„A pálca alapvetően szimbólum: a karmesterség jelképe”
Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmesterrel beszélgettünk
Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmesterrel beszélgettünk
Vissza

„A pálca alapvetően szimbólum: a karmesterség jelképe”

Művészetét jellemezve előszeretettel hivatkoznak karmesteri pálcája kifejezőerejére: Varázspálca címmel készült róla portréfilm 2015-ben, az életútját bemutató kötetek (És mégis megszólal a pálca, Simon Erika, 2012, Megszólal a néma pálca, Csúri Ákos, 2016) címe is a pálca „beszédes” kisugárzására utal. Mi több, Medveczky Ádámnak arany karmesteri pálcája is van: sokatmondó, hogy ezzel zenekari muzsikusai lepték meg operaházi tevékenysége 40. évfordulóján. Hosszú pályafutása során gyakran érezhette, hogy valósággal árad feléje a muzsikusok és a közönség szeretete, a 2011-ben átvett Kossuth-díj pedig csupán egyike a szakma elismerését jelző rangos kitüntetéseknek. Szerda este rendkívüli Dvořák-hangversenyt vezényel a Kolozsvári Magyar Operában, az opera zenekarának közreműködésével, Egyed Apollónia (szoprán) és Kostyák Előd (gordonka) szólójával.

– Előadást nem vezényelt ugyan még Kolozsváron, a zenekart azonban már ismeri.

– Nem koncerteztem még itt, de a magyar opera zenekarával, illetve kolozsvári muzsikusokkal már többször dolgoztam. A Művészetek Palotájában 2007-ben a Kolozsvári Magyar Opera ének- és zenekarának közreműködésével vezényeltem Verdi A trubadúr című operáját, világhírű szólistákkal, Luna gróf szerepét például Renato Bruson alakította. Voltak további együttműködések is, bár ezek csak részben érintették a társulat zenekarát: egy nagyszabású ünnepi Beethoven-koncert az 1989-es események emlékére, kassai, kolozsvári, miskolci muzsikusokból álló nagy együttes közreműködésével, továbbá a Határon Túli Magyar Zenészek Szimfonikus Zenekarának bemutatkozó hangversenyén, 2017-ben csodálatos Kodály-műsort adtunk elő. Ez tehát már a negyedik határokon átívelő közös munkánk, ezúttal kifejezetten a kolozsvári zenekarral, Kolozsváron.

– Sok év után dolgozik tehát ismét az opera zenekarával. Ilyen hosszú idő után hogyan lehet összehangolódni?

– Erre nem is könnyű a megfelelő szavakat megtalálni: felemelő, megható. Nagyszerű a zenekar, olyan emberekből áll, akiket tisztelek és rendkívül nagyra tartok. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra ez a meghívás.

– Operazenekar élén vezényel szimfonikus hangversenyt. Melyek ennek az esetleges nehézségei vagy pozitívumai?

– A színházi zenekar egyáltalán nem jelent problémát a szimfonikus játék tekintetében. A felelős szakmai hozzáállás része, hogy a karmester „vegyes koszton” éljen. Jómagam szimfonikus zenekarokkal is gyakran vezényelek Johann Strauss-esteket, illetve igényesebb operettműsorokat.

– Próbán időnként meglepően hosszú szakaszokon át engedte játszani a zenekart, máskor viszont rövid részleteken is türelmesen dolgozott; szükség van az egyensúlyra?

– Még tanáromtól, Kórodi Andrástól tanultam, hogy vigyázni kell a túlzottan aprólékos próbavezetéssel, kell engedni, hogy muzsikáljanak, mert az jólesik a zenekarnak, attól majd a koncert is jobb lesz, viszont amikor olyasmi van, amit úgymond azonnal ambulanciára kell küldeni, akkor meg kell állni, mert később nem biztos, hogy vissza tudok emlékezni arra, hogy pontosan mi is volt a baj. Amikor friss a seb, akkor kell begyógyítani.

