni mindenkit. Látva ezt, az iskolai órák után bent maradt, felkészítőket és felzárkóztatókat tart. Talán egy-egy kis versenyeredmény nyújt még némi vigasztalást. Aztán dögfáradtan hazamegy, készül, s hó végén, utolsó csapásként megkapja a pofátlanul kicsi fizetését. Tudok olyan pedagógusokról, akik most azért szurkolnak, hogy mihamarabb érjen véget a sztrájk. Többek között azért is, mert ha még egy hétnyi bérüket elveszítik, jövő hónapban anyagi gondokkal küzdenek majd. De legyenek boldogok, elégedettek, és éljenek a hivatásuknak, gondolom fotoszintetizálva vagy napsugarakat csámcsogva, mert másképp nem lehet…

Persze, kényelmetlen és kellemetlen ez a mostani sztrájk, de ennél sokkal kényelmetlenebb és kellemetlenebb az a mód, ahogy ez az ország bánik a tanáraival, mert miközben kihőzöngi magát minden vezető a hivatás fontosságáról, a jövő építéséről, meg a hasonlókról, szavaik úgy konganak, mint a repedt fazék. A tanár hallgassa meg a zsírosképű vezérek szónoklatát, tapsoljon, sőt hatódjon is meg egy kicsit, majd üljön vissza a székére, s írja le szépen ezerszer is, hogy a következő órán mit fog tanítani, majd menjen be, legyen jófej, humoros, könnyed, de közben kőkemény szakember, aki mindenkit jelesre felkészít, s sárból is présel aranyat, de legyen laza és megértő és végül elégedjen meg szépen a hó végén azzal, amit kap. A többit pótolja majd a hivatás…

S akkor csodálkozunk, hogy lasszóval kell keresni azokat, akik bennmaradnak ebben a rendszerben…