– Feltételezem, hogy a karmesterben rejtőzik egy „tanító bácsi”, aki munka közben folyamatosan érzékeli, hogy milyen a zenészek hangulata, hol van a türelmük határa. Gondolom, ez már a vérében van.

– Tényleg a véremben van, főképpen annak eredményeként, hogy 1960-tól tíz évig a Magyar Állami Hangversenyzenekar (ÁHZ) szóló üstdobosa voltam. Ez alatt az idő alatt „kitanulhattam” a zenekar pszichológiáját. Például azt, hogy csak akkor állhatok meg, ha valóban valami újat mondok, csak úgy, hogy „most játsszuk még egyszer és figyeljünk”, soha nem szabad ismételtetni. Az ÁHZ akkoriban Magyarország leghíresebb zenekara volt, így számos világhírű karmesterrel játszhattam: Zubin Mehta, Lorin Maazel, sőt az idősebbek közül Ernest Ansermet, Leopold Stokowsky, igazi karmesterlegendák vezényelték a zenekart, büszke vagyok, hogy őket figyelve ismerhettem meg az előadói tradíciókat.

Az operában még könnyebb volt a helyzetem, mert igazi operai légkörben nőttem fel. Nevelőapám, Katona Lajos híres baritonista, édesanyám, Érsek Mária pedig az operaház fénykorának volt korrepetitora, aki Klemperernek, Ferencsiknek, Failoninak zongorázott. Olyan hírességek jöttek el hozzánk, mint Székely Mihály, Tiszay Magda, Simándy József. Mondhatom, az anyatejjel szívtam magamba az operamuzsikát.

– A Dvořák180 koncert keretében úgy láttam, az évforduló apropóján elsődlegesen a zeneszerző ismert és népszerű műveivel kedveskednek a közönségnek.

– A méltán nagyon híres Újvilág szimfóniát és a h-moll csellóversenyt is rendkívül gyakran játsszák, a versenymű a gordonkások álmai közé tartozik. A Ruszalka ritkábban kerül színre, bár néhányszor ment, nálunk is, a Karnevál-nyitányt pedig kimondottan ritkán tűzik műsorra, nagyon nehéz, alaposan meg kell vele dolgozni. Az Újvilág szimfónia igazi „sláger”, a slágerekben pedig az a csodálatos, ahogy ezek az idők folyamán nem slágerré csépelődtek, hanem slágerré nemesültek, hiszen az, hogy mit játszanak gyakran, nem a véletlen műve. Ami nagyszerűen meg van komponálva, ami hatásos, és amit a közönség is szeret, azt természetes, hogy gyakran megszólaltatják.

– A Ruszalkát ritkábban játsszák, a Dal a Holdhoz ária azonban nagyon sikeres, önálló életet is él, gálaesteken, koncerteken is szívesen éneklik a szopránok.

– Főképpen a hangulata miatt, hiszen igazi természetzene ez. A holdnak mindig is misztikus ereje volt, számos operarészlet szól a hold magasztosságáról, gondoljunk csak a Turandot csodálatos Hold-kórusára, vagy arra, ahogyan Bellini Normájában a druidák a holdhoz imádkoznak. Ruszalka, ez a fantasztikus lény a hold hideg mozdulatlansága mögötti varázsáról énekel, és közben felhangzanak a víz játékai, csodálatos vízeffektusok vannak a zenekarban.

– Próbán is megosztja majd ezeket a gondolatokat az előadókkal?

– Csak akkor mondok ilyeneket, amikor másképpen nem érek célt, a zenészek többnyire fogékonyak, egyszerűbb szavakból is értenek, csak ha valamiért nehezen megy a munka, akkor jön kiegészítésképpen a mese, ami nagyon eredményes lehet. Erich Kleiberről mesélték például, hogy amikor egy Schubert-szimfónia sehogy sem volt elég játékos és vidám, előkapott egy kalapot, fejére csapta, megbökte, és rögtön meglett a megfelelő hangulat. Puccini a Nyugat lánya budapesti premierjén tartott olyan próbát, amelyen azt mondta a zenekarnak, hogy ne játsszanak, hanem figyeljék, mi történik a színpadon. És valóban, a szokatlan próba után egészen másképpen szólalt meg a zenekar.

– Bár a plakáton csak a Dvořák-évforduló van feltüntetve, ez a hangverseny igazából mégis duplán évfordulós jelentőségű, hiszen ön nemrég a 80. születésnapját ünnepelte. Nagyon sokan köszöntötték, a médiában számos műsor hangzott el a tiszteletére; jó érzés lehetett ünnepeltként ezt a mindenhonnan sugárzó, feltétlen szeretetet megtapasztalni.

– Bevallom, örülök az elismeréseknek és az ajándékoknak, ez emberi dolog, de adni is szeretek: ahogy Szent Ferenc mondja, akkor kapunk igazán, ha adunk. Amit mi adunk, abból majd vissza is kapunk, ez a tanár-diák, illetve a karmester-zenekar viszonylatában is érvényes.

– Az ön pályájáról az évek során már kétkötetnyi összefoglaló készült, s bizonyára nem véletlen, hogy a címek egyöntetűen arra utaltak, hogy ön „beszélteti” a pálcát. Mi tulajdonképpen a beszédes pálca titka?

– Igazából nem a pálcával kell „beszélni”, a kifejezést, a levegővételt, a frazeálást, a karaktert nem a pálcás kezemmel végzem. A pálca időmérő egység, elsődlegesen összetartó ereje van. Természetesen néha lehet egy legatóívet vagy egy erős marcatót mutatni vele, de tulajdonképpen szimbólum: a pálca a karmesterség jelképe. Nagyon büszke vagyok arra, hogy negyvenéves pályafutásom alkalmából az operazenekar arany karmesteri pálcával ajándékozott meg, s az, hogy a muzsikusok adták össze rá a pénzt, a szeretetnek és a megbecsülésnek egészen különleges bizonyítéka volt.

– Kolozsváron először lép közönség elé, de néhány évvel ezelőtt a Kárpát-Haza OperaTúra egy részét ön vezényelte. Mennyire volt alkalma a turné során tapasztalni Kárpát-medence-szerte a magyar összetartozás érzését?

– Én eleve nemzeti beállítottságú ember vagyok, a gyökereim is itt vannak, édesanyám Hunyad megyében, Kudzsíron (Cugir) született, édesapám, Medveczky Tibor pedig felvidéki volt, Árva vára volt a család ősi fészke. Székelyföldön, illetve a Felvidéken is fantasztikus élmény volt az, hogy az egész közönség elénekelte a magyar himnuszt. A végén annyira felbuzdultunk, hogy mi, előadók is elénekeltük a színpadon a székely himnuszt. Szerencsére mackókkal nem találkoztam.

– Ki tudja, a maci megérezte, hogy önnek a nevében ott van a Medve…

– Családunk egykori címerében tényleg ott volt a medve, dárdával a mancsában. Egyszer, nagyon régen, amikor a Bohéméletet vezényeltem, Mimi szerepét a fiatal Sass Sylvia énekelte, aki akkor bontakoztatta a szárnyait, Rodolfo szerepét pedig Róka István, egy nagyon szép hangú fiatal tenorista énekelte, a próbatáblára az volt kiírva, hogy „A Róka és a Sass tízre a Medvéhez megy.” A társulat remekül szórakozott, sokan gratuláltak is a titkárnőnek, aki kitalálta.

– Visszatérve Kolozsvárra, próba végén nagyon lelkesen köszönték meg a muzsikusok a közös munkát. Folytatása is következhet az együttműködésnek?

– Nagyon örülnék, természetesen ez egyeztetés kérdése is, de azt hiszem, életem egyik aranylapja lesz ez a kolozsvári koncert.

(Fotók: Török Ádám)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Iskolai Covid-tesztek „kilóra” ...
Továbbra is sok a fiatal munkanélküli
Bepereli Romániát az EB: nem korlátozta ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